Több, mint 4 éves vezetői munkakör lelkileg kimerített. Valószínű, nem ismertem fel a rám negatívan ható belső programjaimat, s így nem is tudtam megfelelően kezelni. Mindenesetre az ELFOGADÁS mindig lelki segítséget ad. Elfogadni, hogy a lélek mutatja a helyes utat, még akkor is, ha kilátástalan. S HINNI az életben, s abban, hogy minden fejleszt, s a fejlődéssel minőségibb, könnyedebb életben lehet részünk. Tehát, csak előre. Nekünk semmit nem kell kiagyalni, az érzés a lélek irányít a helyes utunkra…. Én a lelkemre hallgatva az ismeretlent választottam, s imádom. Meggyőződésem, hogy azt tovább folytatva belebetegedtem volna.
Isten-kapcsolatra gondolok, csak ilyen címkét nem találtam. Olyat sem, hogy HIT. Talán ez írná le legjobban a témámat. Szerencsés vagyok, mert hittel születtem, még mielőtt tudtam volna, hogy léteznek vallások, egyházak. Mindig is tudtam, hogy van nálunk nagyobb rendezőerő. Sosem kellett azon gondolkodnom, hogy van-e - az ateizmus fogalmát nem is értettem. Szóval szerencsés vagyok. Beszélgettem nemrég egy református lelkésszel, értette. Ő is így született, azt mondta. Általános iskolában keresésben voltam, vágytam az Isten-kapcsolat erősítését. Magam mentem hittanra, keresztelkedtem és konfirmáltam. Gimnázium, egyetem alatt, fiatal felnőttként nem kerestem. Nem ezt kerestem. Jött 15 év masszív apiritualitás. Biztos voltam, benne, hogy ez kísér majd életem végéig, mert végtelen a fejlődési lehetőség. És tényleg annyira sokmindenben segített a csoport és a vezető, akikhez jártam. Aztán egyszer csak elhallgatott ez a vágy. Egyszerűen csak elhallgatott. Csend lett. Nem bántam. Jött egy kapcsolat, a vége felé ő kezdett épp belekúszni a spiritualitásba. Sok egyéb miatt és többek közt emiatt is, vége lett. Ő valamit épphogy elkezdett, amin én biztosan túl voltam. És aztán jött a zsidóságom. Intenzív kíváncsiság, csoport találás, sőt, egy design márka alapítása, ami ennek a fajta Isten-kapcsolat erősítésnek, Isten felé való közelítésnek a gyermeke. Aztán egyszercsak óvatosan belém hasított - akármilyen anomália is, de pont így volt -, hogy hol van Jézus? Minden klassz a csoportban és a közegben, csak épp ő hiányzik. Én kíváncsi vagyok rá, nem ér, hogy eltakarják a szemüket és nem néznek rá. Ekkor jött a református közösség, amiről már írtam a templomos kihívásban. Nem életem közössége, de kellenek hetente, naponta a gondolatok vele. Jézussal. Nehéz, hogy szeretném az időm minden pillanatában és ez még nagyon távol van.. Szeretném a hétköznapjaimban. Sokat, nagyon sokat adnak a Reggeli Merengések videók. Egyelőre itt tartok, a többi "csak" vízió.
25+ év. Ebből vajon mennyi a szerelem? Mennyi a szeretet és mennyi a szobatársi viszony? Érdekes ez. Teli vagyok kérdésekkel, ami jó. Van még bennem élet, ami élni, tapasztalni akar. Egy adott életszakasznak, egy adott kapcsolatnak mik a releváns halmazai? Mindkét félben elérhetőek ezek a halmazok? Lefedik egymást? Ki kinek a halmazába fér bele? Kinek melyik halmaz a fontos? Ezek a kapcsolódások az időben előrehaladva milyen dinamikát mutatnak? Mindig azok a halmazok a fontosak? Egyáltalán, mi fontos az életben? Az egyén lelki fejlődése? A társas kapcsolat szeretet alapú fejlődése? A mindenhez történő kapcsolódás megélése? Mit kell az egyénnek meghaladnia? Kell-e valamit is meghaladnia, vagy csak felismernie, tapasztalnia? Nálam, a mérleg nyelve jelenleg - egy aranycsöppet-, a saját megélésem felé billen, azzal a feszüléssel, hogy szeretném ismét az életet szolgálni, szeretettel a nagy egész átölelésében. Úton vagyok, célt nem látok, támogatásom nincsen csak segítő ráhagyatottságom. Ez így nem visz előre. Ezt élem meg kapcsolati válságként.
