Inczédy Edit

A válásom után, “bele csaptam”. Talàn 45 éves voltam….vagy kevesebb, mit szâmit ugye. A lènyeg az, hogy kipróbàltam olyat is, amit addig nem. Voltam 40 valahàny évesen egy 18 èves fiúval. Aztàn mèg voltam fiattallal. Àgyra vittem. S mikor valamelyikük azt írta, jöhet-e mèg, mondtam: -nem. Volt, hogy tízen három évvel fiatalabb férfivel èltem. Mert oly jól esett, hogy szeret, bàlvànyoz…fèltékeny. Aztàn ennek is mèlysèg lett a vège. Amibe beleszerettem, abból szerettem ki. “Fura”, de ez volt, mert betelítődtem., Ezitàn “sok” èv magàny. Nekem nem kell senki. Èlek, örülök, segítek, spirituális vagyok., Ebből az jött, hogy magányos vagyok. A baràtnőm mondja, regisztràljak pàrkeresőre. Voltam ott règebben, csalódàs volt. Kiakadtam. De most mintha fénnyel tudtam volna azt, hogy azokkal fogok talàlkozni, amilyen én vagyok. Amit belelàtok, belemagyaràzok, a kapcsolatokba. Így is lett. Tinderen volt olyan ismeretségem, ami kamu volt. Az elejèn nem tudtam. S kikor már tudtam, akkor sem ítèltem el. Sőt. Megèrtettem, Miêrt pont vele. Amit kibocsàtottam magamból, az tért vissza. Aztàn összehozott az élet egy fèrfivel, akivel lassan 6 éve tanulok, magamról. Hogy mikyen is vagyok. Szembesít sok szarsàggal, de èn itt maradok. Làtok. Ismerni, megèrteni vàgyom.

A múlt feldolgozásába nagy szelet jutott a spiritualitàsnak. Amikor mondjuk a valóságot kutattam, a végsőkig, az abszolutig szerettem volna eljutni…vizsgálva persze a múlt jelen jövő témákat. S aztàn zsigeri megélésem lett abból, hogy valósàgosan tènyleg nincs múlt, nincs jövő sem, De még a most sincs. Megszálottkènt szerettem volna ezt bebizonyítani. Könnyítés volt számomra annak átélése “belül”, hogy valójában sosem történt semmi. De ugye mèg is történt…:) Azt felismerni, hogy sem a szüleim, sem a lányaim apukája, sem senki nem csinàlt velem semmi rosszat, mert hisz mindent én csináltam magammal, az először “fura” volt. De megláttam. Megláttam azt, hogy minden történést én fordítottam le a magam számára. Mert úgy akartam látni. Mert hozzà tartozott az úthoz.,A tudatlansàghoz. Nagyon szép az, amikor a szemem kinyílt, akkor tudtam közeledni azon emberek felé, akiket addig elutasítottam, kerültem. Keblemre tudtam ölelni őket úgy, hogy az sem számított, ők hosszú tàvon szeretnék-e ezt a közeledést. Ez a tapasztalatom, hogy kinyílt a szívem, ami mindig is nyitva volt…a vaksàgom zàrta csak be. Így lehetett az, hogy nincs harag bennem. Megèrtès, és szeretet az van. Teljes felismerése, megértése annak, hogy a màsik rajtam okozott sebe, vágása, karcolása nem volt szándékos…boldogtalansága hozta elő, ahogy az én boldogtalanságom meg lefordította. Szép folyamat ; Előbb hibáztattam másokat, aztán magamat. Végül mindkettő eltűnt, s az maradt,; hogy történt az élet. Úgy, ahogy.

