Inczédy EditTalán ma magamat “türtőztetni” “kell”. Szavazás. Ès amit látok, az a harag, vagyis az elmúlt napok haragja. Ebből a haragból vajon mi fog kisülni ? Haragból mi nő ki ? Csoda várásból ugyan mi nő ki ? Nem èrtem, de igen, inkább làtom, hogy mennyire valaki màstól vàrjàk az emberek az èletük jó lètèt. Mennyire kiteszik, a felelősséget. Szabad persze. Most ez van. És ahogy figyelem az állapotom, inkàbb kíváncsisàg van bennem. Vajon merre akarod most “törni” az utat Atya ? Nincs bennem félelem.
1
Krisztina AdriennKedves István, jó volt olvasni az őszinte megosztásod. Különösen azt, hogy ilyen sebezhetően tetted ezt meg. Osztom gondolataidat, a saját mélység indít el felfelé, ha hajlandó vagy magadat megérteni, szeretni magaddal lenni. Én is ezen az úton járok...
Móni KörtvélyessyKedves Humania Társaim! A nagyváros zajától messze , mégis értékes társaságra vágyó nő lettem, aki nagyon sok tapasztalattal a hátam mögött vágyom néha beszélgetésekre. Az a dilemmám, hogy lenne-e kedve néhányatoknak kirándulni, eljönni a Bakonyba, Vértesbe. Ha igen, várom a választ az email- címemre. Tapasztalatom az, hogy nagyon kellenének közösségek, ahol megosztjuk a gondolataikat, de ez egyre nagyobb energia létrehozni. Nincs elég közösség. Az élethelyzet , amit megoldottam, hogy elfogadom már azt, h nagyon, sőt túlságosan érzékeny vagyok, és szívesen segítek pedagógiai nehézségekben küzdő embereknek, akik otthon a családjukban kisebb, kisiskolás gyerekkel küzdenek-- valamilyen formában.
- Krisztina Adrienn
Eljött az az idő, hogy már szerettem volna tartós, hosszútávú kapcsolatot és gyermeket. Viszont már az a pont is eljött, hogy meguntam keresni a nekem megfelelőt. Aztán egyszercsak rámnézett ő és megbabonázott. Nem volt tökéletes- majd összecsiszolódunk-, viszont megadta, ami akkor hiányzott: az ölelést, a szeretetet. Minden jól alakult, házasság, gyerek. Na meg az anyós állandóan, mindenhol, mert ő kíváncsi és segíteni akar. Aztán valahogy azt vettem észre, hogy egyre többet dolgozik és persze anyuka mindig előbb tudott mindenről. Az elején még voltak közös élmények, aztán már nem. Ahogy a gyerek nőtt, nagyon nem tudott már mit kezdeni vele, egyre inkább rám maradt minden. A kapcsolat meg ellaposodott úgy kb. 7 év után, nem tudtunk megbeszélni semmit, egyre inkább kijött, hogy mások vagyunk, más a véleményünk sok dologról, sokszor veszekedtünk. Én folyamatosan tanultam, fejlesztettem magam, ő nem, nem is érdekelte semmi olyan, ami engem. Aztán úgy 15 év után rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, nagyon sok volt a feszültség és mivel a lányom már nagyobb volt, lépnem kell. Összeírtam, én mit hogy szeretnék a továbbiakban és megkérdeztem, hogy jön - e velem tovább ezen az úton? Nem volt a válasz. Barátsággal elváltunk és most jobban meg tudjuk beszélni a gyermekünkkel kapcsolatos dolgokat. És mindezek közben- után jött a felismerések sorozata: szeretethiányból teremtettem, ő még kisfiú módban működik anyukája szoknyája mellett, a sértő beszólások őróla szóltak, csak rajtam töltötte le sajnos. Nagy lecke volt! Ilyet köszönöm nem kérek, választok más! Az önfejlesztést, fejlődést választom és már nem keresek. Hiszek abban, hogy megtalál a nekem megfelelő, az életemhez legjobban hozzájáruló Férfi.
