Légy önmagad legjobb változata!

Poczik Hajnalka

Ahol űr keletkezik, hely, azt előbb vagy utóbb valaki vagy valami betölti. Olyan mint egy fekete lyuk gravitációs vonzása. Anyaként volt olyan, hogy nem álltam a helyembe az életem során és más állt oda. Majd én vele harcoltam. Parentifikált gyerekként megtapasztaltam milyen a saját anyám anyja lenni. Ma már a rendre törekszem. A Hellinger féle családállítás második törvénye a hely törvényéről szól. A rendszerben minden egyes tagnak megvan a maga helye, pont ugyanúgy, mint a puzzle kirakós darabkái. Két irányból tekintünk az egyén helyére. Az egyik irány a függőleges, amely a szülő és a gyerek pozícióját határozza meg. A szülő mindig a Nagy, a gyerek pedig a Kicsi. A rend legtöbbször ebben az esetben akkor sérül, ha a gyerek a szülő helyére lép, aminek következtében nem tudja a saját életét élni. A horizontális irányban is rendnek kell lenni, ahol az egymással azonos generációs szinten lévők között vizsgáljuk a sorrendiséget. Itt az a törvény, hogy mindig az az első, aki előbb érkezett a rendszerbe. Ez a rend fel tud borulni a testvérek között is, de gyakoribb, amikor az egymás után következő párkapcsolatokban, házasságokban borul fel. Az első feleség mindig az első marad, és minden utána következő feleség neki köszönheti a helyét. Mi a családállítás? Családállítás, családfelállítás, Hellinger terápia, Hellinger módszer: A Hellinger féle családállítás olyan terápiás módszer, amely a spiritualitás és a pszichoterápia határterületén helyezkedik el. Megtalálhatóak benne a pszichoanalízis, a hipnózis, a tranzakció analízis és a családterápia elemei. A Hellinger módszer segítségével az egyes egyének problémáinak lehetséges generációkon átívelő okai, az emberi kapcsolatok és szociális rendszerek rejtett működési mintái, az egyénre gyakorolt hatásai válnak láthatóvá és megtapasztalhatóvá. Várlak szeretettel egyéni és csoportos állításaimon, ha úgy döntesz, hogy a helyedre lépnél. +36 30 733 0523

Poczik Hajnalka

Svájcban az egyetem mellett 90 %-a a diákoknak dolgozik. Még genfi egyetem pszichológia szakára jártam, közben próbáltam elhelyezkedni egy olyan szegmensben, amiben sem tapasztalatom, sem képesítésem nem volt. Azt mondták lehetetlen. Jelentkeztem stage-ra, ami egy ingyenes munkát jelentett fél évig 80 %-ban, napi, 6 óraban. Közben, hogy legyen valamennyi pénzem 50 %-ban egy étteremben kezdtem el dolgozni. Persze ott volt meg az egyetem is, éjjelente irtam a kötelező beadandókat. Tudtam, hogy mit akarok és oda ez a kemény út vezet. A stage után a posztra, amit szerettem volna még mindig azt mondták esélytelen. Soha nem hittem ezeknek az embereknek. 40 oktatási intézménynek írtam, 37 elutasító választ kaptam.A tobbiek nem is válaszoltak. Mit tettem ezután? Befűztem őket egy doszziéba és felhasználtam a levelekben szereplő neveket, hogy személyessebbé tegyem a leveleimet. Majd átfogalmazva úrja elküldtem őket. Kaptam egy darab igen választ. Nincs lehetetlen. Ha elakadtál a munka keresésben, gyere, beszéljünk.

Urbánkó Regina

Soha véget nem érő folyamat. Rendszeresen rendet rakok, lomtalanítok, aktualizálok. Átvizsgálom a mondataimat, a gondolataimat, a szempontjaimat, szokásaimat, szerepeimet, a társaságokat, ahova tartozom, az embereket, akik körülvesznek, a könyveket, amiket olvasok, előfizetéseimet, a reggeli rutinomat, a napi programjaimat, mit csinálok, és mit nem csinálok, mindent, amit csak lehet. Hova tartok? Kell ez nekem? Hogy szolgál engem? Rámpakolódik a sok hasznavehetetlen lom, szemét, kacat. Nyomasztó érzés. Az önreflexió része a rendrakás. Felszabadít.

