Megosztások

Norbert Tari

Hogy vagytok az önfelvàlalàssal? Meritek magatokat adni, bàtran kifejezni,kimondani, amit szeretnètek? Èn mostanàban jöttem rà,hogy becsaptam magam,amikor azt hittem,hogy a pàrom igènyeit èrdemes elsődlegesen nèzni,vàgyait kutatni,s kielègìteni illetve elbűvölni őt valahogy,s akkor leszek majd szerethető, elfogadott,s akkor fog engem szeretni,elismerni,s az lesz az igazàn megfelelő.

Szabolcs Fodor-Adorjáni

Sokáig úgy éltem, hogy a rend jelentette számomra a biztonságot. Gyerekkoromban azt tanultam meg, hogy a „jó” összefügg a rendezettséggel, a megfeleléssel és azzal, hogy tudom, mi az elvárt. Később ezt a külső rendet felváltotta bennem a hit: a Biblia, az Istennel való személyes kapcsolat, a békesség, hogy nem vagyok egyedül. Ez sokáig valóban megtartott. Irányt adott, csendet adott, otthont adott bennem. Közben felépítettem az életemet: dolgoztam, felelősséget vállaltam, működtettem azt, amit működtetni kellett. Kifelé minden értelmesnek és rendezettnek látszott. Belül viszont lassan valami elcsúszott. Egyre inkább azt vettem észre, hogy úgy élek, hogy folyamatosan figyelem, mi a helyes, mi az elfogadható, mi van rendben — és közben egyre ritkábban kérdezem meg magamtól, hogy én hol vagyok ebben. Nem egyik napról a másikra tűntem el magamból, hanem fokozatosan halkultam le. Az elmúlt időszakban ezt a halkulást már nem tudtam tovább nem észrevenni. Elkezdtem érezni, hogy a hitem bennem most nem csak megtartani akar, hanem kérdezni is. Nem csak arra hív, hogy bírjam ki, hanem arra is, hogy legyek jelen. Ne szerepből éljek, ne megszokásból, ne pusztán azért maradjak benne dolgokban, mert az kevesebb fájdalmat okozna másoknak. El kellett kezdenem szembenézni azzal, hogy van különbség aközött, amit ki lehet bírni, és aközött, amiben valóban élni lehet. Ez nem lázadás a hitem vagy a múltam ellen. Inkább mélyülés. Nem akarom kidobni azt, ami eddig megtartott, de már nem tudok csak kívülről igazodni hozzá. Most azt tanulom, hogyan legyek belülről jelen: Isten előtt, a kapcsolataimban, és saját magamban is. Nem kész válaszaim vannak, hanem őszintébb kérdéseim. Nem új identitást keresek, hanem azt, hogy ne tűnjek el abból az életből, amit élek. Talán ez az, amin most keresztülmegyek: a külső rendből a belső jelenlét felé tartok. És bár ez bizonytalan, mégis azt érzem, hogy közelebb visz ahhoz, ami igaz.

Bóta Zsuzsi

48 évem összes megtapasztalása bennem él… Hálás vagyok értük, a markáns, fájdalmas emlékekért, és az örömteli, egyre szabadabb megtapasztalásokért is! Öntudatra ébredésem óta keresem az élet mélyebb értelmét, összefüggéseit, és a kérdésre a választ : ki vagyok én valójában. Mikor elkezdtem beleállni a saját utamba, a vállalt életembe, egyre erősebb lett bennem a bizonyosság, hogy több vagyok, mint a látható dolgok összessége, a szerepeim, címkéim. Valódi ÉN-emmel való kapcsolódásom olyan erővel hívott, hogy mindent megtettem és megteszek azért a mai napig is, hogy EGY-ségben éljek magammal. Csodálatos és egyben felszabadítóbb érzés azt megélni, hogy minden energia, gondolat, érzés, ami a részem, az teremtő erővel bír. Minden „kívülről” érkező hatás (kapcsolatok, történések…), csak tükörként arra rezonál, ahol én tartok, ami bennem megjelenik. (Egyik legkedvesebb esszencia számomra a "mint kint úgy bent, mint fent úgy lent" mára már nem csak egy szép gondolat, hanem élő megtapasztalás!) Így válhattam még inkább tudatossá és felelőssé a saját életemre. Folyamatosan tanulom azt a leckét is, hogy az önmagammal egységben levés legfontosabb leckéje az önmagam elfogadása, valódi szeretése, átölelése. Ez csodás áldás számomra, hogy ráébredek: már nem szükséges kívülről várnom semmit. Minden ott van bennem… Persze nem lehet - vagyis nem biztos, hogy az én utam- társak nélkül leélni az életet. Kapcsolatban sebződünk és mára már azt is tudom és hiszem, hogy kapcsolatok által gyógyulunk. Felelős csak önmagamért lehetek, „megmenteni”, vagy megváltani csak magamat tudom. Mégis folyamatosan tanulok a körülöttem élőktől (gyermekeim, családom, volt férjem, klienseim, babák, haldoklók…). Nem vagyok tanító, gyógyító, segítő másoknak, csak a magamé lehetek. Eszerint élem a hivatásomat is. És persze jönnek az újabb és újabb lehetőségek az újabb megtapasztalásokra, hogy minél inkább valódi ÖnMAGammá váljak...

