Faragó Tímea

Minták... Érdekes fogalom ez. Mindenki kap valamilyet, ami pont olyan, amire valójában szüksége van. Persze, ezt utólag könnyű így látni és értelmezni. Ma már el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha nem tettem volna meg, ha nem léptem volna meg, ha nem léptem volna tovább abból az élethelyzetből, amiben már relatíve egy komoly betegséggel is küzdöttem, de annyira visszatartottak azok a gondolatok, miszerint nekem mindennel elégedettnek kellene lennem, sőt meg voltam győződve arról, hogy én ezerszer jobb párkapcsolatban élek, mint egykor a szüleim. Látszólag minden nagyon is klappolt nálunk. Tehetős, nagyon intelligens, szinte zseni aggyal rendelkező párom volt. Igazából oda voltam érte, nagyon szerettem őt. Teljes egzisztenciális biztonságban éltünk, sőt olykor mi segítettünk a családtagoknak is anyagilag. Abban a hitben éltem - egy ideig -, hogy megtaláltam a leendő férjemet. És tényleg ezt hittem! Mégsem lett belőle évekig még leánykérés sem. De valahol éreztem, hogy erre nem fog sor kerülni.... Barátok vagy inkább "testvérek" voltunk mi akkor. És mondta is ezt nekem, egy idő után, amikor nem működtünk együtt, mint férfi és nő. Mégsem akartam ezt elfogadni. Mert annyira vágytam arra, hogy mi egy valódi család legyünk! Hiszen erre vágytam már nagyon fiatal lánykoromban is. De akkor nem jött össze. Hát most tuti jó lesz! Hittem én... De amikor éjjel mellette fekve hallottam, amint a szomszéd lakásban férfi és nő élvezi egymást, akkor egyre jobban kínzott már az elfojtás, amit belül megéltem nőként. Szörnyű volt! És eljött egy pont, amikor már egyszerűen nem láttam más megoldást, és zokogva, de léptem. Végre. Leléptem. Az ismeretlenbe, a félelmetesbe, de valami másba! És ez volt akkor a lényeg! Új otthonom lett. És megnyugodtam. Egyedül. Magamban. Egy új, izgalmas, számomra és mások számára is kalandos élet kezdődött ott el.

Amikor szembenézel a halállal, és az életet választod Egy különösen érzékeny, mégis meghatározó tapasztalást osztok most meg. Ma már erőként hordozom magamban ezt a történetet, így talán másoknak is adhat kapaszkodót. Gyerekkoromhoz kapcsolódik egy mérhetetlenül mély és megrázó élmény, amikor is egy hajszálon múlt minden: az élet, a halál, a józanság és az őrület határai között. Egy olyan történet ez, amit részleteiben csak a hozzám nagyon közelálló embereknek meséltem el, mert rendkívül érzékeny háttere van, mégis az egész életemre kihatott. Olyan pillanat volt ez, amikor még gyerekként, valamiféle ösztönös erő és lélekjelenlét tört fel belőlem. A túlélés mozdult meg bennem. Hirtelen kellett döntenem a maradás mellett. Éreztem, hogy itt és most az életet kell választani. De azonnal. És ehhez beleállni felelős módon. Gyerekként. Szinte felnőni egy másodperc alatt. Ott, ahol másnak kellett volna megtartania engem… mégis nekem kellett megtartanom azt, aki addig engem tartott meg. Később értettem meg, hogy amit ott átéltem, az egy korai és mély beavatás volt az életbe, a lélek határaiba, a sötét és a világos közti keskeny mezsgyébe. Hosszú évekig tartó belső munkára, rétegről rétegre bontott gyógyulásra volt szükség, mire mindezt már nem teherként, nem súlyként, hanem erőforrásként tudtam hordozni magamban. Ma már úgy gondolom és érzem, ez az életemet alapjaiban meghatározó történet az egyik forrása annak, hogy mély empátiával és értő figyelemmel tudok másokat kísérni a saját félelmeiken, határélményeiken, lelki válságaikon, sötétségeiken keresztül, olykor pedig szemfelnyitó kérdéseimmel tartok tükröt. A megtartást biztosító jelenlétem mögött ez a tapasztalás is ott van. Sokszor csak csendben, figyelemmel, erővel és mélységes együttérzéssel. Ha megszólítottak a fentiek, egy személyes beszélgetés során többet is mesélhetek a történtekről.

Mélyen traumatizált gyerekkorból a lázadáson, utálaton, haragon, elhagyáson, sérelmeken, hibáztatáson és mindezek feldolgozásán keresztül vezetett a 25 éves gyötrelmes utam az elfogadásba, a mély megértésbe a korán elvált szüleim felé. Legfőképp Édesanyám irányába, hiszen óriási utat járt be a kapcsolatunk. Kissé tragikus a családi múltunk, de az elmúlt években mégis lett egy kisimultsága, könnyedsége és szépsége a történetünknek. A korábbi nagy távolságtartásom után manapság már sokszor ott tudok lenni nekik szeretettel. Ez talán időnként kicsit olyan érzés, mint amikor gyerekként szüleid szülője leszel, de megtartott keretek között, egészséges határokat húzva. Köszönök nekik mindent! Többek közt a rengeteg szenvedést, mert ma így tudok békében lenni velük, a szívemben is...