Tapasztalatok

Ildikó Nemes

A férfi, ha eldöntötte, jön és visz. Ez így történt velem. Semmi halogatás, kerülgetés, kecmec. Te az enyém, én a tied....stb. Hosszú, érzelemszegény házasság után váltam el, majd nyár végén el is költöztem 250 kilóméterre onnan, ahol több, mint 30 évig éltem, dolgoztam, gyerekeket neveltem, mindent megteremtettem. Ismeretlen munkahely, ismeretlen emberek, ismeretlen környék. Minden és mindenki új. Úgy jöttem ide, hogy most belefeledkezem a munkába, a pasikkal meg majd lesz valahogy. Ha már nagyon nem bírom majd nélkülük, akkor kitalálok valamit azzal a nagy eszemmel. Lesz egy B terv is, de ezen többet nem görcsölök. Nem gondolkodtam sokat az életemnek ezen a részén, elfoglaltam magam a munkámmal. De még ide sem jöttem, már kaptam egy telefonhívást, mi a helyzet velem, mikor érkezem, hol fogok lakni, hasonlók. Bemutatkozott az elején, de én nem figyeltem erre. Január végén látott, mikor állásinterjún voltam. Volt még több telefon, az egyiknél jól be is égettem magam, mert nem is tudtam, hogy pont a közvetlen főnökömmel beszélek, és kértem, hogy adja meg a telefonszámát a főnökömnek, tehát saját magának. Itt azt hittem, hogy az életben a hivatalos beszélgetéseken kívül nem dumálunk egymással többet. Nem így lett, jött a többi hívás, az órákig tartó beszélgetések, aztán ideköltöztem, és találkoztunk, munkahelyen kívül is. Három hét után jöttünk úgy igazán össze, az óta együtt vagyunk, együtt élünk. Levadásztam a saját főnökömet... úristen, ha belegondolok! A munkahelyünkön bejelentettük a kapcsolatunkat, én másik beosztásban vagyok már, így nincs köztünk összeférhetetlenség. Igazi Lovestory! Eddig. A jövőt nem látom. A kapcsolatunkat a "Férfi"-m szinte az elejétől felvállalta. Elvált ő is, ami azért sokat könnyített a helyzeten, bevallom. Kézen fogva járunk, mint a tinik... Nekem új ez az elköteleződés, bele kell szoknom, hogy szeretnek, hogy szerelmesek belém, hogy egy másik ember összes jövőtervében benne vagyok, hogy fontos vagyok - nem csak, mint munkaerő, kihasználható ember. Hogy főznek rám, és megjegyzik, hogy a kakaómat hogyan szeretem, hogy nyíltan beszélhetek vele és ő ugyanígy beszél velem. Mindenről, de tényleg mindenről. Hogy az ő vágyai elé helyezi az enyémet, és az övébe beépíti azokat. Hogy mellettem van és átölel, ha kell, és bízhatok benne, és bízik bennem. Hogy megköszöni nekem, hogy vagyok, és hogy vele vagyok. Ez valami eszméletlen érzés. Nehezen leírható szavakkal. Beleszerettem. Tudom, hogy ehhez kellett az, hogy én megtörjek, változzak, fejlődjek, rendet rakjak magamban, megbékéljek. Tudom, hogy kellett ehhez az, hogy ő szenvedjen, megtörjön, talpra álljon, megnyugodjon. Ez olyan filmes, sors-szerű találkozás volt. Csak a rózsaszín köd hiányzik. Én ajándékként gondolok rá. Szóval, eldöntötte, hogy én kellek, és jött és vitt. Néhány hét alatt. Szó szerint!