Voltam depressziós. Az a totális őrlődés, fejben ragadàs. Az első nagyobb depresszióm akkor volt, amikor a lányaim külföldön èltek. Ritkán láttam őket. Tàrsam nem volt. Èdesanyám elhalálozott. Egymagam voltam, az összes érzésemmel…gondolataimmal, amik egyre jobban bele vittek a szenvedésbe. Nincs munka, nincs tàrs, nincsenek a gyerekek, nincs anyukám, nincsenek barátaim. Semmihez nem volt kedvem. Azt azért éreztem, egy idő utàn, hogy csinàlnék már valamit, de nem tudtam mit. Magànyos èvek voltak, amikor is a csalàdi ház összes szobájàban meg szerettem volna halni. Minden nap màshol aludtam, ebben az óriàs hàzban. Volt, hogy a földön, csak valami változzon màr. Napokig nem keltem ki az àgyból. Nem fürödtem, nem váltottam ruhát, nem fésülködtem. Ez a szakasz azzal ért véget, hogy verseket írtam. Nem is én, hanem tapasztaltam, hogy valami rajtam keresztül írja a verseket. Később derült ki, hogy a női út formálódott meg versekben, és kezdett életre kelni. A màsodik depresszió is hasonló. Nèztem ki a fejemből, kedvetlen voltam, a tünetek hasonlóak. A teljes céltalansàg érzése, hogy semmire nem vagyok való. Isten olyan sok embernek oda adja a dolgát, amire ő hívja, nekem nem adja. Nem figyel rám, nem vagyok neki fontos. Elèrkezett ennek a fejezetnek is a része, amikor kértem, könyörögtem, hogy segítsen. Miközben mèrges is voltam rá. Vàlaszokat vártam, de nem hallottam, hogy megszólított volna. Egyedül maradtam, megint. Azóta lett két tacskóm. El voltam velük, de sokszor idegesítettek, és egyáltalán nem èreztem azt, hogy örömet adnak. Persze szeretem őket, de nem tudtam feltöltődni velük. Aztàn Isten, mègis csak szólt hozzám. Egyre több olyan videó jött szembe velem, ahol emberek megosztották a tapasztalataikat arról, hogy hogyan lett vège, az önpusztításuknak. Akkor azt éreztem, hogy nekem is fog segíteni. Segített. És segített megèrteni azt, hogy tulajdonképpen, magammal harcoltam. A sajàt ellenségem voltam. Persze ez is egy folyamat. És idő volt. Nem lehet siettetni. Most kezdek úgy lètezni, hogy kezdek bízni benne. A nagyobba. És úgy kell làtnom ezt az egészet, hogy vègülis itt vagyok. Nem mentem mèg el. Akkor mèg dolgom van. Ha szeretnèl esetleg ezekről az önmarcangoló megélésekről beszélgetni, szólj nyugodtan. Meg láthatjuk, hogy te is erőre kaphatsz. 😊

Sokáig rejtve volt előttem, hogy pàrkapcsolat függő ( is ) vagyok. Amikor már azt hittem, hogy én jól haladok a női úton, biztosan előrébb is járok, akkor egyszer csak kezdtek kiderülni dolgok rólam. Régebben is persze előfordult, hogy féltékeny voltam, de a mostani párom mellett, nagyon durvàn megmutatkozott. Mèg most is külön élünk, nem is egy városban. Ezzel is nehèzsègeim voltak, hiszen nem làttam oda, nem volt szem előtt a màsik, nem tudtam mit csinál. Mindig azt gondoltam, hogy nem csak én vagyok neki. Minden egyes nap beszélünk telefonon, van, hogy tizenkètszer is egy nap. Ezt szoktam meg. Akkor, amikor nem hívott, teljesen kétségbe tudtam esni. Bepànikoltam, halàlfélelmem volt, görcsben àllt az egèsz testem. ( ilyenkor persze jól jött az alkohol, de az egy másik függőség :)) Akkor voltam nyugodt, amikor beszéltünk. Utàna nem. Amikor személyesen együtt voltunk, akkor sem tudtam megnyugodni. Nem volt meg az önértékelésem. Nem volt bizalmam. Kapaszkodtam belé, de erről ő mélyen nem tudott. Amikor pár nap után hazament, hisztiztem. Ebben azèrt sok minden van. Volt. A bizalom hiánya, a múlt, mint árnyék,( mivel azt làttam, hogy a férfiak csak csomagolnak, és elmennek az életemből, apukám kezdte, ) azt akartam, úgy legyen, ahogy én szeretnèm ( az amazon utolsó próbálkozásai voltak ezek ) és olyan dolgokat tettem, vagy vágtam a fejéhez, hogy később màr én magam is azt gondoltam, hogy megőrültem. Szégyenletes dolgokat csináltam. Mintha belèm költözött volna az ördög. Csak magammal voltam elfoglalva, és azt hazudtam közben, hogy rá figyelek. Figyeltem persze rá, de nem teljesen. Ebbe belepusztulok gondoltam, mert amikor hullámokban kitörtem, nagyon gáz voltam. Sokszor èltem meg, ebből nincs ki út. Ezt sem tudom megoldani. Aztán elkezdtem nem ellenálni ennek. Nem védekeztek. Úgy èrtem megengedtem magamnak azt, hogy jelen legyen a féltékenység érzése. Elkezdtem, nem elfutni, és nem akartam csillapítani ezt az érzést. Nem akartam már jó lenni. Dőltem mèg jobban, a férfi felé. Elkezdtem nem félteni magam. A nagyobbhoz fordultam. A benne való bizalomhoz. Ha van kedved, bátorságod beszélni a sajàt kötődéseidről, szívesen mesélek mèg. 😊