M.B.A.

Kapcsolódni vágyom... A világunkban, ahol az emberi kapcsolatokat sokszor a fogyasztói társadalom szabályai szerint éljük – ha elromlik, vagy ha nem tökéletes, azonnal eldobjuk és újat keresünk –, az egyik legritkább és legértékesebb kincs a valódi elköteleződés. De mi is az az igazi kapcsolódás? Amikor a felszínes elvárásokat végre felváltja a biztonság, az elfogadás, a tisztelet, a kölcsönösség, a feltételnélküliség... És mindemellett egyenrangú társakként funkcionálnak a felek.. Szerintem... A valódi elköteleződésnek azonban ára és értéke is van. Mindannyian hordoztunk már egy képet magunkban a „tökéletes” kapcsolatról. Filmekből, regényekből és a közösségi média filterezett valóságából meríthetünk, milyennek „kellene” lennie a szerelemnek: konfliktusmentesnek, folyamatosan lángolónak, ahol a másik ember gondolatolvasóként, azonnal tudja, mire vágyunk. Aztán ahogy telnek az évek, tapasztalunk, sérülünk, gyógyulunk, és rájövünk egy hatalmas igazságra: a tökéletes kapcsolat egy fárasztó délibáb. Ami viszont valódi, kézzel fogható és mindennél többet ér: Amikor találsz valakit, aki leteszi melletted a voksát, minden egyes nap (!), az egyszerűen megfizethetetlen. Ekkor nem a készt kapjuk, hanem együtt teremtjük azt meg. Sokan várják azt a partnert, aki „készen” érkezik. Aki már minden traumáját feldolgozta, aki sosem hibázik, és aki mellett az élet egy végtelen, sima utazás. De a valóság az, hogy két önálló, múlttal érkező, esendő ember találkozása sosem lehet súrlódásmentes. Az igazi csoda ott kezdődik, amikor két ember azt mondja egymásnak: 💝 „Nem vagyok tökéletes, és te sem vagy az. De hajlandó vagyok megismerni és elfogadni téged.” 💝 Együtt tanuljuk meg egymás szeretetnyelvét. 💝 Együtt fejlődünk, és csiszolódunk a nehézségekben. 💝 Együtt teremtünk egy olyan boldogságot, ami nem a külsőségeken és a látszaton, hanem a valódi közös munkán alapszik. Ez az elköteleződés nem azt jelenti, hogy sosem lesznek viták, vagy hogy sosem leszünk fáradtak, nyűgösek, bosszúsak. Hanem azt, hogy a nehéz napokon sem pakoljuk össze a bőröndöt. Amikor a kapcsolat alapja a mélyebb megértés, akkor a hibák nem jelentekek válóokot, hanem lehetőséget adnak a kapcsolódásra. ✨ Ha a másiknak rossz napja van, nem a támadást látod benne, hanem a fáradtságot. ✨ Ha te borulsz meg, tudod, hogy van egy biztonságos tér, ahol lehetsz gyenge, mert a társad nem a tökéletes kirakat-verziódat szereti, hanem *téged*. Mindenestől. És ez az, ami igazán számít! Nem a drága vacsorák, nem a státusz, és nem a kifelé mutatott, irigylésre méltó harmónia az, ami megtart egy kapcsolatot. Hanem az a csendes, hétköznapi, láthatatlan háló, amit ketten fonnak minden egyes nap. 💝 Az a tudat, hogy valaki ott van neked. 💝 Hogy valaki lát. 💝 Hogy valaki választott téged, és holnap, amikor felébred, újra téged fog választani. Mert a végén csak ez számít. A közös út, a közös fejlődés, és az a fajta tiszta szeretet, ami nem a tökéletességet várja el, hanem a valóságot öleli át.

Erika Szlavek

Kell hogy legyen valaki aki engem keres és én őt. Soha nem adom fel. Sokat változtam az utóbbi időben jobban értékelem azt, ha tartozik hozzám valaki és én is számíthatok valakire😉

CSILLA CSILLIK

Életem során sok megtapasztaláson mentem keresztül. Kétszer el váltam az egyik 21 a màsik, 15 évig tartó kapcsolat volt. Az első házasságomból 3 gyermekem született, akik ma már felnőttek. Óvónőként dolgozom, amit nagyon szeretek csinálni, ez nem egy munka számomra hanem egy hivatás. Nagyon sokféle nehézség és megtapasztalás mind arra az útra vezetett, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, hogy elfogadjam önmagam és szeressem önmagamat, s feloldjam a gyerekkorból és előző életeimből hozott mintáimat. Most úgy érzem jó irányba haladok, sokat dolgoztam magamon, előre haladok az életem egyre jobb, azt a társat szeretnem bevonzani, aki számomra a legmegfelelőbb és Én az Ő számára.