Urbánkó Regina

Hárman vagyunk testvérek, én a középső vagyok, egy bátyám és egy öcsém van. Édesapám szüleivel éltünk, mikor megszülettem. Édesanyám nagyon várt engem, hogy végre élvezhesse az anyaságot, mert a bátyámat a nagyszüleim, mint elsőszülött fiú unokát, kisajátították. Édesapám csendes, zárkózott ember volt, nem volt igazából kapcsolatom vele gyermekként, inkább a szüleim válását követően kerültünk közelebb egymáshoz. Már én is házasként értettem meg sok mindent a múltban történeket illetően. Édesanyámmal volt szoros a kapcsolatom, egészen 16 éves koromig olyanok voltunk, mint a barátnők. Sokan irigyelltek érte. A szüleim szerény emberek voltak, szakmunkások. Nem sok pénzből éltünk. Állandóan spóroltunk, ez nagyon minőségen aluli volt sok esetben, gyűlöltem. Anyukám igyekezett tökéletes gyerekeket nevelni, nem viselte jól a kritikát. Nagyon fontos volt mindig, hogy mit szólnak a szomszédok, vagy valami senkiházi a lépcsőházból, vagy valami bolti eladó. Ha megjegyezték, hogy milyen sápadt vagyok, csak nem vagyok esetleg vérszegény, akkor ezek után, ha szembe jött velünk valaki, nekem meg kellett harapdálni a számat, és meg kellett csipkednem az arcomat, hogy pirospozsgás legyek. Sokat sajnált a szotty hajam miatt, és a szeplőimért, amik beterítették az arcomat. Remélte, hogy kellek majd egyszer valakinek azért, mégse szerette volna, ha a nyakán maradok, az ciki lett volna. Egészen gyerekkoromtól erősen dolgozott bennem az érzés, hogy így nem fogok élni az biztos. Sok mindent nem értettem, hogy miért így csináljuk, és miért nem úgy, de nem volt beleszólásom. A tanulásba menekültem. A pályámat a tanáraim egyengették, mikor a szüleim szakma felé irányítottak volna, a tanáraim megvétózták a jelentkezésemet és a gimnázium felé tereltek. Bizonyítani akartam, hogy bármi áron is, én tovább fogok tanulni, főiskolára vagy egyetemre megyek. Nagyon korán elkezdett nyílni az olló, és egyre több szempontból nem tudtuk már megtalálni a közös nevezőt. Én egy egészen más életet képzeltem magam elé, és égtem a vágytól, hogy megvalósítsam. Édesapám 27 éves koromban elhunyt. Édesanyám él még. Bizonyos szempontból már eltávolodtunk egymástól. Előjöttek gyerekkori emlékek, amikor tökéletesre akart faragni, és sokat kikaptam, de már nem emlékszem miért. Sokáig haragot éreztem, aztán megbékéltem vele. A mai napig versenyez velem, amit egyrészről viccesnek, másrészről feleslegesnek tartok. A maga módján nagyon szeret engem, és a saját korlátai okozzák a szenvedését. Szerettem volna tanítani őt, megmutatni, hogy miben lehet fejlődni, de az nem működött. Rá kellett jönnöm, hogy a nevelés iránya nem fordítható meg. Örökre az ő gyámolításra szoruló gyermeke maradok, ezen nem tudok, és már nem is akarok változtatni. Tudom, hogy nagyon sok mindent neki köszönhetek. Nagyon sok tekintetben már korán át kellett nevelnem saját magam, mert érzetem, hogy nem megfelelő, vagy elavult az eszköztáram ahhoz az élethez, amit én élni szeretnék. Csendes megfigyelője voltam annak, hogyan csinálják azok, akiket jó példának tartottam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy esélyt adtak az életre, és lehetőséget, hogy kibontakozhassak a magam által választott irányban.