Valéria SzalmaErősnek mondanak, de elfáradtam. A társtaláló már a nevében is tetszik.Társnak valót kívánok....olyant, akinek én vagyok....az együgyűvé alakulni kívánt társa.Szeretem a szavak játékossága mögött a felcsillanó jellemet, eszmét, játékosságot, irányt.Kevesebbel be lehetne érni, de minek? Míg rakom hűvös halomba a jövő téli tüzelőm....így meditatívan építem a várható kellemes télidei örömöket....már a társam is itt van.Igazán tolhatja a talicskát, meg a hasgatás is nah, lássuk be , férfimunka..😍
Szeghalmi Ágnes Márta4 eve azt ereztem,hogy a világ összedől körülöttem.A külvilág ebből semmit nem látott -talan 1-2 ember erezte.Ezt a gyengeseget nem engedtem,engedhettem meg magamnak, en a joga tanar,a spiri úton járó. Váltunk 30 ev után.Èn mondtam ki,mert azt éreztem ha vele maradok eltűnök. Az ismerősök megdöbbentek.Ezt is jól tudtam leplezni. Először felszabadulását éreztem,aztan jött az a bizonyos földrengés, félelem,bizonytalansag,onsajnálat a veszteség miatt.Aztan az egyik ilyen depis napon,mint akibe a villamcsapott-spiri lufi kidurrant-,felálltam es azt mondtam magamnak,hogy akkor most el kezdem felepitani azt,aki valojaban en vagyok, őszinten,onhazugsagok, illúziók nelkul,de nem a romokon,hanem uj alapot asva,uj alapot lerakva es teglarol téglára epitem azota is magam. Es igen kertem es kaptam (es kapok)is segitseget ehhez az epitkezeshez🙏🙏Foldit es Égit egyaránt . Elsőre ennyi 🫣
Alexandra WierlMiért reagálunk úgy, ahogy? Hogyan hat ránk a világ zaja, a túl sok információ, a folyamatos változás? És hogyan lehet ebből mégis tiszta gondolkodás és alkotás. Most egy olyan időszakban vagyok, amikor sok mindent kívülről figyelek, elfáradtam a zajban, nehezebb kapcsolódni Istenhez, homályosabbak az intuícióim és közben próbálom rendszerezni a saját működésemet is. Épp figyelem – a kontrolligényt, a túlterhelődést, a hiperfókuszt –, és azt, hogyan lehet ezekből fejlődési pontokat teremteni. Ki lehet törni a csendes gondolkodó szerepéből és elkezdeni az életet?
István ViroveczAz elmúlt egy év során számomra különösen előtérbe kerültek a férfi-női kapcsolódások és dinamikák kihívásai. Bár úgy gondolom, hogy RENDben vagyok és számomra meg van az „ÜGY” vagy a „KÜLDETÉS”, de duális lényekként úgy gondolom, hogy valahol igényünk van a társra. Istennel társteremtők vagyunk, de csak azt tudjuk bevonzani, ahol éppen tartunk. Mindemellett látom azt a fajta polaritásváltást férfiak és nők körében, ahol gyakorlatilag két teljesen különböző világ szülöttjei igyekeznek egymással kommunikálni egy olyan szerepkörből, ami eleve szül egy ambivalens megélést és sokszor az első pár mondat után elalél a lelkesedés vagy a kíváncsiság. Ne adj Isten jönnek a tiltások, ghostolások és sorolhatnám. Holott csak egy kicsit kellene kitartani, bizalmat szavazni vagy úgy egyáltalán csak esélyt adni. HOL VANNAK A FÉRFIAK? HOL VANNAK A NŐK? Tele van a social média edukációs tartalmakkal, hogy mit kell mondani/cselekedni férfiként és fordítva. Olyan tudományosan látjuk, értjük, érezzük a másikat, hogy már az első mondatnál dobozoljuk, hogy valamilyen traumával küzd, személyiségzavar van, nárcisztikus, pszichopata stb. De nem baj, legalább ÉN tökéletes vagyok és nem velem van a baj. Mindjárt megvilágosodom és transzcendálok. Már nem kell sok. Egyelőre arra jutottam sorstársaimmal, kortársaimmal, hogy férfiként vissza kell menni apáink, nagyapáink jól bevált stratégiájához. Ha a VILÁG igazságtalannak tűnik, még a legnagyobb sötétségben is tartjuk a helyes irányt! Mély érzelmeinket elrejtjük és csak nagyon szűk körben, de inkább senkinek nem beszélünk róla. Ugyanis ha megmutatjuk sebezhetőségünket, akkor már nem látnak minket férfinak. Zsákutca. Igaz? Ez onnan indul, hogy gyerekként a fiúk szeretete a teljesítményhez van kötve. Egy fiú nem sír, mert stabil támasza kell, hogy legyen egyszer a családnak. Valahol ezen minták mentén mozgunk továbbra is. A lányok úgy vannak szeretve, ahogy vannak. Ők sírhatnak, hisztizhetnek, toporzékolhatnak. Hercegnők, kiránykisasszonyok, királylányok, királynők. A fiúk kapcsán nem emlékszem, hogy hercegeztek volna, királyúrfi vagy királycímkéket raktak volna ránk. De ezzel úgy gondolom, hogy az égadta világon semmi gond nincsen. Egyszerűen túl bonyolítjuk. Kassai Lajos mondta, hogy két kérdést kell feltennünk magunknak. „Szeretjük-e a másikat és lusták vagyunk-e?” A nők nem azért nem mentek vadászni, mert nem tudtak volna, hanem azért, mert az veszélyes. A nőre vigyázni kell, mert a társadalomban neki van a „legnagyobb” státusza. A termőtalaj, ami nélkül a mag nem képes növekedni.