15 éven át voltam rabja, az alkoholnak. Nem minden nap, voltak rövidebb időszakok, amikor nem volt teljesen jelen az életemben. De mindig visszatért, mint egy jó baràt, akire számíthatok. Nem mindig az íze miatt kívàntam, inkàbb a hatása kellett. Hasson, a gondolataimra. Szüntesse meg. Persze ezt sosem tudta megtenni folyamatosan, hiszen vissza tèrtek. Ördögi körbe kerültem. Amikor volt munkàm, napközben màr arra gondoltam, hogy amikor vègzek, melyik boltba fogok menni, és mit veszek. Otthon ittam. Amikor nincs munka, az még rosszabb. Hiszen az egész nap rendelkezésre áll. Bármikor lehet. Sosem úgy ittam, hogy csúsztam màsztam. Az volt a jellemző, hogy kiestek részletek. Film szakadàs. Nem emlékeztem arra, mit vacsoràztam, mit mondtam telefonba a lányomnak, vagy a páromnak. Nem emlékeztem, hogy èrtem haza kutya sétáltatàsból. Reggel láttam meg, hogy éjszaka hánytam. Ez nem volt túl sokszor, de volt. Sorolhatnàm. Nem tudtam mértéket tartani. Többnyire 1 üveg bor, vagy pezsgő. Ha az első pohárba öntöttem, onnan már addig, míg kiürült az üveg. Èh gyomorra jobban üt, ezt màr ki tapasztaltam. Úgy is akartam. Az eleje ennek öntudatlan, aztàn idővel rosszabb lett olyan èrtelemben, hogy màr magam számára is elviselhetetlen…minden reggel úgy keltem fel, hogy jelen volt a szégyen, a bűntudat, az önostorozás, az undor….kudarc, a jelentéktelenség,…az így nem vagyok szerethető érzések. A vèget vetek az életemnek, és persze a tehetetlenség. Velük ébredtem. És mègis függtem az alkoholtól. Erősebb volt nálam. Természetesen kihatott a környezetemre. Aztán a “gyógyulàsomnak”, szépen làtható folyamata lett. Szembesíteni magam, elfogadni, hogy ezt teszem, felismerni, hogy nem làtom teljesnek azt, ami van, mert azt èrzem hiányzik valami, és azt be kell tömnöm. Az önátadás, és az igazra figyelés. Hajlandónak kellett lennem arra, hogy feláldozzam azt a létmódot, hogy élni tudjam, az újat. Ha bizalmat èrzel felém, keress meg nyugodtan. Ki bonthatjuk, mi van veled. Szívesen teszem. 😊