Tapasztalatok

Fanni Koósz

Akinek van gyereke, az tudja igazán, hogy a gyereket nem lehet nevelni. A szó soha nem elég, ha nincs összhangban vele a tett. Az első gyerekemet 28 évesen szültem, nagyban benne egy pánikbetegségnek titulált pszichés nehézségben, ami mentén a segítség tablettákon keresztül érkezett, s vezetett egyfajta állandósult éber kómához...Szóval nem igazán voltam tudatos magamra úgy, ahogy most..meg ugyebár 14 évvel fiatalabban, s kevesebb tapasztalattal még abszolút a külső tekintélyre támaszkodtam anyaként. Semennyire nem tudva azokat, amiket aztán pont a lányom miatt elkezdtem felfedezni, s alakított ki egy egészen más látásmódot az élettel kapcsolatban. A kisebbik lányommal sokkal tudatosabb voltam, viszont érzelmileg életem mélypontját élve, neki is adtam csomagot, ami összességében elég nehéz, hogy tudom, mivel indítottam őket az életbe. Viszont tisztában vagyok vele immár, mi az, amivel tudok számukra segítség lenni. Látni Őket. S látni bennük magam, s ezt leválasztani. Hogy saját maguk élhessék. S a másik, amit nagyon fontosnak érzek a gyerekkel kapcsolatban, hogy ha megengedem magamnak, hogy boldog, örömteli legyek, akkor megengedik maguknak Ők is. Ezzel nagyon sokat adhatok szerintem Nekik. Valakik mentén létre jövünk, s ahová születünk, dolgunk van azzal, ebben hiszek, s ez ad számomra megnyugvást bűntudat helyett, amiért nem voltam az a tökéletes anya, aki nem ejt anyasebet gyermekein. Azt tapasztalom, a gyermek az, aki nagyon nagy motiváció ahhoz, hogy az ember saját minpségét emelje, mert ennek fényében nő a gyermek, ha hagyják, s bont virágot az, amit elültetett magjában erre az életre. Én nagyon figyelem a gyerekeim minőségét, hogy ne azt adjam, ami szerintem nekik kéne, hanem azt, ami számukra fontos, ami hozzájuk illik, nekik való... Nem vagyok jó anya. Időnként magát az anya szerepet se szeretem hangsúlyozni, mert olykor úgy érzem, ezt a szerepet túltoltuk, belekapaszkodtunk, s ennek fényében feredünk mi nők, s ezáltal ragasztjuk magunkhoz azokat, akik gyermekünkként jöttek ugyan világra, de azért, hogy megéljék saját magunk. A nagyobbik gyermekemmel időnként nagyon elcsúszik közöttünk az összhang. Kiskora óta. Csodás gyerek, okos, szép, nem deviáns, csupán nem vagyunk egy hullámhosszon, vagy épp túl sokmindenben mutat engem, amit szeretném, ha nem ismételne, immár tudva, nem lesz jó neki. De nem vehetem el tőle a tapasztalás jogát. Annyit tudok tenni, hogy nem állok ellent, s ott vagyok, ha kéri, ha kellek. A kicsivel ketten voltunk sokáig, abszolút közel állunk egymáshoz, mintha kis matrica lenne. Ám Ő nagyon erőteljesen mutatja meg nekem azon dolgokat, amivel nem vagyok meg magamban könnyen. S én érte, által meglépem. Ő tanít engem. Nem hiszek a gyermekek nevelésében. Irányadó lehetek. Háttér. Korlát, mi megtart, véd, ha kell. Kiindulás és megérkezés. A család a legjobb gyakorló terep, de ha kötelezettség, elveszíti lényegét. Szerintem.

