Katalin Skultėty

Idén lesz 10 éve, hogy egy nyaralás után a gyermekeim apja felvetette, hogy váljunk el mert ha a nyaralás sem hozott minket közelebb egymáshoz, akkor a hétköznapokban mitől lenne ez jobb. A válaszom ennyi volt, jó. Megkönnyebbültem, hogy ő mondta ki, ő kezdeményezte. Legalább nem én leszek a felelős a gyerekek szemében, így nyugtattam a lelkiismeretemet. Mert a felelősségvállalást szinte mindig el akartam kerülni. Ezelőtt csak dobálóztam az el akarok válni mondattal és tőle vártam, hogy oldja meg. Eljött a pont, ahol már nem vette komolyan de lezárta magában a kapcsolatunkat. Pontosan fel tudom idézni mikor és hol történt ez meg benne. Ezek után még 8 évet éltünk együtt, egymás mellett... Ezer sebből vérzett a kapcsolatunk. 17 éves voltam mikor megismertem és utólag tudom, hogy vele menekültem ki a családomból. Egy másik családot kerestem, gyerekként. A házasságunk legnagyobb részében továbbra is gyerek voltam. Kényelmes volt. Ő ezerrel gondoskodó, akinek az igazi gyermekei voltak a mindenei. Ő volt az anyjuk is. Közben céget vezetett és a környezete mindig számíthatott rá, éltek is vele. Ő volt a hős és a jó zsaru. Persze fájt, hogy nem én vagyok neki a legfontosabb de gyerekként, 0 felelősségvállalással csak tehetetlenül moziztam. Továbbra is kényelmesebb volt. Aztán én kezdtem el tünetelni a családban, mutatva a diszfunkcionálisan működő családi dinamikát. Atyaisten milyen szerep felcserélődések voltak... 2008-ban depresszióm lett. Addig nem tudtam, hogy ilyen létezik. Komolyan gondoltam, hogy a depresszió az annyi, hogy kapd össze magad és minden mehet tovább. Áhhh, a fenéket. Tényleg létezik. Végig "tiszta" volt a tudatom, annak ellenére, hogy elkezdtem gyógyszert szedni, mégis mindent meg tudtam figyelni mi zajlik bennem. Ez egy végtelenül beszűkült regressziós tudatállapot és nem volt eszközöm arra, hogy ezen változtassak. Sok mindennel próbálkoztam, hogy ne szűküljek be még jobban. A depresszió mellett generalizált szorongásból kialakult fóbiám is lett, pánikrohamokkal vegyítve. Korábban már jártam terápiába, ezen időszakban újramentem. Egy dolgot akartam elkerülni, hogy az akkor még férjem szemében ne egy tehetetlen beteg kislány legyek. Szerettem volna ha nőként nézne rám. Csak fogalmam sem volt mi a nő, tenni ezért nem is szándékoztam tenni, én csak örökre szerettem volna kényelmesen, gyerekként élni és mindent birtokolni. Féltem, hogy életképtelen leszek egyedül és nem állt szándékomban ehhez plusz két gyereket egyedül felnevelni. Így sokáig benne maradtam a látszólag kényelmes rosszban. A legjobb döntés volt, hogy elváltunk, innen datálható a felnövésem. Valahol egy emberi érték végig megvolt a kapcsolatunkban, így a fő szempont, hogy a gyerekek érdekeit tartsuk szem előtt és kulturáltan váljunk el, tudott teljesülni. Nem kellett egyedül gyerekeket nevelnem mert az apjuk részt szeretett volna venni az életükben, ennek örültem és megnyugtató volt, hogy akkor ez talán nem lesz olyan nagy törés nekik mert megmarad mindkét szülő. 2 otthonuk lett (3 hét itt, 3 hét ott-tal kezdtünk, ami aztán hónapokra nyúlt) és talán a család széthullásakor rossz és kevésbé rossz megoldások közül ez a kevésbé rossznak tűnt. Az a tapasztalatom, hogy a legönazonosabb megoldás lesz mindenkinek a kulcsa. Seb, törés így is úgy is lesz de a mértéke, a remény a továbbélésre, a változásra, talán ez nem mindegy. Nehéz volt őt elengednem, azt hittem, nélküle nem létezik az élet. Volt egy újrapróbálkozásunk is pár évvel később, bár ne lett volna. Vergődés volt és titokban tartottuk, hogy a gyerekeket ne bizonytalanítsuk el. Persze mindent tudtak és kikészültek a bizonytalanságban. 5 éve zárult le a férfi-női minőség véglegesen. Az élet igazából innen indult. Leváltam róla nőként de egy emberségesen emberi kapcsolat megmaradt. A gyermekeink pedig "normális" értékrendű, helyén az eszük-szívük, fiatal felnőttek. Azóta többször beszélgettem velük arról, ők miket éltek meg és hiszem, hogy minden tud gyógyulni, mindenen túl lehet lenni. Azon is, ami kilátástalannak tűnik adott pillanatban. Az átélt depressziómért, mentális szétcsúszásokért borzasztó hálás vagyok. Mikor kijöttem az elsőből 31 évesen (volt egy enyhébb is az évek múltán), akkor azt éreztem életemben először, hogy ÉLEK. Mivel úgy éltem meg, hogy a halál torkából jöttem vissza, az esélytelenek nyugalmával nem szégyelltem mi történt velem, emiatt sok embernek meséltem a megélt poklomról. Megdöbbentem mennyi ember megnyílt ennek hatására, kiderült, milyen sok ismerősöm járt pszichológushoz "titokban", mikkel küzd más is. A legáldásosabb mellékhatása pedig az volt, hogy ettől a pillanattól kezdve alig ítélkezem. Megértettem, hogy soha nem tudhatjuk kinek mi van a csomagjában. Senki bőrében nem mi vagyunk..

Az elmúlt 1,5 évben "mindenemet"=(ami nekem a mindent jelentette) elveszítettem. Álltam már fel padlóról korábban, na de így, hogy az asztal összes lába kidőlt, itt még nem jártam... Egy láb, egy életterület sem volt, amibe kapaszkodni tudtam volna... Annyira lesújtottak a másfél év történései, hogy volt, mikor csak itthon pihegtem egyedül, arra koncentrálva, hogy tudjak lélegezni. Az élet rákényszerített, hogy ne meneküljek tovább. Rákényszerített, hogy magammal legyek és megszüljem magam. Szakítás; gyerekek leválása; vállalkozói lét befejezése közel 10 év után, közösség, ügyfelek elveszítése; volt férj nem tud a megállapodásunk szerint fizetni, mindeközben a munkahelyemet is elveszítettem váratlanul, 1 óra leforgása alatt; anyagilag közel a nullára kerültem; legjobb barátnőm meghalt motorbalesetben, akinél dolgoztam és vele terveztem a további munkát; barátokról pattantam le, fordultak el és veszítettem négy, számomra fontos baráti kapcsolatot. A családomban én léptem hátra. Eljött az idő, hogy vállaljam, inkább vagyok magammal, mint olyan kapcsolatokban ahol teljesen egyedül, meg nem értve érzem magam. Bár fájdalmas és kínkeserves ezen végigmenni de volt egy pont, ahol nem tudtam tovább küzdeni. Megadtam magam. Feladtam magam. Hagytam, hogy összedőljön az illúzióváram, minden, amit magamról és másokról gondoltam. Nem volt más választásom, meg kellett engednem, hogy szembenézzek a valósággal. Mostanra tapasztalom és élem, hogy a folyamatos sokkok, veszteségek, csapások hozzásegítenek ahhoz, hogy újjászülethessek. Ezért vagyok itt is.