Judit Forgács

Minap egy vicces köntösbe öltöztetett előadást láttam mediátorok tapasztalatai kapcsán, színészi játék(osság)kal tarkítva, érzékeltetve a párkapcsolati zátonyon női és férfi működéseket „Válótársas” címmel. Bár nevettem én is, a gyerekek és a válás témakörben felsejlettek szülői létem válás körüli és azt megelőző időszak igen fájdalmas emlékeim. Kamaszodó lányom (13) elköltözésébe, anyai szerepem "elbitorlásába", az évekig tartó „haragszomrádba” majdnem belepusztultam, pokoljárásként éltem meg. Nem láttam őt felnőtté válni, évekig kapcsolat is alig volt. Sokat tanultam a nevelési minták elhagyásáról, az elfogadásról, a meg- és elengedésről, s arról, mi a feltételek nélküli szeretet. Idővel, szép lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ma, 12 év elteltével már nemcsak szülő-gyerek, sokkal inkább baráti kapcsolatnak mondható egymáshoz való viszonyunk és ezért hálás vagyok nagyon. 😊

30 évvel ezelőtt, 26 évesen váltam először 6 év házasság után, melyből gyermek nem született. Másodszor a negyvenes éveim elején kerültem újra kapcsolati válságba, 14 év házasság után, két lány gyermekkel (9 és 13 évesek voltak akkor). Kemény volt. Nagyon. (Jól lehet a körülményeket tekintve nem mondható „durvának”, mivel közös döntés volt, mindketten úgy éreztük, nem megy tovább együtt.) Ma már felnőtt lányaim nézőpontját is tudom mondani. Harmadszor pedig 5 évvel ezelőtt, az ötvenes éveim elején kezdtem újra az életet, 6 év élettársi kapcsolatot követően (pedig már azt hittem, „révbe értem”). Egyik sem volt könnyű, nem lehet ebben „rutint” szerezni. Ellenben sok mindent megtudtam a kapcsolatokról, azok dinamikájáról és persze magamról. Az önismereti úton is lökdöstek ezek az események. Ma már látom mindegyik állomás szerepét és helyét, ha visszatekintek eddigi életutamra.