Gere Orsi

Sziasztok! Én az elmúlt néhány évemet mesélem el dióhéjban. Hogy álltam dolgokhoz és most hogy állok. Nem vagyok szakember, csak egy magánember, aki értékeli, hogy gondolatainak felvállalásával lehet egy közösség rész. 3 éve, hogy nincs már komoly kapcsolatom. Addig mindig függésekbe estem. Ez úgy értésétek, hogy vagy én támaszkodtam, vagy rám támaszkodtak, vagy én kéregettem szeretetmorzsát vagy ők tőlem. Sok időt töltök pszichológia, társkeresés témákról könyvek podcastok hallgatásával, amik azért persze csak formáltak. Hónapról hónapra több mindent értettem meg ezügyben. Nyílt a szemem pl önelfogadás témakörben.. de ez egy állandó úton levés. Régen sokkal tudattalanabb voltam abban, hogy milyen kapcsolatba sodródok bele, azon belül támaszkodok e vagy nem. 3 éven belül pedig akárhogy is vágytam tartalmas kapcsolatra, főleg lelki jellegűre, nem találkoztam megfelelő férfival. Többről derült ki, hogy csak időtöltés vagyok, csak testiség és ezeket már akkor szívfájdalom nélkül tudtam lezárni. Onnan tudtam, hogy tényleg nem kár lezárni, mert nem harcoltak azért hogy folytassuk. Nem akartak lehetőséget se adni, hogy mentsük. Nem viselt meg úgy, mert tudatosabb voltam a témán belül. Jobban ismertem már a határaimat, hogy meddig önazonos és honnantól nem közös az utam a másik féllel. Nem ragaszkodok olyan férfihez, aki nem akarja az elakadásainkat megoldani, nem dolgozik össze velem a kapcsolat fejlesztése miatt. Több önismereti könyvet, szakembert hallgattam önazonosság témában, rajtuk keresztül gondolom át én mit is keresek, mi fér bele egészséges kapcsolódásba és mi nem. Tavaly nyáron éreztem egy változást. Éreztem, hogy egy változás végbement a lelkemben. A hozzállásom változott ahhoz, hogy magányosnak vagy egyedül jól ellevőnek érzem magam. Már utóbbi. Az előtt én is görcsösebben kerestem a megfelelőt magam mellé. Most jobban érzek nyugalmat, türelmet, nem érzem a görcsös keresést nyár óta. Nagyon érzem azt, hogy meg kell érni erre, hogy ne görccsel ismerkedjen az ember. Lefoglalom magam önfejlesztéssel, kimozdulással a szabadba, filmezéssel, tanulással (mivel én most épp új szakmát tanulok) És ha már nem Akarom úgy a társ megtalálását, akkor a tartás is más, és sokkal tudatosabban válogatok. Figyelem, hogy az ismerkedéses beszélgetésnél mit hogyan fogalmaznak meg a férfiak, hogy mit keresnek. A saját tapasztalataim alapján az ő szavaik hatására létrejön bennem egy érzés, hogy mennyire közvetlen, jön egy intuíció, hogy engedhetem e a lelkem fele, mert én valóban Társra vágynék. Nem csak testire, hanem lelkire is. Ez utóbbihoz viszont a lelkednek kell a másikat "ismerösnek" éreznie. Most nem gond már, ha jön egy férfi, kiderül, hogy nem egymást keressük. Ha olyan értékeket fedezek fel benne, ami nem passzol az enyémekkel, engedem hadd menjen. Nem egymást keressük. Tudatosan állok már úgy hozzá, hogy nem akarok senkit megváltoztatni. Tudjuk, hogy ez a nőknek egy nagy hibája. Reménykednek, hogy majd mellettük másmilyenné válik a másik fél. Tudjátok mit figyelek már ismerkedés során? Hogyan teremt nekem helyet az életében, hogyan rendezi át a szabadidejét, hogy beleférjek, tudjunk találkozni. Tiszteletben tartja e a személyiségemet, hogy mik fontosak nekem az életben és a párkeresésben milyen társat érzek passzolónak. Folytatás később..

Beáta Sebes

Válásom után csöppentem a tantra világába. Először tantra randi esteken vettem részt, amiken keresztül izgalmas rövid, hosszabb kapcsolódásokat tudtam megélni, majd egyik ilyen kapcsolódásból született egy tantra jóga kurzus ajánlás. Ennek hatására 5 éve a tantra jógát, 3 éve az ayurveda-t és 2 éve a tantrában a női szerepet tanulmányozom elméleti és gyakorlati szinten. A tantra útja tartogat izgalmas megtapasztalásokat, viszont vannak olyanok is amik kissebb/nagyobb traumákat tudnak okozni egy nő számára. Ha tudok segíteni valamiben ezzel kapcsolatban, szívesen mesélek részletesebben. Köszönöm, hogy elolvastad. Ölelés! Bea :)

