Krisztina Adrienn

Eljött az az idő, hogy már szerettem volna tartós, hosszútávú kapcsolatot és gyermeket. Viszont már az a pont is eljött, hogy meguntam keresni a nekem megfelelőt. Aztán egyszercsak rámnézett ő és megbabonázott. Nem volt tökéletes- majd összecsiszolódunk-, viszont megadta, ami akkor hiányzott: az ölelést, a szeretetet. Minden jól alakult, házasság, gyerek. Na meg az anyós állandóan, mindenhol, mert ő kíváncsi és segíteni akar. Aztán valahogy azt vettem észre, hogy egyre többet dolgozik és persze anyuka mindig előbb tudott mindenről. Az elején még voltak közös élmények, aztán már nem. Ahogy a gyerek nőtt, nagyon nem tudott már mit kezdeni vele, egyre inkább rám maradt minden. A kapcsolat meg ellaposodott úgy kb. 7 év után, nem tudtunk megbeszélni semmit, egyre inkább kijött, hogy mások vagyunk, más a véleményünk sok dologról, sokszor veszekedtünk. Én folyamatosan tanultam, fejlesztettem magam, ő nem, nem is érdekelte semmi olyan, ami engem. Aztán úgy 15 év után rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, nagyon sok volt a feszültség és mivel a lányom már nagyobb volt, lépnem kell. Összeírtam, én mit hogy szeretnék a továbbiakban és megkérdeztem, hogy jön - e velem tovább ezen az úton? Nem volt a válasz. Barátsággal elváltunk és most jobban meg tudjuk beszélni a gyermekünkkel kapcsolatos dolgokat. És mindezek közben- után jött a felismerések sorozata: szeretethiányból teremtettem, ő még kisfiú módban működik anyukája szoknyája mellett, a sértő beszólások őróla szóltak, csak rajtam töltötte le sajnos. Nagy lecke volt! Ilyet köszönöm nem kérek, választok más! Az önfejlesztést, fejlődést választom és már nem keresek. Hiszek abban, hogy megtalál a nekem megfelelő, az életemhez legjobban hozzájáruló Férfi.

Kedves István, jó volt olvasni az őszinte megosztásod. Különösen azt, hogy ilyen sebezhetően tetted ezt meg. Osztom gondolataidat, a saját mélység indít el felfelé, ha hajlandó vagy magadat megérteni, szeretni magaddal lenni. Én is ezen az úton járok...

Pedagógus családból származom Az volt az alap, hogy én is az legyek. Engem leginkább a művészi, kreatív tevékenységek érdekeltek, bármennyire is szerettem volna, azt az irányt nem választhattam szakmának, csak hobbinak... Ezen a pályán, a hagyományos tanításban viszont nem találtam a helyem, túl más voltam, mást és máshogy akartam, mindig kilógtam a sorból. Aztán egyszercsak elegem lett abból, hogy nem fogadnak el, persze a szenvedésem által a szüleim is elfogadták, hogy ez így nem nekem való. Véglegesen hátat fordítottam az "iskolai tanításnak", megtörtem a mintát, így már könnyedén ment. Kiscsoportos oktatást többször is tartottam zenei, stresszoldás témában, az jobban bejött. Ez az örök elégedetlenség aztán elvitt sok más munkahelyi területre, rengeteg tapasztalatot szereztem és sok egyéb képesítést is időközben. "Csak akasztott ember nem voltam" szokták mondani. Állandóan kerestem a nekem valót és ma már megtaláltam a helyem szakmai téren: iskola, de mégsem tanítás, sokrétű tevékenység- biztonságot ad és mellette szárnyalhatok. Az önfejlesztési vágy nem hagyott alább. Most is tanulok valamit, ami a kreativitást, női megismerést fejleszti és talán nemsokára tanítom is..