Katica Toth

Világéletemben úgy emlékszem magamra, hogy problémamegoldó vagyok. Ha valami elém került, megoldottam. Így vagy úgy, de mindig csináltam valamit. Nem is az volt a fontos, hogy sikerül-e, hanem az érzés: én megoldom. Ez a minta aztán végigkísért. Egyre inkább azon kaptam magam, hogy mások dolgait is én próbálom helyrehozni. Tizenegy évesen például én mondtam anyámnak, hogy váljon el. Ő pedig — furamódon — hallgatott rám. Diszfunkcionális családból jövök, szóval nem volt nehéz felismerni, hogy valami nem működik. Később is jöttek hozzám az emberek: „Ezt oldd meg, azt oldd meg, te ehhez biztosan értesz…” És én megoldottam. Vagy legalábbis próbáltam. Mert jó érzés volt hasznosnak lenni. Fontosnak. A rejtett nyereség az volt, hogy szükség volt rám. De belül közben egyre nőtt a hiány. Mert nem azt akartam, hogy szükség legyen rám, hanem hogy elfogadjanak. Hogy elég legyek akkor is, ha épp nem csinálok semmit. Ha nem teljesítek. Ha csak vagyok. De ezt akkor még nem tudtam. Amit viszont igen: hogy másokat nagyon könnyen tudok lelkesíteni. Valahogy természetesen jön. Nemcsak motiválni tudok, hanem inspirálni. Az emberek elkezdenek gondolkodni, cselekedni, és megteszik, amiről beszéltünk. Aztán jönnek a visszajelzések: „Hú, nagyon jó volt, amit mondtál.” „Ez szuper volt, ezt is, azt is megcsináltuk, és működik.” És tényleg működik. Másoknál. Valahogy saját magamnál mindig könnyebben. A párkapcsolataimban viszont ez soha nem ment. Ott leblokkoltam. Mintha nem tudtam volna kívülről rálátni. Mintha a „megoldó énem” egyszerűen eltűnt volna. És magammal sem ment sokáig. Hullámzott. Hiába nézek rá dolgokra segítőkkel vagy egyedül, még mindig érzem, hogy van hova fejlődni. Tanulom, hogyan legyek jó magamhoz. Hogyan inspiráljam önmagam ugyanazzal a szeretettel és kíváncsisággal, amivel másokhoz fordulok. Pedig paradox módon abba a kis százalékba tartozom, aki képes saját magát is motiválni. Van önmotivációm, tudom magamról. Tudom. Fejben. És mégis gyakran érzem, hogy ez nem elég. Hogy másoknál valahogy könnyebben megy. Lehet, hogy ez csak a perfekcionizmusom. Ki tudja. De azt biztosan tudom, hogy ezzel még dolgom van.

Noémi Telek

Az úgy volt, vagyis alakult, hogy egy véletlen folytán egymás útját keresztez­tük a FWB-emmel, akivel hét hónapig voltunk egymás életében. Rengeteg tapasztalás, vágy, szenvedély és – most már bevallhatom – érzelem is volt bennem, meg benne is, még ha az érzelem benne nem is bontakozott ki. Beleszerelmesedtem, fülig. Vagyis úgy érzem, van valami a lelkem mélyén, amit tagadtam magamban. Most persze, mikor érdeklődött felőlem, hét hónappal a búcsútelefonunk után, tisztán látom, mit adtunk egymásnak. Erre voltunk képesek. És mégis… végtelen szeretettel gondolok rá. Hiányzik. Tudom, hogy az utánam következő nővel kapcsolata van, de nem hagy nyugodni a „Mi lett volna, ha…” És mégis, mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha úgy tudunk beszélgetni, mint most, mikor felhívott hónapok után? Mi lett volna, ha a falaim nem lettek volna? Mi lett volna, ha most ismerkedünk meg? Mi lett volna, ha be merem magamnak vallani, hogy ennyire szeretem? Mi lett volna, ha. Mindketten érezzük, hogy ez most más. És mégis. Tisztelem és elfogadom, hogy ő már mással építi az életét, mással éli a mindennapjait, más hallgatja meg, más támogatja, más dicsőíti, más érinti, mással éli meg a boldogságot. Nehéz az érzelmekkel szembenézni. Nehéz a búcsú. Nehéz, mikor mélyen legbelül tudod, hogy ő a te lelkesítő férfid. Most. Mert az élet nagy tanító! Akkor csap le a realitás, amikor nem számítasz rá, és utólag válik világossá, felismerhetővé, mit adott a múlt. Bárcsak máshogy lehetne… Bárcsak… Csak a csend üvölt körülöttem: „Kész vagy! Alkalmas vagy! Képes vagy!” Bízom és hiszek a jövőben, a Nagyobban, Magamban. Tudom, mit akarok, és képes vagyok érte tenni. Ha kell, várni. Mert megérdemlem.

