Az anyaszerep mellett, a dolgozó anya szerep ami még kiemelkedően a szívügyem. 4 hónapos volt a kisfiam, amikor home officeból újra elkezdtem dolgozni, 11 hónapos, amikor már hibridben 8 órában és 14 hónapos, amikor bölcsis lett és on-site visszamentem a munkahelyemre. Persze az első időszakban sokat betegeskedett, így sokat dolgoztam továbbra is otthonról, ami valljuk be, beteg gyerek mellett nem egy leány álom. Viszont én akartam így és a munkám rengeteget segített, hogy ne égjek ki olyan gyorsan az anyaságban. Végül annyira túlhajtottam magam, hogy mindkettőben kiégtem :) Ha visszamehetnék másképp csinálnám-e? Egyértelműen nem! Rengeteget tanultam és fejlődtem ezáltal a tapasztalás által és továbbra is nagyon fontos számomra a munkám, természetesen csak a kisfiam után, aki pont azért, mert a világmindenséget jelenti számomra, nagyon átrendezte a prioritást, de a karrieremben való kiteljesedésről nem tettem le és mivel tudom milyen nehéz összeegyeztetni a két szerepet, nagyon szeretnék másoknak is segíteni.
Helló! Ezt az írást még nem látta senki, magamnak írtam. Talán most jött el az ideje, hogy nekem egy emlék, másnak talán egy válasz, egy elindulás legyen önmaga felé. A SZÉK 2020. március 3. Van egy pihenőszékem. kb 2 éve vettem, mert mindenáron szerettem volna, hogy legyen hol olvasni, filmet nézni, és játszani az agyam, hogy milyen előkelő dolgot csinálhatok. Most ülök benne először. Nem szólaltak meg a fanfárok és még tűzijátékot sem látok……nem történt semmi eget rengető, pedig arra vártam. Arra vártam, és vágytam, hogy ez a szék elvarázsol, és megold minden problémát, mert hát egy pihenőszéknek talán ez lenne a dolga, vagy nem? Hogy egy picit elfeledkezzünk a széken kívüli világról, amit nem akarunk, éppen tudomásul venni. Én most például semmit sem akarok tudni, nem akarok szembenézni azzal a ténnyel, hogy kész csőd lett körülöttem minden. Nem ezt akartam, nem erre vágytam, meg akartam váltani a világot. Nem a kislányos rózsaszínűt, hanem egy érett, felnőtt nő terveit, ötleteit, amik végül is, mint kiderült, csak egy álomvilág gyenge utánzata lett volna, ha megvalósul. Igen, voltak terveim. Sokan gúnyosan kinevetnének, ha tudnának róla, hogy mi is az. De mindenkinek van egy agyament elképzelése, ami csak az övé, és abban a világban érzi jól magát. Ebben a világban, minden tiszta, romlatlan, és boldog. jó ide menekülni. De amikor a gondolataim visszatérnek a valóságba, pokolian fájdalmasnak érzem a lelkem. Talán vezeklés nálam, hogy most már egyre sűrűbben foglalkozom az álmaimmal. Vezeklés, hogy az elrontott életemet ne kövesse senki, tanuljanak belőle. Sok okos ember próbálta már megmagyarázni, hogy mi a titok, hogy mi a lényege a boldogságnak. Nem állok be a sorba. Nem okoskodom, mert szerintem nem boldogok akarunk lenni, hanem elégedettek. Mikor megvettem a széket boldog voltam, vagy elégedett? Boldog nem voltam, mert nem is engedhettem meg magamnak ezt a luxust, ezért inkább elégedett voltam, hogy mégis megvettem, hogy legalább egy bútordarabom legyen olyan, ami emlékeztet arra, hogy mit szeretnék elérni, hogy mi tenne elégedetté, talán boldoggá? Aki meglátja nálam ezt a széket mindenki hangosan tesz valami megjegyzést, hogy ez milyen klassz dolog, és érzem, hogy marhára irigyelnek érte. A székért! Pedig ha tudnák, hogy én meg őket irigylem, esetleg azért, mert van családjuk például. Melyik ér többet? A székben csak ülni lehet, na jó… ebben talán aludni is, de nem tud átölelni, és betakarni, pedig amikor megláttam az üzletben ez jutott eszembe, hogy befészkelem magam, és körülölel a szék. Most azt hiszem egy kicsit ezt érzem, mert olyan jól belesüppedek, hogy nincs kedvem felállni. Elálmosodtam. Lehet, hogy itt fogok aludni? Jó lenne, mert nem akarok tudni a külvilágról, nem akarok szembenézni az életemmel, amit azt hiszem elrontottam. Abban az értelemben, hogy nem jól álltam hozzá, nem vettem tudomásul, hogy ezt nem lehet megjavítani olyan