Az "Én" üzenetek fontossága; Érzések, kérések kifejezése vádaskodás nélkül. Nekem mi lenne jó, mit szeretnék, a "te" üzenetek kerülése. Mindig az őszinteség és az érzéseim felvállalasával tudtam igazán kapcsolódni, és megértést találni, ez nagyon nehéz, mert el vagyok távolodva magamtól, mert sokszor hagytam,hogy érvénytelenítsék amit érzek, hogy azt higgyem, "rosszul" érzem, amit érzek, vagy megmagyarázták, és ezért ezt tanultam meg, hogy meg kell mindent is magyarázni. Hogy hogyan lehet szívvel élni, még tanulom. A hála sokat segít, azon keresztül tudok kapcsolódni a többi érzéshez.
Határokat felállítanom, hallgatnom a megérzéseimre, kiállni magamért, az igazamért, ezeknek hangot adnom. Rajtam elhatalmasodott a munka. Mert szóltam,hogy sok, de nem mondtam, hogy elég, hogy nem megy több. Nemet mondás képessége; Legyen egyensúly, és nem hagynom, hogy kihasználjanak. Mikor erre rájöttem, már késő volt. Az egészségem is kezdett rámenni. Szövetségesek! Mindig legyenek. Legyen,akivel tudom, hogy őszintén beszélgetek,ahol tudom,hogy nem támadnak hátba. Figyelnem kell, hogy más mit oszt meg magáról, és hogyan, így tudtam, hogy mennyire őszinte. Ki a barát, kiben bízhatok, kiben nem? Volt, aki csak udvariasságból, vagy kötelességből volt kedves, de mindig vannak igazak.
A trauma egy megállítás. Vagy több. Mit akar megmutatni? Mi az, amit nem tudok elfogadni? Nekem azt, hogy nem lehet mindig enyém az irányítás. És hogy mindennek ideje van. Az elmúlás nekem a megengedés tanítója. Megengednem,hogy fájjon, megengednem, hogy érezzem, emlékezni a jóra, a rosszra. És hogy ott is van velem és itt is, mert a részemmé vált. Ezzel megyek tovább.
A betegségemet át kellett ölelnem és hálát adnom érte. Mert megállásra tanít. Megfigyelésre. Hogy a lelkem védeni akar. Hogy ne hozzak be több dolgot "kintről", ne vállaljak több feladatot, ne akarjak több új dologba belevàgni, mert túl sok van már "benn". Hogy milyen elakadásom van? Mi történt, amiután a betegség történt velem? Mit tettem/tehetnék másként? Miben kell változtatnom? Én túl sok mindent akartam egyszerre. Munka mellett német egyetem, futóversenyek, aztán munka mellett vállalkozás kiépitése..miközben tudattalanul harcoltam a démonaimmal, hogy ez a sok dolog mind azért volt, mert nem éreztem magam "elégnek", elég jónak, és az érzéseim elől pedig a sportba,munkába ,tanulásba menekültem a függőség, végkimerülés határáig.. Miközben nem figyeltem magamra, a határaimra. Az érzéseimmel, az önmagammal való szembenézésre. Hogy a gyógyulás része az elfogadás, hogy már régen "elég" , hogy a kevesebb több nemcsak egy klisé. A gyógyulásom része az önszeretet, a megbocsátás magamnak, másoknak, akik miatt azt hittem,nem vagyok elég; a volt kapcsolatomban, ahol nem kellettem, és ezt magamra húztam, hogy miért nem vagyok "elég jó". De hoztam ezt már otthonról is, hogy magas iskolák, jó munkahelyek, semmi nem elég, mert mindig összehasonlítottak minket a szülők a családban, hogy mikor érek már el annyit, vagy még többet, mint a tesvérem. Nekik az anyagiak a minden. Nekem nem. Elfogadom, hogy akkor nem tudtam másképp tenni, nem láttam akkor még tudatosan, hogy ez nem a jó út, ösztönszerűen menekültem az érzéseim elől. Elfogadom a jelenlegi állapotom, hogy ez mindennek az eredménye. A lelkem elfáradt, a pszichikumom összezuhant. Hiszem, hogy idővel jobb lesz, több önvizsgálattal, közben szeretettel. Megértenem, mi miért történt. Megbocsátanom másoknak az engem ért sérelmekért, megbocsátanom magamnak, hogy én sem vagyok tökéletes. És nem kell annak lennem. Minden napom végén elmondanom, hogy " ne menjen le a nap a te haragoddal" Tanulnom a szeretetről, hogy gyógyító. Magamat, másokat.
A gombot megnyomva üzenetet tudsz nekem küldeni, amit e-mailben kapok meg. Válaszolok rá, amint tudok.
Még senki sem értékelte ezt a felhasználót.