Katica Toth

Sokáig hittem, hogy ha valami majdnem jó, az is lehet elég. Hogy ha van benne melegség, nevetés, közelség, akkor majd egyszer csak „összeérünk”. De ma már tudom, hogy a majdnem is egy hiány. Egy csend, amit nem akartam meghallani. Ott volt a mosoly mögött, a kedvesség mögött, a jó pillanatok között is. Én is maradtam egy ilyen kapcsolatban két és fél évet. Azt hittem, idővel majd elmélyül. Hogy megszeret majd ugyanúgy, mint én őt. Hogy elég leszek neki. Hogy engem választ. Hogy egyszer majd minden összeér. És közben tudtam, hogy nem én vagyok az, akire igazán vágyik. Csak nem akartam tudni. Más életszakaszban jártunk, más életcéljaink voltak. Neki inkább vágya volt a saját család, a saját utód — én pedig már rég túl voltam azon. Hinni akartam, hogy ha eléggé szeretem, az majd elég lesz. Aztán egyszer egy ismerősünk kimondta helyettünk, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve. Ő pedig csak ült ott, és csendesen egyetértett. Én meg úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ezután elküldtem. Pár nap múlva sétálni hívott, és csak szorongatta a kezem, mondogatva, hogy nekünk együtt kell lennünk. Még nem voltam kész elengedni. Hinni akartam benne, bennünk. Aztán csak azt vettem észre, hogy én halkulok el benne. Hogy nem merek kimondani dolgokat, mert félek, hogy ezzel véget vetek annak, amibe annyira kapaszkodom. És akkor valami bennem végre megmozdult. Nem düh volt, hanem egy csendes felismerés, hogy nem az a baj, hogy szerettem, hogy hittem benne, hanem hogy közben elfelejtettem magamat. Ma már tudom, hogy a „majdnem jó” is visz el tőlünk valamit. Apránként, lassan, de biztosan. És bármennyire is fáj, néha a legnagyobb szeretet az, ha elengedjük, ami nem tud teljes lenni. Elengedtem végül. Elküldtem, mert így mindketten kapunk esélyt, hogy valaki majd jobban fog szeretni. Pont úgy, ahogy az jó.