egyszerűen, mint a gépeket, hogy a rosszat, kicseréljük egy jóra. Akármit is cserélsz az életeden, az életedben, Te ugyanaz maradsz, ha tetszik, ha nem. Nincs pótalkatrész. Ha már pótolni kell, az csak félgőzzel tud üzemelni, nincs már igazi teljesítmény, csak valami silányabb üzemmód. A széken kívül ez van, a silány világom. Nem erre készültem. Gyerekkoromban nem csalódott felnőttnek készültem. Nem a világban, az életben, hanem magamban csalódtam…..de nagyon. Nem ez vagyok, nem ez az ember akarok lenni. Itt a székben én én vagyok, mert ez a szék azért van itt, hogy tudjam, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mit akarok az élettől. Talán ezért nem ültem még bele, mert tudtam, hogy ha megteszem, még nehezebb lesz elviselnem a valóságot. Tényleg képes erre egy szék? Igen, képes arra, hogy rávetítsem a kusza gondolataimat. Szegény, szegény szék. Pedig nem ő a hunyó, csakis én egyedül. De mint egy mementó itt van velem, és nem engedi, hogy lemondjak a vágyaimról, hogy elégedett lehessek. Ez a szék fog mindig emlékeztetni arra, hogy kellenek a nagy álmok, vágyak, még ha meg is haladják a képességeinket, de ezek az álmok hajtanak előre, hogy elégedettek lehessünk. Mindenkinek kell lennie egy széknek, asztalnak bárminek, amitől azzá válhat ami lenni szeretne, hogy emlékezzen, az álmaira ha ránéz a „székére”.
A függőség a 21 század egyik népbetegségnek számít. Elmondom nálam, hogy történt mi is az én betegségem története: Gyerekkoromban egy elég szorongó fiú voltam, bár a mindig vicces/jópofa Tamás magában belső bizonytalansággal küzdött. Van az emberek többségeben egy közös vonás ami rám is igaz: jól akarok lenni. Már pedig a könnyebb ellenállás felé mozdultam el sok-sok éven keresztül mindig, legfőképpen azutan amikor megismertem tinédzser koromban az alkoholt. Nem is tudnám elfelejteni az első találkozást: úgy éreztem magam mint aki fél méterrel a föld felett jár. Innentől erről az érzésről szólt szinte minden hétvége néhány év után azon kaptam magam, hogy törzshelyeim vannak iskola után vagy esetleg iskola helyett kocsmazassal töltöm az időmet ahelyett, hogy mondjuk tanultam volna. Mindezek ellenére sikerült a felsőoktatásba kerüljek ahol találkoztam az igazán nagy szerelemmel: drogokkal. Az alkohol után amellyel a bizonytalanságom és félelmeimet oldottam a földtől elemelkedve megérkezett a hordozó rakéta ahol már gondolkodni sem kellett semmin. Se a felelősségeken se a jövőn se a múlton, ha nehéz érzések jöttek csak használni kellettem és minden gond elillant. Igen hamar eljutottam oda, hogy itt bizony lassan vége a bulinak: felnőttem és megy el mellettem az élet miközben drogfüggővé váltam és egy helyben járok. Menetközben megszületett a fiam később a lányom és haladtam egy karrier úton ami rajtam ragadt mint szamáron a fül. Megpróbáltam magam halálra dolgozni és egyetlen feltöltödésnek a kábítószert hagytam magamnak ami természetesen végletesen kimerítette az idegrendszeremet. A párkapcsolati meg nem értettségemre a munkahelyi feszültségekre használt tudatmódosítok benyújtották a számlát: autóbaleset, munkabaleset. Éreztem, hogy most már baj van. Itt nem én használok már hanem engem használ a szer. Segítségre van szükségem. A kocsiban ülve egy délelőtti Kossuth rádió műsorban hallottam először, hogy létezik felépülő függő aki abba tudta hagyni a használatot és megtanult szerek nélkül élni. Emlékszem azonnal elforditottam a kulcsot és oda autoztam a helyre ahol a riport készült. Ma már megmosolyogtatoan nagy egoval mentem be a szenvedély betegek nappali ellatojába, hogy szíveskednék ÉN leállni. Akkor felvilágosítottak, hogy ez nem egészen így működik, de ha úgy gondolom, hogy azonnal akarok beszélni valakivel akkor menjek el a narcotics anonymous egyik csoportjába. Ez az anonim alkoholistákhoz nagyon hasonló önsegítő csoport ahol a felépülni vágyó függők egyesszám első személyben magukról oszthatják meg érzéseiket anélkül, hogy bármilyen ítéletet