Megosztások

Esztergomi Katalin

Az édesanyám (nem diagnosztizált) borderline-nárcisztikus személyiség. Ezzel a mintával nőttem fel, és a lassan 25 éves önismereti munkám kb. 15. évében csapott pofán (nem tudom szebben leírni) ez a felismerés. Majd jött egy újabb (mármint felismerés), hogy azok a férfiak és nők csapódnak mellém, hozzám, akik szintén ilyen személyiségűek. Nincs ezzel baj, a terapeuta és pszichológusi tanulmányaim sokat segítenek abban, hogy ne őrlődjek fel ebben, és egyre jobban megdolgozva érzem magamban ezt a sérülésem. A nagy szerelmem is természetesen rendelkezik ezekkel a sérülésekkel, én pedig ilyennek szeretem őt. Többször is megéltünk hullámvölgyeket az elmúlt (lassan) közel 2,5 évben, és a biztatóan alakult a kapcsolatunk. Aztán "hibáztam": a születésnapján nem figyeltem eléggé arra, hogy a bögre, amit vettem neki (és számomra egy olyan üzenet volt rajta, amiről azt hittem, mély és találó lesz neki) balkezes, miközben ő jobbkezes, és a tortát is lehagytam (nekem ez nem fontos, és nem tudtam, hogy neki igen). A mélyrepülés február közepétől így kezdődött, és ma lehet, hogy leértünk az örvény aljára... Figyelem magam, ahogy egyre kevesebb bennem a lelkesedés. Míg korábban fontos volt számomra, hogy megnyugtassam őt, és visszahozzam a felnőtt részébe, már csak azzal is, hogy én nem zuhanok be a sérült gyermeki részembe, ma már csak az érdekelt, hogy képes legyek lezárni azt, ami nem megy. Tudom, holnap sokkal nyugodtabb lesz minden, de nem tudom, én képes leszek-e ismét ugyanazzal az "itt és most" érzéssel ránézni, mint hónapokkal ezelőtt. Vagy inkább az a kérdés, hogy ha igen, van-e értelme, ha sejtem, hogy ő viszont már nem tud igazán nyitni felém... MOST rendben vagyok, a felnőtt részem jól támogatja a belső gyermek részemet. A holnap pedig a jövő zenéje.