Eszter

Olyan családban nőttem fel, ahol a minta az volt még a tágabb rokoni szálakon is, hogy nem válunk el. Ha rossz is, kitartunk, tűrünk, vagy megpróbáljuk megjavítani, de elválni, azt nem… A szüleimnek nem volt boldog a házassága, mégis összecsontosodva együtt maradtak…, a megszokás, a ragaszkodás nagy úr. Így aztán mintám sem volt arra ,hogy kell ezt nem így csinálni. Hogy kell azt, hogy miután minden próbálkozás, változtatás, idő-, energiabefektetés kudarcot vallott, menjek bátran, őszintén a saját szívem után, mert ér meghallani a belső hangomat. Volt egy elképzelésem válás előtt, hogy kimunkálom a bennem szunnyadó, kiteljesedni vágyó, felszabadult, magabiztos nőt. Az erős, de mégis puha, lágy és szeretetteljes anyát, aki nem a napi robotba keményedik bele, hanem okosan szervezi a teendőket és ha kell szétosztja a gyerekeknek is a rájuk eső teendőket. Aki a feszes munkatempó mellett tud csendben csak hallgatni, figyelni, vagy meleg öleléssel támogatni(mondjuk ezzel sosem volt gond😊), vagy csábítani (ezzel viszont volt…/lehet még van?😃). Aki határozott a hétköznapok gyakorlatias férfi teendőiben, a gyerekek határhúzásában, mikor épp az apa/volt férj nem tud jelen lenni, segíteni. No én ezek egy részétől igen távol álltam… Kényelmes a hosszú távú, stabil párkapcsolat. Olyan, mint egy puha takaró: körülölel és megvéd…, de egyben el is kényelmesedhet benne az ember, ha a rutinnak él és nem ismeri fel a saját igényeit, vagy mindig csak félretolja. Hogyan változtattam mégis? Nincs nagy titok: cselekvéssel. Már eléggé fájtam és ordítottam belül ahhoz, hogy magamat válasszam. 20 év kapcsolat után nehezen tudtam elképzelni, hogyan közeledjek más férfihoz, meg amúgy is milyen régen volt az már, hogy is kell azt, hát elmentem tantrikus kontakt táncra, majd egy workshopra. Rengeteg pozitív tapasztalatom volt (no meg negatív is) önmagamról a kapcsolódásokból, hogyan adok, hogyan kapok, mennyire figyelem a másik jeleit, mozdulatait, tudok-e reagálni, érzem-e a szándékait, vagy csak önmagammal vagyok elfoglalva? Mikor/hogy húzom meg a határaimat, tudom-e képviselni azt? Csodás dolog a tánc, a való élet leképeződése. Ez a fajta tantrikus világ nem a részem, továbbléptem, de szerintem a kontakt tánc még bekúszik az életembe. Egyre többször hagyok helyet tudatosan a baráti találkozókra is, mert elhanyagoltam az utóbbi években, megyek el egyedül programokra, amit azelőtt nem nagyon tettem és képviselem magam egyedülállóként. (Őszintén görcsössé tett, hogy egyedül jelenek meg egy moziban, vagy koncerten.) Hm, milyen fura, hogy ez az egyedüliként jelen levés is elbizonytalanított, mintha a párkapcsolat egy második bőröm lett volna. Pedig szerettem egyedül lenni, de otthon, ahol a biztonságot tapasztaltam. Ma már ez sem gond. Vágytam arra, hogy a kreativitást művészi formában újra megélhessem, mint gyerekkoromban, hisz valaha keramikusnak készültem… Féltem a saját elvárásaimtól, mennyire leszek béna, nincs benne a kezemben a régi tapasztalat, technika, elég kreatív vagyok-e? Így hát beiratkoztam kerámiázni, mert kell a földelés is, a cselekvő meditáció, a sok túlagyalás ellenpontjaként és kell, hogy a sok teendő, rutin mellett a szépség is körülvegyen. A sport még hátravan. Ugyan időnként jógázom-és erre nem kifejezetten sportként tekintek, hanem önismereti útként-, de a mozgás rendszeressége elkerül🙃 . Emellé bizony még valami intenzívebb is kellene a kilók égetéséhez. Magam is jobban szeretem a testem, ha karban van tartva, mindig mozogtam, gyerekként aktívan sportoltam. Ha mozgás van, jobban elfogadom magam,a testem, élem meg inkább a nőt, lépek ki bátor léptekkel az utcára. Ha valaki tud erre receptet, hogyan legyek következetesebb a sportban is, ne tartsa magában! 🙂 Ezek a tapasztalatok a napjaim részévé váltak és kíváncsi vagyok, mint egy regénynél, hogyan folytatódik a történet. Beleálltam, megléptem a félt, vagy vágyott dolgokat és eddig nem haltam bele😃, hanem erőt, hitet magabiztosságot adott az élet különböző területein. Amikor elváltam, egyvalamit bizton tudtam: ez volt önmagam felé a legőszintébb lépés, ami lehet sok fájdalommal, hiánnyal jár majd a gyerekeknek is, de ezekkel együtt akartam a legigazabb anyjuk lenni. Akartam, hogy lássák és kapjanak mintát arról, merni kell őszintén változtatni és van olyan, hogy ez az elválással jár együtt. Köszönöm, hogy elolvastad, szívesen olvasok ehhez kapcsolódó megéléseket, vagy csak gondolatokat.🙏

