Ágnes DobrókaMosolygós vidám természetű nő vagyok, de sokat csalódtam, a gond az volt amire rájöttem hogy túl sokat adtam. Megtanultam a leckét.
0
Faragó TimiAz utóbbi időben egyre többször azon merengek el, hogy mennyire kettős a viszonyom a világhoz. Az egyik részem szeret érteni. Tényeket gyűjt, összefüggéseket keres, elemez, következtet. Biztonságot talál abban, ha valamit logikusan át lehet látni. A másik részem viszont nagyon nem így működik. Inkább ráérez dolgokra, "letapogatja" azokat. Nem mindig tudja megmagyarázni, hogy miért tart valamit fontosnak vagy igaznak, mégis erősen jelen van benne egyfajta belső bizonyosság érzés. Úgy látom, hogy ez a kettősség valójában régebb óta része az életemnek. Nem egy új felismerésről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy egyre jobban rá tudok nézni kívülről erre a működésemre. Korábban sokszor nagyon idegennek éreztem magamban ezt az ambivalenciát. Zavart. Néha kifejezetten kínlódtam, küzdöttem vele. Hajlamos voltam azt gondolni, hogy a két oldal közül valamelyiknek biztosan igaza kell legyen, a másik meg téved. Ma már nem érzem ezt ennyire egyértelműnek. Nem azért, mert megértettem vagy megoldottam volna ezt a kérdést, és nem is azért, mert már ne okozna nehézséget. Dehogyisnem! Okoz. Még mindig. Néha még most is összezavar. Azt sem tudom állítani, hogy mindig jól különbséget tudok tenni megérzés, remény, félelem vagy vágy között. Mégis egyre inkább azt érzem, hogy nem legyőzni vagy kijavítani szeretném ezt a kettősséget magamban, hanem elfogadni, hogy mindkettő hozzám tartozik. A logika segít értelmezni a világot magamban és körülöttem. A megérzés, az intuíció pedig olyan irányokra mutat rá, amiket előre ésszel egyszerűen nem tudnék levezetni. És talán éppen ez foglalkoztat engem újra meg újra. Az, hogy hogyan lehet egyszerre helye az életemben a tudásnak és a bizalomnak. Nem az ész, a logika rovására, nem a tudás helyett, hanem ezek mellett. Mert jó ideje egyre inkább azt érzem, hogy vannak dolgok az életben, amik hamarabb, előbb érkeznek meg érzésként, mint magyarázatként. És talán számomra most / még mindig / újra és újra erről szól a tanulás: egyre bátrabban figyelni arra a nehezen megfogható belső iránytűre is, aminek a működését nem mindig, sőt többnyire nem értem, mégis azt érzem, hogy valami fontosat tud az életről, a világról, arról aminek történnie időszerű. Mert hiszem, hogy az életben rend van, de ezt sokszor csak utólag látom így.
Rita F.Sokáig tudni akartam, merre vezet az útam. Mindenárom szerettem volna látni az egész térképet. Ma már inkább követem a belső iránytűmet. Ez néha olyan mint Jack Sparrow iránytűje :-D teljesen össze-vissza mutat, de eddig mindig jobb helyre vitt, mint ahová az eszem indult volna!
1- Rita F.
Hosszú éveken át próbáltam megfelelni olyan elvárásoknak, amelyek nem az én működésemhez tartoztak. Az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy nem velem van a baj, egyszerűen másképp működöm. Azóta egyre bátrabban választom az önazonosságot a megfelelés helyett.
1 
Nagyfalusi FlóraMostanában egyre jobban élvezem, hogy az lehetek, aki éppen vagyok, és hogy megteszem, ami éppen megszületik a lelkemben. Akkor is, ha NEM TŰNIK FONTOSNAK, sőt, annál inkább! Például az, hogy ezt a megosztást ide megírjam, elsőre nem tűnt fontosnak. CSAK jött egy belső késztetés, hogy írnom kell ide, és ez lelkesedéssel és erővel töltött el. Hogy van egy ügy, ez a közösségi fórum, amit támogatásra érdemesnek tartok, és teljes szívemből-lelkemből bele tudok állni. És amikor elkezdtem írni, megéreztem, hogy milyen megcsinálni, teljes szívvel-lélekkel BELEÁLLNI valamibe, hogy ez milyen HATALMAS ERŐt ad. Rég éreztem ilyet, ha éreztem egyáltalán. Mert itt most valami más. Most érzem csak, ahogy írok, hogy abba állok bele, hogy VÁLLALOM MAGAM! Nemcsak azt a Flórát, aki támogatja a Humania nevű fórumot, hanem a tapasztalataimat, az erősségeimet, a bizonytalanságaimat, a bátorságomat, a félelmeimet, az esendőségemet, a sebezhetőségemet, és mindezek által az egyediségemet. Ennek van most itt az ideje. Amikor elmentem az első KAPCSOLÓDÓ ESTre, azt gondoltam, hogy én fogok kapni másoktól, azt csak halványan sejtettem, hogy én is tudok adni valamit másoknak. Most már BIZONYOSSÁGom van efelől. Hogy ÉRTÉKet képviselek a világban. Szóval honnan tudod, hogy fontos-e, ha valami elsőre nem tűnik fontosnak? Érzel lelkesedést vagy erőt, amikor rá gondolsz? A "nem tűnik fontosnak" általában a félelem halovány hangja racionalitásnak álcázva magát. A "csinálás" teszt is segíthet eldönteni: kezdj hozzá, tegyél meg legalább egy lépést, és akkor kiderül, hogy mit tartogat számodra valójában az a dolog. Számomra minden ilyen alkalom olyan, mintha egy ajándékot csomagolnék ki, mindig tartogat valami izgalmas meglepetést...
