Lépj szintet!

Kőhegyi Móni

Furcsa állapot a magány. A saját megélésem: valahogy teszem a dolgom (azt is csak nehezen), de nem vagyok jelen. Elmenekülni sem programokkal, sem munkával előle nem lehet. Mintha a világban amúgy száguldó idő lassan vánszorgóvá válna, melynek normál tempójú rohanását csak az évszakok változása szimbolizálja, mert a magány állapotában mintha semmi más nem történne. Számomra a kiutat egy nem várt pillanatban, egy nem remélt impulzus, és arra reagálva egy minden mindegy alapon megírt levél jelentette. Sok mindenre megtanított a magány időszaka – közülük mégis egyet emelek ki. Görcsös akarással, küzdéssel nem megy – soha és semmi. Konok és „erős” emberként a magány volt az egyetlen, ami képes volt térdre kényszeríteni, ami nem hagyott más lehetőséget, mint fel-adni és megengedni. Gyűlöltem, menekültem, és le akartam győzni, mégis elképesztő, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. De, ami még elképesztőbb, hogy visszatekintve, – és csak rajtam állt -, ha nem egyedül akartam volna megoldani, lehetett volna sokkal könnyebben…

Balázs Csórics

Az én részemért maximálisan vállalva a felelősséget végigmentem egy nagyon viharos, súlyos, nehéz és manipulatív váláson. Végig tudom vezetni a saját példámon, milyen mély gödrei és buktatói vannak annak, míg szembe merünk nézni a valósággal. És hogy van olyan, hogy egy történetnek nincs jó vége. És azzal is lehet élni.

Joós István

Lassan találtam meg a dolgomat. Nagyon, nagyon lassan. Soká hittem, hogy én kell rájöjjek, és meg voltam győződve róla, hogy én rájöhetek "egetostromló akarattal" követeltem magamnak, hogy immár valamit ÉN és JÓL csináljak. Aztán persze nem így lett. Hanem, ahogy Reményik írja, a végső kifeszítettség állapotában... Sosem találtam meg a Dolgomat, hanem a Dolgom talált engem meg. Amint készen voltam erre végre. Amihez túl kellett az ÖSSZES elképzelésemen jussak...

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Egy olyan valakinek mondtam igent, aki épp az ellentéte (volt) a mintámnak és a zsáneremnek - és nem bántam meg. Nagyon jellemző megélésem, hogy mi emberek a párkeresésben sem tudjuk, mi jó nekünk - ahogy Jakab fogalmaz, nincs nektek, mert nem kéritek, nincs, mert rosszul kéritek, önös célokra kéritek és így tovább. A hasonló a hasonlónak örül mintára egyetemista korom óta mindig a sebzett lelkűekkel kapcsolódtam. Ahogy ment előre az élet körülöttünk nagyjából mindenki megtalálta a párját, és mi maradtunk. Hála Istennek sokuk bizalmát mai napig élvezem, és ugyanarról számolnak, számoltak be, mint amit én megéltem: akit én akarok, annak nem kellek, akinek én kellenék, azt én nem akarom. Tapasztalati úton rájöttem ennek nyitjára is. Másfél éves bántalmazó kapcsolatból kijőve - az volt az első komoly kapcsolatom illetve most a házasságom meg a férjemmel ismerkedés négy éve - éreztem, hogy én nem jól választok. Pingpongoztunk egy darabig Istennel, hogy de hát szabad az akarat, válasszak, én meg megmondtam Neki, hogy abból többet köszönöm, nem kérek, mert látom, mennyire vagyok benne sikeres. (Ahogy a kedvenc amerikai pásztorom szokta mondani, végignézve a választásaid lajstromján, nem értem, hogy bízol meg, miért vagy olyan magabiztos a választásaidban - sajnos ez egy nagyon jellemző jelenség.) Amikor szépen elfogadtam, hogy egyedül leszek és nem leszek keserű, hanem megelégedetten élem majd az életem, akkor kopogtatott be a férjem. Nagyon szokatlan világ volt, hiszen épp ellentétes módon kapcsolódott hozzám, mint amilyen dinamikákat otthonról hoztam és megszoktam. És itt a kulcs! Emberek nem értik meg, hogy ha gázos családi háttérrel és szülői mintákkal érkeztek a felnőttségbe, akkor fogalmilag kizárt, hogy egy rendes ember közeledésétől egyből beinduljon a tüzijáték! Nem fog! Mi emberek ahhoz vonzódunk, ami ismerős! Ha egy nemtörődöm apád volt, akivel nem volt kapcsolatod, csak a rosszfiúk vagy a plátói szerelmek fognak benned szikrát generálni! Szóval a férjem jött és udvarolt én pedig elkezdtem kísérletezni. Vele, a személyiségével van a bajom vagy a kapcsolódásunk körülményeivel? Leállítottam, hogy napokig most ne keressen, mert ki akarok deríteni valamit. S lássatok csodát, miután napokig hanyagolt, elkezdtem ellenállhatatlan vágyat érezni utána! Miután sikerült a végére érnünk annak a dilemmának, hogy akkor tudnék hozzá jobban vonzódni, ha bunkó lenne, de ő mégiscsak megmaradna Isten fiának, akivé őt elhívta, lassan kezdtek formálódni a dolgok. Mindig mosolyognom kell, amikor emberekkel beszélgetek, akik arról számolnak be, hogy nem érkezett a szikra, nem jött meg a szerelem. "És, meddig próbálkoztál?" "3 hónapig." Aha. Nekem a férjem iránt a szerelem 7. hónapra jött az esküvőnk előtt egy hónappal... Amikor megkért, barátok voltunk, picit tetszett, de semmiképp sem voltak olyan erős érzéseim, amik miatt felelősen egy életet valakire építhetnék. Úgy voltam vele, hogy ha oda érkeztem, hogy az Isten iránti engedelmesség a legfontosabb aktuálisan az életemben, és Isten a szívem odaadta ennek a fiúnak - mert Hölgyeim, Isten mindig Ádámnak szól először, és az esetek 99.9%-ában a férfi tudja előbb, ki az ő felesége - és Ő úgy gondolja, hogy ez nekem jó lesz, akkor megadom a bizalmat neki. Akkor is, ha életem végégig soha nem jön el az iránta való szerelem. Ez, ha párhuzamot kéne vonni valamely bibliai történettel, az a rész lenne, ahol Józsué vezetése alatt a Jordánon átviszik a frigyládát száraz lábbal. Mi kellett hozzá? Az összes pap összes lába a vízben. Vagyis nem csak hit, hanem bizalom. És Isten nem okozott csalódást. Úgy beröffentette a szerelmet a férjem iránt, hogy még mindig csodálják, hogy sugárzunk, pedig már három éve vagyunk házasok, és három nagyon nem könnyű évet tudhatunk magunk mögött, amiben a legtöbb pár már elvált volna. Mert fogalmunk sincs, mire van szükségünk, bár lehet, végletekig ragaszkodunk ahhoz, amire vágyunk...