bodi.gabor6@gmail.com

Nem tudom, eltaláltam-e a kategóriát... Nekem ezt jelenti. Amit elmesélek, nagyjából 25-26 év. Ami érdekelni kezd, abban igencsak el tud kapni a gépszíj. Az elejétől egyre jobban elkezdett érdekelni a szakterület, amibe csöppentem: vegyészmérnök vagyok, ezen belül szakosodtam, ahogy hozta az élet. A szakmámban szenvedélyesen tanultam, tapasztaltam, sikereket értem el, bizonyos körökben ismert és hiteles személyiségnek számítottam, valóban pótolhatatlan lettem egy cégnél, ami időközben igaz "multi" lett... Egyre több lett a munka és a rám pakolt (vagy csak elfogadott, felvállalt) felelősség. Nemcsak a munkaórák, de szinte az egész idő alatt bennem zakatoltak a feladatok, problémák, akkor is kitöltötte az életemet a főnökömmel, kollégáimmal folytatott belső, fiktív párbeszéd, amikor pihentem volna, vagy a párommal voltam... Biztosan értitek: mikor elképzelek egy beszélgetést, párbeszédet, vitát, de a valóságban nem úgy zajlik, vagy zajlana. Szóval kevés lett a fejemben a szabad hely, a levegő, rám telepedett az egész... Adódott egy lehetőség, nyilván nem előkészítetlenül, de egy "húr" elpattanása (egyszerűen csak sok lett a kollégáim elvárása, a magától értetődő feladat, hogy az ő érdekeiket képviseljem, mert jól beszélek, elérek dolgokat...) után, robbantottam (ahogy István mondja). Nem alkudoztam, nem kértem változást, csak bejelentettem, hogy elmegyek. Sikerült békésen intézni (visszajártam egy darabig segíteni), és így egy apró családi cégnél kezdtem dolgozni, kevesebb fizetésért, de teljesen más környezetben, hangulatban, elvárásokkal. A felelősség nem volt sokkal kisebb, hiszen közvetlenül múlt rajtam sok minden, a cég sikere, egy új termék fejlesztése, befutása, a közvetlenül általam készített termékek minősége, stb. Sok nagyon dolgos év következett, de az egész valahogy teljesen természetesen, magától értetődően folyt, a szabadidőm tiszta volt és tényleg "szabad", gondolati síkon is, apró, de annál édesebb ízű sikerek jöttek. Végül a korábbi ismertségem és szakmai hitelességem miatt olyan feladattal, kihívással kerestek meg, amit - sok-sok munkával - megugorva sikerült és a mai napig sikerül teljesíteni, és a pici cég nagyságrendekkel "sikeresebb" lett. Azt hiszem a helyemen vagyok: nélkülözhetetlen, lecserélhetetlen lettem, nemrég a cég vezetése is rám bízatott. Az érdekes az egészben, hogy sem az évek alatt, sem visszatekintve nem volt koncepcióm. Nem terveztem, akartam valahogy az egészet, hanem szinte megtörtént velem. Mindig az adott pillanat döntéseit hoztam meg, és nagyon sokszor nem az üzleti szempontból logikus döntést, hanem ami lelki nyugalmat adott, ami után tiszta lelkiismerettel nézhettem a tükörbe. Őrült szerencse, vagy a gondviselés, az Örökkévaló ajándéka, hogy a családi cég vezetői is így gondolkodtak (vagy éppen együtt gondolkodtunk így?), ezért nem voltak lényeges konfliktusok, szembefordulások, ugyanazt a szekeret húztuk ugyanabba az irányba, anélkül, hogy megbeszéltük volna. Érdekes belegondolni, hogy a hasonló értékrendünk, ítéleteink, vélekedésünk az etikáról, humanitásról, a másik tiszteletéről magától azonos mederben tartott bennünket (a cég tulajdonosait és engem, akkor még alkalmazottként), és valahogy természetesnek, spontánnak éreztük az együtt megtett utat. Soha nem beszéltünk róla, de nagyon jó érzés. Nem mondhatom, hogy az említett "robbantás", a kilépés és újra kezdés különösebben tudatos, vagy jól átgondolt lett volna. Fontos, hogy azt sem, hogy indulatból, "betelt-a-pohár" érzésből született volna meg. Volt az egész történésben egy magától értetődés, valahogy mintha az önazonosságomba tértem volna vissza, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmazni, mintha a döntés hozta volna meg önmagát, nem kellett nekem döntenem... A mai napig szeretem, amit csinálok, és nemcsak a megszerzett jártasságnak, a megbecsülésnek és a sikerélménynek köszönhetően, szerintem: ebben a tekintetben úgy éreztem és érzem, hogy a helyemen vagyok, és úgy, hogy ez az én helyem (nem tudom, érthető-e a két megfogalmazás közti különbség...). Még lelkesít, még van bennem lendület, még nem untam meg, nem bánom, ha új kihívásokat találok benne, nem bánom a rám bízott felelősséget a kollégáimmal szemben, úgyhogy talán ez rendben van így... Bízva abban, hogy ilyesmit illik ide írni, köszönöm, hogy elolvastad.