- DD
Amikor nem is tudod, hogy ki vagy égve, majd egyszer csak mondják és akkor elgondolkozol. Az milyen? Van kedved felkelni, tudsz még nagyon örülni is, csak mert egyre kevesebb dolog vagy ügy hoz lázba, hogy kicsit fáradtabb vagy, mint kellene, hogy nem mindig reagálsz kiegyensúlyozottan, hogy néha csakúgy bajod van, de nem tudod mi..ez vajon ez? vagy ez csak az élet 50 körül.
1 
Sz DorkaKeresem itt a helyem még, hogyan mit kommunikáljak. Nekem nem könnyű itt írnom a dolgaimról. Érdekes, mert szemtől szembe jobban tudom, érzem kinek mit mondhatok. A gyerekeim apjáról nem mondtam, belül azt éreztem nem mondhatok rosszat. Még a válási folyamatunk során szerzett félelmeim is itt vannak, hogy nehogy felhasználja ellenem... Oldódik ki szépen lassan ezt érzem, viszont még óvatosság van benne. A megosztásokat, tapasztalatok elmondását amúgy fontosnak tartom. Nagyon sok emberrel találkoztam, akik hasonló cipőben járnak és kísérjük egymást, tapasztalatokkal, néha csak egy mondattal. Tényleg 1-1 megosztásom után mindig derült ki, hogy jah ő is és ő is ilyen cipőben jár vagy hasonlóban. Nem vagyunk egyedül. Gondolnánk ez a barlang olyan sötét... fix nincs itt senki... Aztán kiderül mellettünk valaki ugyanúgy padlót fogott, csak bátran ki kell nyújtanom a kezem már is jobb haladni a sötétben úgy, hogy tudom vannak sorstársaim. Szóval ez így icipicit nehéz nekem, de majd feloldódok és megérkezik bennem az is, hogy mit hogyan tudok ide írni.
- Sz Dorka
Gondoltam, de nem sejtettem, vagy hogy mondják XD, hogy ez ennyire kemény lesz. 3 éve álltam fel a házasságomból - bár kimondani akkor még nem mertem, hogy válni akarok... Csak annyit tudtam mondani - ezt nem folytatom tovább, költözzön el nyár végével és kezdjük új ritmusba a tanévet a gyerekekkel a szeptembertől. Nem csak feldolgozásba jelentett mélyrepülést. Valamennyire abban is. Sok felé jártam felállásom után feldolgozni a hozott, tovább vitt mintáimat, illetve amit addig megfejlődtem magamban helyre pakoltam, hogy a teljes kép összeálljon - mit is csináltunk miért valójában a kapcsolatunkban és mi lehetett az oka a kimenetelnek. Voltam egy Válás és Újjá születés csoportos feldolgozáson is, ahol kifejezetten a darabokat vittem, az összekuszálódott fonalakat és a kitűzött célom elértem - elkészült a szőnyegem, össze tudtam tekerni és eltenni. Annyira legalább is, hogy a nagy része értelmet nyerjen és lezárhatóvá váljon. Node ez egy része csak ennek a folyamatnak. Ami ez után jött, vagy e közben... Ez a 3 év. Annyi mélységet megélni... Olyan mélységekkel találkoztam, amit leírni nagyon nehéz. Csoda, hogy itt vagyok, talpon vagyok. Illetve az a jó, hogy sok-sok magasság is volt benne közben. Illetve megérezni azt, hogy fogják a kezem és sosem voltam egyedül. Még ha a lépéseket egyedül is kellett megtennem akkor sem maradtam megtartó közeg nélkül. Végtelenül hálás a lelkem értük. Még most sem látom mikor fejezzük be. Közös gyerekeink révén meg kell tanulnunk kommunikálni. Ez tiszta sor. Ezt tanulom vele szemben most, hogy mi az a megfelelő távolság, megfelelő közös program idő, amit tudunk ketten úgy tartani, hogy mindenkinek jó legyen. Egyenlőre nagyon minimálison tartást látok megoldásnak a feszültségek minimalizálása érdekében. Ezt a befejezést leginkább a papír munka részére értem. Nagyon nehéz nekem úgy egyezkedni valakivel, aki minden egyes határ húzás után újabb határt jelöl ki, ami számomra egyre egyre szűkösebb. Talán már csak egy sarkalatos pontunk van. Nagyon remélem a gyerekek végett leginkább, hogy ezt le tudjuk végre zárni, hogy beadhassuk és ősz folyamán le tudjuk ezt zárni. Mindenkinek ez lenne a legjobb, mert amint ez megoldódik, addigra le tud csitulni a levegő is és tudunk tényleg arra koncentrálni a gyerekek életében, saját életünkben is, amire kell.