Izsa István

Sokáig nem hittem istenben. Legalábbis úgy nem ahogy azt a vallások állítják hogy létezik. Egy spontán élményemben betekintést nyertem isten országába és felismertem hogy ez az ország nem egy hely hanem egy tudatállapot és hogy isten nem rajtam kívül található hanem velem egy és soha nem engedte el a kezemet csak én határolódtam el tőle a félelem a harag és önbántalmazás által. Ma már bárhol járok és bárkivel találkozok látom benne a végtelent és megfogva a kezét mélységes bizalommal állok bele az élet kihívásaiba. A szeretet számomra nem egy elcsépelt klisé hanem valós út önmagamhoz és ezáltal a teremtő forráshoz is.

Kardos Zoltán

Sajnos már nem találom a korábbi bejegyzéseimet, gondolataimat, beszélgetéseinket az énakadémia platformon, de ott és akkor kb 3-4 éve kaptam segítséget Istvántól és csapatától ebben a témában. Jó életem volt, mert jól kerestem, és biztos pozícióm volt, amerikai multiban dolgoztam. Akkor friss volt, ma már csak emlékeim vannak, de először csak a hétfők voltak szarok, a sales meeting, ami egyre unalmasabb volt, aztán már a kedd reggelek is egyre lassabban indultak, és nemsokára azt vettem észre, hogy minden nap a hétvégét várom, és rohadtul nem lelkesít amit csinálok. Érdekes, mert jött a Covid, és minden kollégám felsóhajtott, hogy de fasza, be sem kell menni, csak passzívan végigülni az összes online meetinget (reggeltől-estig szinte minden nap) hó elején meg jön az sms a fizuról. Én viszont azt éreztem, hogy elmegy az életem, értelmetlen dolgot csinálok, és minden ami jó volt a sales munkában (utazás, emberi kapcsolatok kezelése), azt is elvette a Covid. A járvány közepén amikor mindenki be volt szarva, hogy lesz-e munkája, én megírtam a felmondásomat, bevittem a főnöknek. Mindenki örült, hogy senkit nem kellett kirúgni, és kis időre megoldottam a fokozatos létszámleépítést. 1 hónap múlva utolsó napomon beparkoltam a céges mélygarázsba, (már aznap vitte is valaki a szép nagy autómat), és leadtam az összes céges cuccomat ami addig a nap 90%-ában a fő munkaeszközöm, és használati tárgyam volt. Lemondtam a kényelemről, és kiugrottam a totál ismeretlenbe. Nem ment könnyen és gyorsan, emlékeim szerint 1-1,5 éves folyamat volt. Pszichoterápiára is jártam a döntésem előtt. Beszélgettünk arról, hogy mi okozza a kiégést, mi az amin tudok változtatni. Szó szerint égettem az üzemanyagot, mint amikor 8000-es fordulaton 1-esben tolod neki, de nem váltasz föl 2-esbe. Nem akartam, hogy tönkremenjen a motor, nyomtam egy féket, és kiszálltam. OK, az élethelyzetem engedte, volt tartalékom. De azóta sem dolgozom nagy multinak, kipróbáltam már magam pár területen, nincs már az a biztonság, de büszke vagyok, hogy megléptem, nem bántam meg, és meg is változott a hozzáállásom a pénzhez, élethez. Érdekes, hogy azóta is sok emberrel találkozom, aki nem érzi jól magát, saját elmondása szerint is kiégett, de nem mer lépni, és mai napig sokan gratulálnak, hogy én ezt meg mertem lépni. Hát ez :)))))