Varga Simon Kristóf

Eljött a pont, amikor eljutottam oda, hogy a magam, és a rám bízott emberek - feleségem, kisfiam - érdekében nincs más választásom, meg kell szakítsam a kapcsolatot az édesanyámmal. Hogy ez mennyire volt nehéz, azt nem igazán tudom írásban érzékeltetni. Első gyerek vagyok, fiatalon szült, az életem minden területén jelen volt, egészen odáig, hogy a gimnáziumi társaságomnak, színjátszó csoportnak ő volt a vezetője, a nyelvtan OKTV országso 19. helyét úgy nyertem meg, hogy utolsó éjszaka ő írta meg gyakorlatilag, ő fejezte be már helyettem a dolgozatot, ugyanezt megismételtük 2019-ben, 25 éves koromban az ELTE Művészettörténeti Intézetének alapszakos szakdolgozatának írásánál, amikor én depressziósan aludtam otthon, szenvedtem, ő meg hajtott, és majdhogynem/részben helyettem írta meg azt is. Segített? Nem. Ő azt hitte, hogy igen. Oda neki az oroszlánt is. Ő megoldja. Nem a saját életét, a miénket. Az ővé sok szempontból romokban. De "ő bírja". Elképesztő nehéz minta ez. Apám érdemei mindig szarnak titulálva: a kitartás, a stabilitás, az alkalmazotti lét, hiába vezetői szerep, nagy anyagi biztonság, a gyakorlatban anyám emiatt élhette ki mindig a vízióit, csinálhatott vállalkozásokat, amikből néha nagy pénzei, néha csődjei voltak, apám ott állt mögötte és támaszt nyújtott, amiért cserébe mindig megkapta, hogy egy szarjancsi, aki eladta a lelkét. Így nőttem fel, gyakorlatilag egy matriarchális családképben, amiben az apa el van tűnve, ki van herélve, nincs szava, véleménye, ha lenne, akkor azonnal le van nyomva, de úgy, hogy többet ne legyen kedve ellenkezni. Eljött hát a pillanat, amikor oda jutottam, hogy ez már a vége, itt én megrekedtem, működésképtelen vagyok, és ez már nem csak rólam szól, mert én régóta az vagyok, de itt van velem másik két ember, akikért felelek - Hála a Jó Istennek! És megléptem, és elképesztő nehéz volt, és minden családtagom ellenem fordult, apám kifejezte, hogy "helyettem szégyelli magát", "egy család az összetartásról szól, én meg bomlasztom és ellenük fordulok" (holott olyan dolgokért nem szégyellte magát eléggé érezhetően, amiket ő követett el), a két húgom egyértelműen szegény anyám oldalára állt. Már-már paranoiás lettem, kerestem is néhány embert, rokonokat, besézltem velük, megerősítésre volt szükségem abban, hogy nem én vagyok a bolond, és a család tönkretevője, amiért ezt megléptem. Életem legdruvább időszaka volt, beleértve mindent, még a gyerekkori barátom elvesztését is, még az 5 évig tartó szerelem véget érését is (pedig ez a kettő anno egyszerre történt). Terápiára előtte is, azóta is járok, azonban akkor eljutottam arra a pontra, hogy pszichiáterhez is elmentem, és gyógyszeres kezelést vettem igénybe. Ez is a minták csődje kellett, olyan hangok szóltak ez ellen a fejemben, olyan bírálat, ami nem engedte ezt meg korábban, pedig mikor megléptem, hamar rájöttem, hogy 1. nagyon jól tettem 2. egyáltalán nem akkora dolog, mint kívülről tűnt. Azóta, hogy megszakítottam a kapcsolatot édesanyámmal, több, mint egy év eltelt. Fél év után feloldottam ezt, szóba álltam vele, azóta jónak mondható a kapcsolatnk, segítünk egymásnak, beszélgetünk, ahol kell, határt húzok határozottan, ő nem bújt ki a bőréből, de a viszonyunk megváltozott: már nem bántalmazó és megmentésre vágyó szerencsétlen képtelen kisgyerek, hanem két felnőtt, anya, és felnőtt gyermeke. Hálás vagyok ezért. Bátorság! Anélkül semmi nincsen. Nagy szerepe volt egyébként a történetben annak, hogy elkezdtem Karacs Attilához járni K1-ezni, több mint két éve űzöm hobbiszinten a bunyót. Korábban judoztam, de ez más, ütés-rúgás, éles helyzet, szembe kell állni, nem hátrálni, szembenézni, proaktívnak lenni, nem menekülni, szemet nem becsukni - férfiaknak én kötelezővé tenném! :D