Urbánkó Regina

#munkahelyi vezető szerepről Voltam gazdasági területek vezetője (pénzügy, számvitel, kontrolling), és voltam cégvezető 11-15 és 127 milliárd forintos vagyonú vállalatoknál. Szervezeti létszámot tekintve 65-1000 fős cégek voltak ezek. Vezetőként nekem fontos volt a szakmai tudásom, hogy bármikor tudjak segíteni a kollegáimnak, szakmai vitákban részt tudjak venni. A munkafolyamatokat is igyekeztem jól ismerni, aztán egy bizonyos méret felett már el kellett engednem ezt az elvárást magammal szemben. A belső motivációmat az táplálta, hogy szeretek hatással lenni, befolyással bírni a dolgok, a folyamatok alakulására. Hangot adok a véleményemnek, fontos nekem, hogy tudjak a fejlődés irányába mozdulni, és erre ösztönözni másokat is. Szeretek tanítani, tudást átadni, megszerettetni a szakmát másokkal. Nekem mi volt fontos vezetőként? A példamutatás, felelősségvállalás, terhelhetőség, következetesség, nyílt, őszinte kommunikáció. Szerettem a szakmámat, a munkámat, mindig szeretettel közelítek a dolgokhoz, ezért szívesen csatlakoztak hozzám segítők, támogatók az életben, akár munkavállalóként is. Igyekeztem jó hangulatot teremteni a munkavégzéshez, ezért sokszor még a munkaidő lejárta után is dolgoztak velem, annak ellenére, hogy nem volt mindenért túlóra számfejtve. Voltak nagyon terhelt időszakok, szezonálisan nagyon sok munka, amit ugyanazzal a létszámmal kellett megoldanom. Az nagyon jó érzés volt, amikor kérés nélkül követtek a beosztottaim a meredek hegyen felfelé, és mikor úgy nézett ki, hogy lejtmenet helyett egy újabb meredeken kell felkapaszkodni, akkor is jöttek velem. Nem jelentett gondot a felmondás átadása soha, pedig előfordult velem számos esetben, hogy sor került rá. Mindig megelőzte több beszélgetés az elvárások tisztázása érdekében, így egyértelmű volt már, mi vezetett végül a döntésemhez. Úgy gondolom, hogy addig voltam jó vezető, amíg ez a szerep nem rólam szólt, hanem a szervezet szolgálatáról. Nagycsaládban nőttem fel, szerény körülmények között. A szüleim szakmunkások voltak, beosztottak. Sokat hallottam otthon, hogy a főnöküket szidják. Én jól akartam csinálni, jó főnök akartam lenni. Vagyis jó vezető, annak ellenére, hogy a dolgozóknak alapvetően nem célja „jó beosztott” lenni, de ez egy másik téma. Elsőként szereztem diplomákat a családban, és lettem vezető beosztású. Nem tudtak a szüleim ezen az úton sokáig támogatni, magamra maradtam a helytállásban. Kihívást jelentett, amikor a cégeket képviseltem más vezetők társaságában, főleg amikor először jelentem meg a már megszokott összejöveteleken. Le kellett küzdenem a kishitűségemet és fel kellett vállalnom önmagam. Nem felejtem el az első ilyen alkalmat, amikor a kinevezésemet követően egyedül mentem egy szűkebb körű szakmai rendezvényre. Nem akartam a tömegben elvegyülni, a társaság krémjébe akartam tartozni. Felkészültem ennek tudatában, minden befolyásos emberhez volt egy-egy aktuális kérdésem, amivel beszélgetést tudtam kezdeményezni. A sikerhez pont elég volt ennyi és egy jól időzített pillanat, máris komoly beszélgetésbe mélyült a felületes udvarias társalgás. Szívesen csatlakoztak hozzánk mások is, így volt lehetőségem további bemutatkozásra. Először mindig én érdeklődtem, nyitott voltam és figyelemmel hallgattam másokat, így később engem is érdeklődésre méltattak. Ennyi volt a titka annak, hogy befogadjanak. Rá kellett jönnöm, hogy a vezetői szerep nagyon magányos tud lenni. Minél magasabb szinten leszünk vezetők, annál inkább egyedül maradunk a szervezetben a „problémáinkkal”, a kihívásokkal. Egyre nagyobb a felelősségi körünk is, egyre nyomasztóbb a ránk nehezedő teher, és a gyengeségeinket, az érzelmeinket sokszor el kell rejtenünk. Szakmai közösségekben, mesterelme csoportokban találtam meg a támogató közeget. Ha csoportos tapasztalatcserét igényelsz, javaslom, hogy csatlakozz #Joósistvan #Vezetőkklubja -hoz. Én egyéni tapasztalatcserében tudok segíteni.

Urbánkó Regina

Fiatalon, az iskolapadból kikerülve az volt a meggyőződésem, hogy minél erősebb a szakmai tudásom, annál nagyobb lehetőségek várnak rám. Önmagában ez igaz is, a szaktudás valóban lehetőséget ad sok mindenre, de hogy hova jutunk el az életben, azt nem a szakértelmünk fogja meghatározni. Sokkal fontosabb képességek, készségek fognak előnyökhöz juttatni másokkal szemben. Még azt is ki merem jelenteni, hogy a mély szakértelem rettenetesen tud korlátozni, bátortalanná tesz. Két diplomával, egy halom tanfolyammal a hátam mögött, amiket felnőttképzés keretein belül végeztem el, folyamatos tanulás mellett tökéletesen látom, hogy még mennyi ismeretet ölel fel a szakterületem, és mennyi mindenről tanulhatnék. Nagy csapda ez. Hiszen minden téren az a minimális elvárás magammal szemben, hogy tökéletes és magabiztos tudásom legyen. Így léptem ki a vállalkozói világba és építenék énmárkát, de közben félelmekkel voltam, talán vagyok is tele, hogy mi van, ha nem tudom egy kérdésre a tökéletes választ. Saját magamat frusztrálom, miközben mások a szakmai tudásból morzsákat árulnak hihetetlen magabiztossággal. Biztos vagyok benne, hogy a sikeres emberek mindig szánnak arra időt, hogy a szakmai ismereteiket mélyítsék, aktualizálják, hiszen erre is nagy szükség van. Viszont akár vezetői minőségemben hosszú éveken át, akár azóta, hogy saját vállalkozás indításában láttam meg a jövőt, a komplett személyiségem, a jellemfejlődésem, az önismereti munka vezetett ahhoz, hogy a szakértelmemből értékes szakemberré váljak. A teljesség igénye nélkül említem, hogy egy szervezeten belül a megfelelő kommunikáció, a fejlett érzelmi intelligencia, a hatékony érdekérvényesítés képessége, a mások motiválásának képessége (inspirálás), a tulajdonosi szemlélet, a digitális világban való jártasság fog értékessé tenni. Egy másik nagyon fontos különbség, hogy elméleti vagy gyakorlati tudásról beszélünk. A tudásunk annyit ér, amennyit abból a gyakorlatban alkalmazni tudunk.