Agee

Hetek óta azon gondolkozom, hogy mi tudna továbblendíteni azon, ahol most vagyok. Olyan, mintha betonba öntötték volna a lábaimat. Az univerzum vonz tovább, de a test tiltakozik, az elme meg nem érti. Nagyon fura állapot ez. Ahelyett, hogy azon agyalnék, amire most nincs jó válaszom, megkerestem, nekem mi hiányzik nagyon. Istvánnak igaza van, a segítő közösség, a közösség élménye hiányzik. Ezért eldöntöttem, kapcsolódó kört hozok létre. És nem elsősorban azért, hogy magamon segítsek, hanem azért, hogy másoknak adjak egy lehetőséget, hogy közösségben kapcsolódjanak. Ettől a gondolattól van jó érzésem. Ezért megcsinálom. A többi meg úgyis alakul.

Molnár Anita

6 éve vagyunk együtt a férjemmel, 3 éve vagyunk házasok és van egy kisfiunk. Felépítettük közösen az otthonunkat, keresztülmentünk jó pár munkahelyi/karrier válságon, szegélyezték az utunkat betegségek, néha rosszakarók is, de itt vagyunk. Noha nem több tíz év tapasztalatával a hátam mögött állítom, de annál komolyabban, hogy bizony nem volt mindig könnyű - most sem éppen az - és ha nem dolgoznánk ennyire tudatosan a kapcsolatunkon napról napra, évről évre, erőfeszítést nem sajnálva, akkor bizony lehet, hogy egyes válságokat nem élt volna túl a házasságunk. Mostanra viszont látom, milyen keményen tudunk tenni azért, hogy a nehéz időkben is működjön, így nem kérdés számomra, hogy együtt megyünk tovább az úton. Ha neked is vannak nehézségek a házasságodban/párkapcsolatodban és megpróbálnál javítani rajta, keress bátran.

Vass György

István legutóbbi videójához kapcsolódik ez az élmény, amiben arról beszél, hogy a halogatás legjobb ellenszere, hogy adj el valamit! De tényleg, ez pontosan így van! Engem például régóta foglalkoztat az önazonosság, hogy csak önazonos állapotban és működésmódban tudunk kiteljesedni és boldogok lenni. Mivel vélhetően sok embert érint ez a témakör, arra gondoltam, hogy egy önismereti napot indítok a vállalkozásom keretében, ahol ezt a témakört fogjuk jobban kibontani. Erre 4-6 embert terveztem első körben meghívni. Beszéltem erről a tervemről egy jógás ismerősömmel is, aki örömmel csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez, így az eseményt közösen hirdettük meg. Jelenleg már két biztos jelentkezőnk van a programra, melynek ára 40.000 Ft. Tanulság: kell egy valódi elhivatottság, ügy, amivel ki tudok állni és amiben hiszek, innentől a kapcsolatépítés gyerekjáték. Régóta tapasztalatom már ez.