Varga Simon Kristóf

Bármennyire abszurd, vagy talán sokaknak nem elfogadható, nekem életem első komolyabb gyászélménye a kutyám elpusztulása volt. Egy kullancsbetegség támadta meg, leállt a veseműködése, infúzión volt otthon egy hétig nagyjából, én annyira belebetegedtem, hogy kihagytam az iskolát is. Amikor elpusztult, szüleim jó szándékkal akkor temették el, mikor nem voltam otthon. Nem tudom, segített volna, vagy még nehezebbé teszi, hogyha látom a halott testet. Apai Nagynapám egyik napról a másikra ment el, egyik nap szüreteltek, éjjel felült az ágyban, a szívéhez kapott, és leesett. Az ő nyitott koporsóját meglátva, homlokán az esés sebével, a fehér arcát látva egy pillanat alatt olyan kicsire ugrott össze a gyomrom, mintha valaki markában szorítaná vasököllel. 23 évesek voltunk, zenésztársak, barátok, közös cél, közös vágyak, közös álmok, több formációban is játszottunk, zenéltünk, színjátszottunk együtt, de mélyen tudtuk, hogy körülöttünk változhatnak az emberek, de mi ketten vagyunk az alap, ő a kerekek, én a motor. Ezt ő mondta így. Gimlinek hívták, mert alacsonyabb volt, mint a többiek, mikor általános iskolában ráragadt ez a becenév, szűkszavú volt, sokszor kellemetlenül is, érzékeny, otthon a számítógépe rejtett mappáiba rengeteg verset írt, szobagitáros volt. És született dobos, és zseniális hangmérnökpalánta. Az első koncertünkre néhány hónap alatt megtanult dobszerkón dobolni. Aki próbálta, ült már dobszerelés mögött, tudja, hogy ez mekkora dolog. Elképesztő humora volt. Mások mondták ki hangosan az ő orra alatt eldörmögött zseniális vicceit. Az egyik nyáron, színjátszótábor alatt fel kellett utaznia Pestre valami vizsgálatra, mert volt egy kis seb a nyelvén, ami nem akart begyógyulni már egy ideje, mintát vettek belőle. Megyek ki érte a vonathoz, na, mi volt? Hát, izé. Rosszindulatú. Nem is értettem először, kérdeztem valamit, őt ez elkezdte zavarni, úgyhogy amíg visszaértünk a többiekhez, csendben ültünk az autóban. Másfél év kínszenvedés, operációk, kemoterápia után elment. Akkor volt 23 éves. Már nem volt nyelve, mert darabonként kivágták. Az utolsó hónapjaiban nem találkozhattunk vele, titokban volt tartva, mennyire súlyos az állapota. Nekem Gimli egy űr, egy seb, ami talán begyógyult már az elmúlt tíz évben, talán ennél jobban nem tud begyógyulni, az emlék, a hatalmas heg ott van, a részem, nélküle nem az lennék, aki vagyok, nélküle az élethez és a halálhoz sem így állnék hozzá. Ennyi idősen nem "normális" elveszíteni valakit, nem ennek lenne az "ideje". Legalábbis sokáig így gondoltam, haragudtam, szomorú voltam. Igazságtalanság. Emberi szemszögből mindenképpen. Csak emberi szemszögből az ilyesmit kár nézni, úgysem érthetünk belőle semmit. Én mindent köszönök, bennem tovább él, és eszembe szokott jutni, hogy ez egy olyan üzemanyag, hogy talán veszélye is van, hogy magadra veszel elhunyt szerettedet, az ú álmait, vágyait, félbetört életét, és a saját életedben akarod kompenzálni, kettőtök helyett beteljesíteni, amiből ő kiszállt. Mindenesetre azon kívül, hogy erre igyekszem ébernek lenni, kiiktatni őt nem tudom és nem is szeretném, bennem él, dolgozik bennem, ahogyan dolgoznak bennem Nagyapáim, Dédapáim, minden ősöm, akiket nem is ismerek az eszemmel, dolgozik bennem az elpuszult gyerekkori kutyám, a lovam, igen, ilyen életem volt, volt saját lovam is. Álmodni szoktam velük, hogy még élnek. Rettenetes lelkiismeret-furdalással tudok ébredni, hogy nem tettem meg minden értük, amíg itt voltak velem. Azokkal, akik most itt vannak, mindent megteszek, hogy ne kelljen később így éreznem. Hiszek az örökkévalóságban. Hiszek a feltámadásban. Hiszem, hogy az élet örök, Istenben, és amit korábban nem értettem a keresztény tanításban, hogy testben támadunk fel, a zene és a fizika, hangok rezgése, frekvenciák által nem olyan régen erre is megkaptam magam számára a választ. Úgyhogy tudom, találkozunk még - és nem kell félni, hogy ez valami zombi-horror lesz :D