vagy tanács követné azt. Elkezdtem járni ezekbe a csoportokba és abba hagytam a használatot. Nem volt egy séta galopp az eleje nem mondom, de a legnehezebb talán az volt amikor az érzéseket meg kellett éljem amit korábban rendre elnyomtam magamban. Ahogy kezdtem kitisztulni és egyre jobban lenni azt hittem minden oké. Akkor helyre jött az életem induljunk tovább, de a függőségnek ezer arca van hallottátok már a munkamániáról? Mivel nem változtam semmit és társaimra se hallgattam, hogy lassan siess Nagy sebességgel robogtam egy elég súlyos visszaesés felé. Amikor újra az alkoholhoz és a szerhez nyúltam azt hittem, hogy újra élhetem a kezdeti euforiát azt a szabadságot, de ki kell, hogy abranditsak mindenkit pont ugyanott folytattam ahol abbahagytam sőt minden csak rosszabb lett. Ismét túlterheltem magam a munkával semmi kontrollom nem maradt. Aminek köszönhetem, hogy végül megálltam az egy közúti ellenőrzés volt ahol a rendőrei találtak nálam ezt-azt és mindezek mellett bevonták a jogosítványom is. Ez alkalommal már tudtam hova kell menjek segítségért: a Narcotics anonymousba. Őszinteség nyitottság hajlandóság ennek a leállási körnek így indultam neki. A társaim mondták: Tamás ha nem megy magadtól akkor lehet jobb ha elmész egy rehabra és ott segítetenek. Így tettem, az egomat félre téve azt csináltam amit a szakemberek mondtak mint például: Tamás ön előszeretettel teremt maga köré olyan légkört ami táp talaj a drogozáshoz ezt meg kell változtatni: dolgozzon mást, töltse a szabadidejét olyan emberekkel akik nem használnak vagy legalábbis a szociális mértéken túl nem. Alakítson ki új szokásokat. Azóta megváltoztattam az életem: mást dolgozok, reális célokat tűzök ki, a szabadidőm építő közösségekben töltöm. Járok a csoportokba és segítek másoknak is tisztán maradni az úton. A legfontosabb amit ebből tanultam, hogy merjek segítséget kérni és azt elfogadni. Tamás vagyok függő nem kellett használjak 4,5éve
Olyan logikus volt, hogy az önismeret az alapja az önértékelésnek, hogy meg KELL szereljem magam… és ANNYIRA NAGY tévedésnek bizonyult. Megdöbbentő felfedezésem, hogy az önértékelésem alapja nem az önismeret, hanem az elfogadás. Mert azzal arányban, hogy elfogadom magam: merem mutatni magam. És ha merem mutatni magam (hiányokat ÉS többeteket), ahhoz a Világ kapcsolódik – más emberek kérnek abból amiben jó vagyok (ahol többletem van) és segítenek azokban a dolgokban, amik nem erősségem (ahol hiányom van). Akkora paradoxon ez. Hogy nem lehet tökéletesre szerelni magam. DE ha mutatom a tökéletességem, akkor a Világ kapcsolódik, tehát hasznosulok, amiből sikerélmény és önértékelés lesz. Egyedül tökéletessé válni: arrogancia. Másokkal kiegészülni: működik.
Egyszer megkérdezte Popper Pétert egy indiai “mester”, ez akkor történt, amikor Indiában élt egy rövid ideig. - milyen vallásúak az emberek ott ahol él, erre azt felelte: katolikus, református stb. A mester erre azt mondta, az embernek az a vallása, amit akkor csinál, amikor EGYEDÜL van. Az ember többsége nem szeret egyedül lenni, mindig különböző programokat keres ide-oda jön-megy… Pedig az önmagunk megismeréséhez, megtalálni azt, hogy miért is “jöttünk” ebbe a világba a válaszokat az EGYEDÜL töltött időben találjuk meg. Nem mindenkinek könnyű ez, de bátorítok mindenkit, hogy kezdje el, mert ezekre a kérdésekre a választ ebben fogja megtalálni.Ha elkezded Isten (vagy ki hogyan nevezi” folyamatosan fog vezetni és az úton egyre nagyobb belső békességet és örömöt fogsz megtapasztalni. “Mindenki annyit ért meg belőled ahol ő tart” -ez egy ismert idézet, amit én azzal egészítettem ki, hogy: “ Annyit vagyok képes megérteni másokból ahol én tartok” -számomra ez az önismeret és a mások egyre jobban, mélyebben való megértésének csodálatos útja. Ezáltal egyre empatikusabbá, megértőbbé elfogadóbbá válunk és egyre csak növekszik bennünk a szeretet, ami felülről jön a lecsendesedett és nyitott, türelmesen várakozó szívünkbe.
