Tünde

46 éves, 10 éve szinglianyu szerepben élő nő vagyok, aki sokszor felbukott, de mindig felállt egyedül, és már nem okolja az úton levő kavicsokat, nem sajnálja a segítő kéz hiányát. Most már tudom, hogy mind tanított!

Sokáig azt hittem, ha nincs senki mellettem, nem vagyok egész ember, selejt vagyok, szánalmas, és kapartam azért, hogy ezt ne érezzem. Faltam a pasikat sorra, mert persze ezt érezni lehet, hiszen görcsösen, akaratosan ragaszkodik az ember... természetesen ilyenkor csak elvesznek tőlünk. Most már elértem, hogy jó egyedül, nincs szükségem senkire a boldogsághoz, lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de így vagyok én! Folyamatosan fejlesztem magam ebben a témában is és általában az önismeret témájában. Szívesen tapasztalatot cserélnék ebben a témában másokkal.

10 éve nevelem egyedül a lányom. Most már Ő 18 éves lett, de még mindig minden nap beszélgetünk "az élet nagy dolgairól", és örülök, hogy hozzám fordul. Nagyon nehéz volt nagyszülői, baráti segítség nélkül, és apa is 100km-es távolságban... de talán pont ezért szereztem olyan tapasztalatokat, amikkel szívesen segítek.

Többször kényszerített rá az élet, hogy elölről kezdjem egy új úton. Nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki tovább tud lépni a félelmei felett. Egyedülálló anyaként dupla felelősséggel a vállamon kellett minden rizikót felismernem és lépnem. Soha nem volt senki, akivel leülhettem volna ezt megbeszélni... de ha szeretnéd, én leülök Veled.