Varga Simon Kristóf

30 éves korom után, már kisgyerekes család fenntartójaként kellett először valójában teljesen állású munkahelyen, alkalmazottként itthon elhelyezkednem. Rettegtem ettől. Teljesen alkalmatlannak gondoltam/éreztem magamat erre. Mintákat kellett átírnom magamban, legnagyobb félelmeimmel kellett szembenéznem, ehhez többek között szükségem volt arra is, hogy bő fél évre teljesen megszakítsam a kapcsolatot az édesanyámmal, akinek addig különböző vállalkozásaiban dolgoztam. Rengeteg munkát, időt, energiát fektettem a zenébe, elvégeztem a Bartók Konzit klasszikus gitár szakon, az ELTE Zenei Tanszékét klasszikus zenekultúra szakon, mert tízéves koromtól részben belőlem fakadóan, részben menekülésként a zenélésben találtam meg magamat, egy utat, amiben kifejezhetem magam, megélhetem az érzéseimet, és kapcsolódhatok, adhatok magamnak és másoknak is. Nem voltam hajlandó, ezáltal képes sem a zenélést pénzre váltani, így kénytelen voltam váltani, hogy eltarthassam a családomat. Így talált meg egy ösztöndíjas iskola, ahol operatőrnek tanulhattam, majd az iskola befejezése után, négy hónap kínkeserves munkakeresés és kőkemény, munka világával való fájdalmas találkozások során át megtaláltam az első helyet, ahol ebben a szakmában, teljes állásban el tudtam helyezkedni. Ez egy kormányközeli propagandagyár volt, ahol majdnem egy évet lehúztam, és sok konfrontációval, alázattal, és gyomromban emészthetetlen dolgokkal, sikerült több lépésben eljutnom oda, hogy tavaly októberben még egy szállodában voltam reggeliztető felszolgáló, most pedig kb két és félszeres fizetéssel ahhoz képest, csinálhatok valami olyat, amiben örömömet lelem, kreativitás, szépérzék, játékosság, alkotás a mindennapjaim része újra sok idő után. Az, hogy anyagilag stabilizálódunk szépen lassan az elmúlt hosszúra nyúlt időszak után, elhozza azt a biztonságot, hogy a zenéléssel, ami mostanra családi szemszögből "hobbi" címke alatt kell, hogy fusson (pedig bennem mélyen ez hivatás, legalábbis ahhoz jelenleg legközelebb lévő dolog az életemben), mostmár könnyedén, örömmel, pénzt, időt jó szájízzel rászánva tudok foglalkozni. Emiatt gyümölcsözőbb az életem ezen a területen is sokkal, mint az elmúlt hosszú-hosszú években bármikor, mikor nem dolgoztam, pénzem sem volt, rengeteg időm és elvileg energiám lehetett volna a zenélésre, de semmi sem történt. Áldás. "Ember, küzdj, és bízva bízzál!":)

Varga Simon Kristóf

Úgy hullott rám a családalapítás áldása, mint megérett alma a fáról. Nem számítottam rá, de már nagyon rosszul voltam, el voltam veszve, és a Covid alatt sírva imádkoztam Istenhez, hogy szörnyű magányomban adjon mellém valódi társat mostmár, mert így nem tudok működni tovább. 2020 augusztusának végén találkoztam egy kenutúrán a feleségemmel, akivel rá három hétre kiköltöztünk Angliába (ez az út már nekem egyedül egy eldöntött vállalás volt, amibe ő hittel és bátran, valójában kérdés vagy kételyek nélkül csatlakozott hozzám), decemberben már úgy jöttünk haza, hogy kideült: gyerekünk fog születni. Vince fiunk találkozásunk 364. napján született meg. Innentől kezdve következett életem eddigi legnehezebb és legcsodálatosabb időszaka, ami még most is tart, a kisfiunk már 4 éves elmúlt, én elképesztő helyeken jártam és mondanám hogy a nemlétező ellenségeimnek sem kívánom amiket átéltem, de ha ez az ára annak ami most van - márpedig ez - akkor meg mindenkinek ezt kívánom. Nap mint nap megéljünk, hogy Isten a tenyerén hordoz minket, és óriási hála van bennem. Pedig ez aztán nem rózsaszín köd, megvannak a problémáink vastagon.