Battyányi Csaba

Nem mondok újat azzal, hogy a világunk – és ezzel együtt a világképünk – leginkább önmagunk tükre. Ahogyan a Mátrix című filmben is elhangzik: „Más ismerni az utat, és más járni rajta.” Megtapasztaltam, hogy a fejemben lévő „problémák” csak azért válnak valósággá, mert annak gondolom és annak hiszem őket. Furcsa felismerni, hogy sokszor magam ások egy gödröt, beleugrom, majd a környezetemet hibáztatom és sajnáltatom magam, mintha az élet igazságtalan lenne. Remélem, te nem is tudod, miről beszélek. Mégis szerencsés vagyok, mert megadatott, hogy megtapasztaljam az élet egy másik oldalát is: azt a tiszta, létezésből fakadó örömöt és hálát, amely mindig ott van bennünk. Az élet egy CSODA. De miért nem ezt éljük nap mint nap? Mert nem figyelünk rá, mert észre sem vesszük, hogy képesek vagyunk erre az állapotra hangolódni. Én sem tudom ezt a nap 24 órájában megélni, de amikor rosszul érzem magam, valahogy mindig vissza tudok térni hozzá. És te is képes vagy rá! Mindenki képes rá, mert ez is része a létezésünknek – éppúgy, mint a düh, a harag, a keserűség vagy az önsajnálat. A kérdés csak az, hogy melyikhez kapcsolódunk inkább.

Apának lenni jó. Jó apának lenni – ez a „minimum”. De mindig jó apának lenni? Tapasztalatom szerint ez lehetetlen. Amit ma helyesnek tartok, az tegnap talán még eszembe sem jutott. Tettem, amit tenni tudtam. Sajnos azt látom, hogy én – és sok férfitársam is – később érünk meg az apaságra, mint ahogy az egykorú feleségünk biológiai órája jelez. Az első fiamnál azt hittem, hogy „majd megmutatom”, a másodiknál pedig, hogy „ügyesebb leszek”. Nem így lett. A harmadik gyermekünket én szerettem volna, de a feleségem nem. Most már tudom, hogy nem az számít, én milyen apa szeretnék lenni, hanem hogy milyen példát mutatok – vagyis hogyan élek. Most jobb apa lennék, mert remélem, hogy türelmesebb, megértőbb, elfogadóbb és önállóbb vagyok. Vagyis talán jobb ember is.

A feleségemmel 32 évig éltünk együtt, de nemrég különváltunk, én pedig elköltöztem. Nem volt templomi esküvőnk, ugyanakkor ismerem a mondást: „amíg a halál el nem választ”. Szerencsésnek érzem magam, mert megtapasztalhattam, hogy számomra ez nem szó szerint igaz – hiszen a feleségemhez kapcsolódó emlékeim, érzéseim és közös történetünk túlmutat ezen az életen is. A válásunk talán nem is a legdrasztikusabb formában történt. Két csodálatos fiunk van, és bízom benne, hogy a jövőben is tiszteletteljes, normális kapcsolatot tudok fenntartani gyermekeim édesanyjával.

Több mint 20 év vállalkozói tapasztalattal rendelkezem, mely során egy lapkiadás és hírportál üzemeltetésével foglalkozó, 8–14 fős vállalkozást irányítottam. Működésünk során egyszer a dinamikus növekedés, máskor pedig a 2008-as válság okozott komoly kihívásokat – mindkét esetből sikerült azonban megerősödve kilépnünk. A COVID-19 utáni időszakban tevékenységem új irányt vett: jelenleg kisvállalkozóként állásbörzék szervezésével, illetve kisvállalkozások értékesítési rendszerének online és offline kiépítésével, működtetésével segítem partnereimet. Tapasztalataim szerint a vállalkozásod a te tükörképed. Ha elakadást tapasztalsz, érdemes szem előtt tartani, hogy a probléma azon a szinten nem oldható meg, ahol felmerült – itt elengedhetetlen a nézőpontváltás. Saját tapasztalataim során kiderült, hogy bár rengeteg képzésen vettem részt – melyek díja akár egy budapesti lakás megvásárlásához is elegendő lehet –, a gyakorlatban csak a tanultak kis részét tudtam kamatoztatni saját belső korlátaim miatt. Mai szemléletem szerint az átalakulás érdekében érdemes külső szakemberekre bízni a vállalat fejlesztését projekt alapon, illetve rendszeresen részt venni olyan szakmai fórumokon, mint a vállalkozói master klub. Így nemcsak friss, releváns tudáshoz juthatsz, hanem a szükséges kapcsolati hálót is kiépítheted, amely vállalkozásod is megerősítheti.

Szerencsés vagyok. A birtokolni, tenni, lenni minőségeket megtapasztalhattam. Birtokoltam és tettem apaként, férjként, vállalkozóként. Tettem és teljesítettem, amit a világ elvárt tőlem. Talán még mások sikeresnek is mondhattak. Majd összetört a világom, összetörtem az életemet. Egy kicsit bele is haltam. Elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem, ami alapján meghatároztam magam. Egyedüllétet választottam és ekkor csoda történt. Egy nap, amikor a bevásárlásból hazafelé igyekeztem, összerogytam. Végtelen hálát és örömet éreztem, olyan erővel és minőséggel, amire nincsenek szavak. Ez számomra a valódi kegyelem állapota. Az élet, a test, a világ egy csoda, a létezés maga a végtelen öröm és hála. Az a megélésem, hogy ez az állapot mindig is itt van velünk, csak nem erre figyelünk. Nem kell érte semmit sem tenni. Nem kell gyakorlás, hit, elvonulás, nem kell semmi. Csak észre kell (érdemes) venni, hogy ez is lehet a tudatállapotunk. Idővel az én fókuszom is visszatért a „hétköznapi” üzemmódba, de amikor újra a csodára figyelek, akkor újra átélem.