9 éve nevelem egyedül a ma már 17 éves fiamat és 15 éves lányomat.nem mondom , hogy tudom a megoldásokat gyereknevelés terén, de vannak tapasztalataim.
Közel másfél éve lett vége a házasságomnak. (Kapcsolatjavítás tapasztalatkártyámon olvashatsz róla.) Önértékelésem romjain szenvedve nagyon hamar, szinte napok alatt ráebredtem, hogy ezt nem így szeretném csinálni, nincs szükségem több szenvedésre. Hisz abból jutott elég. Kellő időt hagytam arra, hogy újra egyensúlyba kerüljek. Akkor nyitottam meg magam ismét, amikor az idejét éreztem. Sok kapcsolódásom volt férfiakkal, sok felemelő élménnyel gazdagodtam, úgy lelkileg, mint testileg, és úgy engedtem ennek teret, hogy tudtam, mindez csak átmeneti. Mostanában kezdek változni. Már másféle kíváncsiság hajt. Vágyom az egyenrangúságra, arra, hogy valakire támaszkodhassak, és ne csak én nyújtsak támaszt, hogy lehessek gyenge, ne csak erős, határozott, ne irányítsak, inkább vezessek, bölcs tapasztalások által. Már szívem-lelkem is nyitott. Készen állok arra, hogy valaki, de nem akárki, Férfi legyen velem és mellettem.
Külföldön keresnél munkát? Pontosan tudod, hogy ott mit szeretnél vagy épp ellenkezőleg, csak azt tudod, hogy mennél? Több mint 20 éve dolgozom külföldön. Ismerem Franciaországot, Luxemburgot és Németországot is. (nem kicsit) - Más az élet errefelé? Igen! - Jobb? Nem tudom. De azt tudom, hogy szívesen tájékoztatlak a témában.
Házasság után (mert ugye azt úgy illik ;) ) hozzáfogtunk párommal a "gyerek projektnek". Pár hónap hiábavaló próbálkozás után rájöttünk kell majd hozzá segítség. Annak idején (2009-et írunk) létezett egy OGYEI (Országos Gyermek-egészségügyi Intézet) nevezetű intézet ahová nagy reményekkel jelentkeztünk és különféle vizsgálatokon és egy sikertelen inszemináción estünk át. Fizikai okot a sikertelenségre nem találtak. Aztán sorra következtek a CIRIS, BMC, Mens Mentis, Kaáli intézetek ahol 2011 és 2017 között konzultációk, kivizsgálások, beavatkozások hada következett : méktükrözés, 2 inszemináció, méhsövény eltávolítás, genetikai kivizsgálás, alloimmun kivizsgálás, sperma dns fragmentáció és 6 lombik (rengeteg hormon injekció után 10 embrió). Röviden összefoglalva: 9 év házasság, 6 lombik, 10 embrió és 0 gyerek, ez az egyik tapasztalatom. Ehhez kapcsolódik a következő tapasztalat 2018-ban, a VÁLÁS. Ha ebben a cipőben jársz és tudok segíteni valamiben szívesen mesélek részletesebben. Köszönöm, hogy elolvastad. Ölelés! Bea :)
Sokáig nem éreztem eléggé nőnek magam. Nagyon határozott, karakán, "erős" személyiségjegyeket hoztam, és mindent csak úgy volt jó, ahogy azt én gondoltam. Utólag nem is csodálkozom azon, hogy milyen kapcsolataim voltak. Miután erre ráláttam, elkezdtem bántani magam, hogy nem vagyok elég jól nő, és még kevésbé tudtam ezt kifejezni. Amikor angolt tanítottam minden diákhoz úgy viszonyultam, hogy ő már tud angolul, csak nem tud róla. Én csak azért vagyok ott, hogy megmutassam neki, hogy tud angolul. Ezen módon kezdtem a saját nőiességemre is tekinteni. Hogy már tudom, bennem van minden amire szükségem lehet a kibontakozásra. Te mit gondolsz erről? :)