Üdvözlök Mindenkit! Köszönöm hogy itt lehetek, hatalmas segítséget jelent István minden videója! Hogy miért vagyok itt? Elérkezett az idő amikor a "királylány meghalt"... vagyis én! És velem együtt a párkapcsolatom is! 13 év együttélés után úgy döntöttem kiszállok! Az elmúlt 6 évben szinte lakótársakként voltunk jelen egymás életébe! Van egy 8 éves fiunk aki semmit nem vett észre ebből hiszen mi nem veszekedtünk ,mi nem haragudtunk ... egész egyszerűen csak elmúltunk. Nincs már semmi ami összeköt minket! Barátokká váltunk az évek alatt! Sem az intimitás sem a közös célok semmi nem volt már jelen nálunk! Dolgokért amiket meg akartunk valósítani azokért már csak én küzdöttem! Férfivá váltam mellette mert ő mindenben rám tamaszkodott.Nekem kellett helytállni azokban a dolgokban amikben általában a férfiak szoktak! Elfáradtam ebben...nem akarok férfi lenni! Nő akarok lenni! Igazán nő! Nem akarok egy felnőtt embert is a hátamon cipelni! Van egy gyermek is akiről gondoskodnom kell..Pont elég! Az anyagiakat is én teremtettem elő mert ő nem hajlandó változtatni a munkáján! Ezzel még nem is lenne baj mert megállok a lábamon! De mégsem így érzem helyesnek! (Bár most megköszönöm neki mert megtanultam egyedül megállni a lábamon) Aztán jött egy férfi aki kizökkentett abból a mindennapi rutinból amiben éltünk! És akkor rájöttem hogy lépnem kell! Mert látnak még engem! A férfiak még tudnak rám nézni úgy mint egy nőre! Én sajnos nem látom már magamban! Úgy érzem nem vagyok igazán nő! Elveszett ez a varázs! Újra meg kell találnom magam! És felépíteni lépésről - lépésre! Az a férfi aki jött az életembe őt nagyon rég ismertem! 53 éves (én 40)! Igazán közelről nem ismertük egymást csak egy helyen nőttünk fel így családilag is közel álltunk! De sohasem gondoltam hogy egy szép nap közünk lesz egymáshoz! Őszintén szólva ő 4 éve külön él a feleségétől. Elköltözött! 2 gyerek édesapja! Én voltam aki kezdeményezett! Elkezdtünk beszélgetni! Írogattunk! Nagyon örült a jöttömnek! Mert elmondása szerint ő is szeretett volna már nyitni felém de nem mert! Meg kijött a rutinból! Nem tudta hogy kezdje vagy mi van az én kapcsolatommal! De mivel én jelentkeztem ezzel megoldódott a dolog! Nagyon jó beszélgetések zajlottak éjjeleken át ... Pár nap után történt hogy leültünk a volt párommal hogy ezt lezárjuk! Meglepetésemre a legkisebb ellenállást sem mutatta! Egyetértett és azt mondta szerinte is így lesz a legjobb! De ő nem merte kimondani! Pedig ugyan azt érezte mint én! Magányosak voltunk! Itt éreztem igazán hogy nehéz lépés volt de ez volt a helyes döntés! Mindketten ugyan azt láttuk éreztük! Megnyugtató volt valahol hogy nem kell küzdeni az igazamért! Egész egyszerűen megbeszéltük és baráti hangulatban (ha van ilyen) külön folytatjuk az utunkat! A másik férfi aki közben a háttérben ott volt, vele találkozásig jutottunk! 2-szer! Mint egy randi! Aztán rájöttem hogy iszonyatosan sok velem a baj! Mert nem állok készen! Nem tudom hogy kezeljem őt! Nem tudom hogy kezeljem az érzéseimet! Egy nap azzal zárta le a történetet hogy sajnálja de nem szeretné a további találkozásokat mert bonyolult vagyok! Nem értettem! 1 hónapba telt mire megértettem mire is gondolt! Már tudom már látom! Nem vagyok kész egy kapcsolatra! Iszonyatosan nagy volt a ragaszkodás a kapaszkodás felé! Olyat tudott adni amit a kapcsolatomban nem kaptam meg! Nyilván nagyon akartam és ragaszkodtam! Persze hogy inkább taszítást váltottam ki! Ehhez kellettek István videói hogy rájöjjek hol is tartok! Mert ettől volt ez a görcsös akarás.. hogy nem vagyok kész! Messze nem! Fejvesztve menekült tőlem és ez teljesen nyilvánvaló most már! A helyzet viszont az hogy nehezebb megválni ettől a néhány héttől vele,mint a volt párommal való 13 évtől! Sajnos ezt még nem nagyon értem! Nem tudom miért de itt rekedtem meg! Nem tudom hogyan tovább! Nyilván a kapcsolatomat is rendezni kell magamban hisz mégiscsak a gyerekem apja! És itt volt a másik férfi aki pedig egy nagyon rossz időben jött az életembe és lépett is ki! Szóval az érzelmi zűrzavar az teljesen adott! Jelenleg a gyerekemre és magamra koncentrálok! Próbálom rendbe tenni az életem! Itt vagyok, és úgy érzem nagyon sokat adhatnak azok tapasztalatai akik itt vannak már! Itt felvázoltam a jelenlegi helyzetemet! Szeretnék még jönni további tapasztalat kártyákkal! Köszönöm ha elolvastad!

Zsuzsanna Á.

