Király Ildikó Anna

23 évesen kötöttem össze az életemet egy férfival, azt hittem, tényleg egy életre. Három gyerek, két doktori, egy budapesti albérlet, aztán a két kezünkkel épített saját vidéki ház, autó, sok közös projekt. Nem volt szerelem, pedig néha már elhittem, hogy az. Aztán eljött az élet fele, és nem működött tovább. Nyitott kapcsolattal akartuk megmenteni. Aztán az sem működött már. Elváltak útjaink. Többszáz óra önismeret, elvonulások, családállítások, képzések, szupervíziók. Talán többezer óra is. Hiszen önismeret és önreflexió volt a nap huszonnégy órájában a következő kapcsolatom. Együtt gyászoltuk el mindazt, ami volt, és ami már nincs, ki-ki a saját életében, egymást támogatva, olykor elégetve. Szavakká formálva a kimondhatatlant. Hálás vagyok neki. Hihetetlenül sokat formálódtunk egymásban és egymás által, én a nőiségemben, ő a férfilétben. Hosszú utat tettünk meg együtt. * Lassan megtanulok látni, érezni, szeretni. Abban a mélységben, ahová mindig is vágytam, de ahová a királylányéletből nem vezetett út, csak a gyász és elengedés tüskés ösvényén át. Megkarcolt, megsebzett. Volt, hogy a szívem szétlőtt város volt, ahol nem volt otthona senkinek. Nekem magamnak sem. De a por és hamu alatt ott volt az Élet. Utat tört, gyógyított, az Életből élet fakadt, és én megtanultam újra szeretni. Bízni. Örülni. Ma már van otthonom. És egyre inkább hazaérkezem.