Egyszer csak elfáradtam.. Már nem akartam megfelelni tovább annak a világnak, ahol "jókislányként" háziasszonyt játszom. 3 éve váltam el, már nem akartam helyrehozni, évekig jártunk párterápiára, de nem ment. Emlékszem, felhívott a volt apósom és azt mondta: "Barbi, ez mindig a nőn múlik.. ha te helyre akarod hozni, akkor működni fog." De nem akartam már helyrehozni. Vége volt. 14 év az életemből. Már mást akartam. Más tapasztalásokat, más férfiakat, más élményeket. Valakit, aki végre engem lát. Hálás vagyok azért, hogy megléptem, mert úgy érzem, hogy azóta élek. És bár az élet sokszor szívszorítóan tud fájni, de megpusztultam volna attól a felszínességtől, gyávaságtól, tétlenségtől és állóvíztől, ami ott volt. Már nagyon régen nem láttuk egymást, talán soha nem is láttuk egymást igazán. Soha nem tudtam volna őszintén a tükörbe nézni, ha visszamegyek. És azóta is sokszor vagyok magányos - nem csak a házasságomban voltam az.. De ez így mennyivel igazabb...
3 kislány 4 év alatt és nincsenek ikrek. Elképesztően nehéz volt az eleje! Traumatikus szülésélménnyel a harmadik szülésem után, kemény egy év padlón levés hozta meg bennem a "Változtatni akarok" erőt! Letettem a cigit, feldolgoztam csoportban a szülésélményemet, egy éves önismereti csoportba köteleződtem el(azóta folyton önismeretbe járok, bár ez nagyon nehéz is) és a legfontosabb: megtettem egy nulladik lépést a pályamódosítás felé. Tanítóként azt fontolgattam dobom a kukába a diplomáim és újra egyetemre megyek és megcsinálom az alapképzést szülésznői szakon, majd bába leszek és bábapraxist nyitok, hogy majd lehessen a lányaimnak is meg a vajdasági nőknek méltón szülni és a gyermekeiknek pedig méltón megszületni. Ez a bizonyos nulladik lépés egy dúlaképzés volt, amely az asszonytársi segítő szerepre készített fel. Itt hozott össze a sors azokkal a nőkkel, akikkel most éppen Waldorf intézményeket alapítunk. Mégsem ment a kukába a diplomám, inkább kiegészítettem még eggyel, még 3 évet tanultam, hogy Waldorf osztálytanító lehessek. 2024 szeptembrében kezdtem el a munkát az elsőseimmel. Nagyon szeretem amit csinálok, de azt is tudom, hogy a 20 éves tervben benne van a bábaság. Gyereknevelés témát választottam azért, mert rengeteget segített a hétköznapok könnyebb, egészségesebb és gyermekközpontúbb megélésében az, hogy egyszerűsítettem a gyerekek környezetét(nagyon kevés játékot hagytam meg a szobájukban és azok is inkább nyílt végűek), mindennapi tényleges ritmusát(ugyanúgy indulnak a reggelek, megvan mindennek a sorrendje amihez mindig tartjuk magunkat ezért végre nem kell könyörögni, hanem szépen megy minden a maga rendje szerint) és leszoktattam őket a képernyőzésről(ezért tudnak végre figyelni arra amit mondok nekik és sokkal, de sokkal nyugodtabbak)! Bár még így is van sok nehézség, inkább az én fáradtságomból kifolyólag, de klasszisokkal könnyebb így az élet, hogy tudom mi jó nekik és mi nem(csak a társadalom akarja elhitetni velem) innentől kezdve tudok felelőségteljes és biztonságérzetet adó szülő lenni nekik. Fontolgatok valami szülők iskolája dolgot, amivel lehetne segíteni azoknak, akiknek még mindig nagyon nehéz a szülőség, de keresem hozzá a megfelelő társakat.