Fontosnak tartom a test-lélek-szellem harmóniáját. Ahogy elkezdtem odafigyelni, hogy a táplálkozásom milyen hatással van az életemre meglepő felfedezésekre jutottam. Bár nem vagyok szakember, de igyekszem bővíteni a tudásom és egyre több tapasztalatra teszek szert. Hiszem, hogy minden ember egy egyéniség mégis vannak alapigazságok amik fontos kiindulópontok lehetnek.

Toth Ibolya

Rendrakás Mindig is fontos szerepe volt a rendrakásnak életemben. Mikor kis gyermek voltam mindig magam után kellett pakolnom játékaimat, ruháimat .... Édesanyám így tanított a rendre. Majd nagyobb lettem a lakásban kellett rendet raknom. Otthonról elkerülve a minták elvárták tőlem hogy rendet rakjak továbbra is magam körül a lakásban. De az én életemben nem volt rend sem a kapcsolataimban sem magam körül ,mert ezt otthon nem tanultam meg ( a Minták ). Majd ez a tudat, hogy ezt nekem kell csinálni el kezdtem másoknak is rendet rakni életében. De a sajátomban nem. Majd megtanultam az nem az én dolgom. Az én dolgom először is magam körül minden olyan kapcsolat amely elvette erőm, amely taszított, amely akadály volt mind egytől egyig megszüntetni. Nagy bátorság kellett hozzá. Nagytakarítást csináltam magam körül . Minden pici kis lyukba, helyre be be tekintettem és alaposan kitakarítottam. Rokonok, ismerősök, barátok, munka, pénz, tárgyak ..... Évekig takarítottam nem tudva hogy egy nap milyen fontos lesz számomra az igazi rend körülöttem. Most egyszer csak eljött a semmiből a rendrakás újbóli fontossága. Így fontos lett számomra rendet rakni kapcsolódásaimban mint anya lánya kapcsolat, munka területén. Ma úgy látom rend van körülöttem . Mindennek meg van a helye ott van ahova tartozik és ahol lennie kell. De kíváncsisággal várom vajon még kell e valahol rendet raknom. Keresem de még (már ) nem találom.

Varga Anna

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem ismerem a globális boldogság fogalmát. Miért nem tudok komplexen boldog lenni?! Talán mert az ügyem, a küldetésem a Család. És mert ebben megbuktam. Zámbó Jimmy szavaival élve "bukott diák vagyok már rég". Azt hittem kislányként, ha valamit nagyon szeretnénk, ha valami lelkesít, ha valamihez van érzékünk, tehetségünk, azt véghez is tudjuk vinni. De kislányként még hiszünk a mesékben és a hercegekben/királykisasszonyokban. Aztán felnövünk és rájövünk, hogy semmi sem biztos. Minden folyamatos változásban van és az aki nem tud alkalmazkodni, azt nagyon keményen megdörzsöli az élet. Bezárulnak régi ajtók és kinyilnak újak. Ezek megtörténnek. A kérdés csak az, mi hogyan reagálunk erre. Ragaszkodunk a rossz vagy elavult küldetéseinkhez, elképzelt sokszor túl illúzionált ügyeinkhez, vagy felülemelkedve magunkon ránézünk az életünkre és rájövünk, hogy még ha nem is teljesn úgy ahogy kislányként hittük, de meg van mindenünk, amiért hálásak tudunk lenni. És hol van ebben a küldetés/ügyünk további szerepe?! Az, hogy mindig lehet jobban csinálni. Mindig van fejlődési lehetőség. Szeretnék annyira jó Anyává válni, hogy megteremtve a biztonságot, más életet kapjanak a gyermekeim. Megtanulni megbocsájtani magamnak, hogy elbuktam és nem tudtam nekik Apát biztosítani. Megbocsájtani magamnak, hogy ezentúl csak mi vagyunk egymásnak és nem tudok egyszerre Anya és Apa is lenni. Megengedni magamnak, hogy a szokásos módon értelmezett Család, nálunk csak egy Anya és két picurka szív. Elfogadni, hogy most így vagyunk mi egy egészséges csapat. Tehát a küldetésem, az ügyem az, hogy ebből kihozzam a maximumot. Szeretve lenni és szeretetet adni. Erősnek maradni, de nem megkeményedni...