Katalin

Veszteségfeldolgozás/pénzhez való viszony téma. Aktuális kihívásom, ami egy sorscsapás képében érkezett el, amikoris még fel sem ocsúdtam egy másik veszteségemből, egy nagyon szeretett személy elvesztéséből. (Csapásra csapás téma) A mai sorscsapás egy anyagi veszteség, ami lecsapott rám, felemészti az összes kuporgatott megtakarításomat, és még azon felül is mínuszba fogok kerülni illetve elmondhatom, hogy mától abban vagyok. Kezelhető az összeg, de nagyon nagy (milliós nagyságrend) és rettenetesen fájdalmas és marcangol az önvád és a szégyen, hogy ez történt velem (és a képzelődés, mennyit dolgoztam érte és mennyi helye lett volna annak az összegnek). Sokkos állapotban vagyok és egyetlen valaki van csak, akinek el tudtam mondani melegében, a mindenkinél jobban szeretett testvérem, aki mindig van nekem, de nagyon nem szeretném túlterhelni őt, annyi bánatot zúdítottam rá az elmúlt évben, miközben van neki is elég.. úgyhogy ez kevés most. Íme, ez egy segítségkérés lenne itt. Mire van szükségem most? Valakire aki segít megbékélnem, akinek ventillálhatok, aki segít kinavigálni magamat.. aki tartaná bennem a lelket. Van itt valaki aki járt már így? Aki megérintődött? Ha igen, örülnék. Nagy szükségem van az örömre. Vagy bármilyen támogató, jó szó, egy szalmaszál is nagyon jól esne. Köszönöm hogy írhattam! (Egy tanulság máris van: mindig van lejjebb az életben, és még annál is van lejjebb ahol most vagyok, hajajj.. ígyhát.. végülis gazdag vagyok. Jajj.)

Kiittam fenékig ezt a poharat. A reménykedés, a csalódás hullámvölgyein egyre mélyebbre süllyedve. Felemésztette az életem. A nulláról kellett aztán elkezdeni újra felépíteni magamat. Folyamatban van jelenleg is. Nem kevés elméletet, modellt, útmutatást ismertem meg ez idő alatt erről a témáról. Amit utólag mondani tudok: nincs recept, nincs válasz kint. A válasz idővel mégis megmutatja magát. Annnyi idő kell, amennyi kell, és nem több és nem kevesebb. Ezt is el kell fogadni. A szeretői helyzetben az egyik legnehezebb dolog, hogy nem beszélhetsz róla. Elítélnek, lesajnálnak, kinevetnek, kioktatnak. Egy idő után a környezet nem tudja elfogadni, hogyha -akármilyen okból is- nem léptél ki, nem mentél még tovább. Van valami ami még bent tart. Az illúzió. A másik legnehezebb benne, hogy olyan dolgot kell végül elengedni, ami mindent ígért, de semmit sem adott. A beteljesületlenség, az abból adódó idealizálás és az ígéret, a potenciál kombinációja egy olyan csapda volt számomra, ami elrabolt 6 évet az életemből és mivel egyre mélyebbre spiráloztam magam, rettenetes fájdalmat okozott amikor végül kipukkadt az egész. Az azóta eltelt idő távlatából visszatekintve megláttam, hogy én választottam, hogy becsapjam magam. Hisz mindvégig ott voltak a jelek. Mégsem tudtam kívülről ránézni magamra, nem tudtam a tisztánlátás birtokába kerülni. Iszonyú nehéz tisztán látni, amikor szeretünk, reménykedünk, ragaszkodunk, és a másik fél pedig táplálja a reményt, azt mondja, amit hallani akarunk. Mégis vannak támpontok. Mindig vannak. Mégpedig a másik ember állapota, lelki szellemi kapacitása, ami pedig a tetteiből, döntéseiből, reakcióiból szűrhető le. Mert leszűrhető. Ebben tudok talán segíteni neked: a jelek felismerésében, kiolvasásában, és abban, hogy ezeket tartsd szem előtt és ne hagyd hogy elkápráztasson az illúzió. A vágyvezérelt gondolkodásra való rálátásban. Hogy ne menjen el feleslegesen a drága idő. Hiszem hogy tudok segíteni ezzel neked is, és talán magamnak is, aki még mindig a gyászban van, "a lehetett volna de nem lett" feldolgozásában, és a szeretett személy gyászolásában. Mert a szeretet igaz volt, és a másik fél részéről is. De az sajnos édeskevés.