Úgy gondolom,meg mások is így gondolják, az lehet a gond a pártalálásban,hogy kicsit "elférfiasodtam".26 éves voltam,amikor elváltam,és ott maradtam egyedül egy 4,5 és egy 11 hónapos kis gyerekkel.Mindent nekem kellett megoldani,plusz még pénzt keresni,hogy mindenük meg legyen a gyerekeimnek.Igazából nem tudtam megélni a nőiességemet úgy gondolom. 2 fiam van,és próbáltam őket is úgy nevelni,hogy megállják az életben a helyüket.Mind a 2 fiamra nagyon büszke is vagyok.Az egyik fiam már 3 gyerekes apuka,aki mindent megtesz a családjáért.A másik fiamnak sem sikerült még a párját megtalálni,de ő meg elhivatottan sportol,és utolsó éves az egyetemen.Ez már a második diplomája lesz,a munka,sport mellett. Mivel fiatal éveimben elsődleges volt a gyerekek nevelése,és iskoláztatása,ezért sem időm,sem anyagi fedezetem nem volt arra,hogy utazzak,túrázzak,rendezvényekre járjak,ezért most próbálom pótolgatni.
Volt egy nagy felismerésem, ami számomra sokat jelent: több éve van rosacea az arcomon. Hol erősebben látszódik, hol halványabban. És természetesen zavar. Persze a tüneti kezelés okán már rengeteg-féle kozmetikumot kipróbáltam, orvosi segítséggel. Nem tudtam rájönni, hogy mitől múlik, mitől nem múlik. Zen gyakorlóként a meditáció, a gyakorlatok hozzásegítenek a helyes látáshoz, így az ezzel kapcsolatos kérdéseket számtalan meditációs gyakorlat előtt már feltettem: mi az oka a rosaceámnak (tehát mi a szenvedésem oka)? és hogyan lehet megszüntetni (megszüntetés oka)? Vártam a válaszra, nem egy napot, nem kettőt. Aztán egyszer csak bekopogott hozzám a felismerés ajtaján keresztül: "de hát ragaszkodsz a rosaceádhoz. Azon keresztül, hogy folyton el akarod tüntetni". Tehát hol van a fókuszom és a gondolatom? Hát a betegségen! Aztán érkezett a másik felismerés: "ez a lelkiismeretfurdalásból és szégyenből táplálkozik". Ez egy nagyon nagy AHA élmény volt...nagyon nagy figyelemmel kell lennem, hogy ha ezek megjelennek bennem, ne tápláljam őket, azaz ne azonosuljak velük. Csak hagyjam, hogy megjelenjen, de ne éljem meg. Így történik a transzformációm... másképp látom az arcom a tükörben. És miközben írok, az ablakon át beáradó napfény süti az arcom. Egy jel, hogy az úton vagyok...Hála érte!
A közgazdász végzettségem megszerzése után hosszú évekig toltam a szekeret másoknak, főleg multi cégek pénzügyi osztályán. Igazából gyerek nélkül ezt teljesen optimálisnak tartottam, jól kerestem, jó volt a társaság, akkor még nem zavart a kötöttség. Aztán az évek során vettem a bátorságot kipróbálni magam más területeken is. Ausztráliában vendéglátásban és vízumügyintézésben, Svájcban műkörmösként is dolgoztam. Annyira jót tettek a külföldi évek, annyi magabiztosságot adott az, hogy bármikor meg tudok újulni és újrakezdeni, hogy ma már úgy érzem a jég hátán is tudnék kezdeni valamit magammal. A kislányom megszületése után most évek óta megint valami újban vagyok, ahová már a szabadságvágyam hajtott. Network marketing területen tevékenykedem…na ez az igazi személyiségfejlesztő :)
Gondolkodtam milyen tapasztalatom van amit megoszthatnék és hirtelen úgy éreztem nem tudok semmit. És igazából pont erről szólt az utóbbi két évem, elkezdtem rájönni mennyi mindent nem tudok. Akkor ez erős kisebbségi komplexust ébresztett bennem, nem tudtam megmaradni olyan emberek közelében akik valamit jobban tudtak, valamiben tájékozottabbak voltak mint én. Az utóbbi hónapokban kezdett el ez oldódni bennem, hogy nem szégyen kérdezni, nem vagyok kevesebb azért mert valamit MÉG nem tudok. Nagyon jó érzés máshogyan szemlélni a nem tudást. A "Mit nem tudok?" helyett a "Mit tanulhatok?" lett a kérdésem magam felé, és ettől máris nem "butának" hanem kíváncsinak látom magam ✨