Tapasztalatok

28 évesen fogalmaztam meg magamnak, hogy nem értjük egymást anyukámmal és a nagymamámmal. Nagyon másképp gondolok dolgokat. Addigi fiatal felnőttkorom élménye, hogy már-már barátnői viszonyom van vele/velük. Majd "felnyílt a szemem", és kezdett úrrá lenni rajtam az "almafáról lepottyant körte vagyok" érzés. Ezek csak fokozódtak az esküvőm szervezése, majd a gyerekeim születését követően a gyereknevelés témakörökben. Sokáig lavíroztam a mintáim és a saját világképem, megérzéseim követése között. Viták sora, neheztelések, követték egymást, feszült légkör jellemezte minden találkozásunkat. (130 km-re élünk egymástól) Nem is tudom, mi lett volna, ha a közelükben maradok....?? Női ágon 7 generáción át uralkodott anyai mintát törtem meg, szó szerint sokkoltam a felmenőimet, azzal hogy 2 gyereket vállaltam egy helyett. Ez máshol normális, azon a vidéken, ebben a családban elfogadhatatlan volt!! Számtalan felismerés után, felvállalva a konfliktusokat, kitartva a saját érzéseim/ösztöneim mellett haladtam tovább. Mantráztam, hogy ÉN más vagyok, máshogy AKAROM és TUDOM csinálni!

Zita

Nem találtam pontosabb meghatározást, így a "kapcsolati válságot" választottam. Számomra több dolgot jelent. 1 - magammal való kapcsolatom, 2- másokkal való kapcsolatom, 3- párkapcsolat. A legtöbb idő a 3. értelmezésére kellett, hogy rájöjjek, nekem a tipikus párkapcsolat, a minta nem működik. Lényemből fakadóan, nem tud egyszerűen működni az, amit mindenhonnan hallani lehet. Aztán találkoztam egy tanítóval, aki azt mondta erre, "fordulj meg a lovon!" Időbe telt míg sikerült értelmeznem, ráéreznem, rávezetődnöm, hogy ez mit is jelent. Nekem ebben az ikerláng találkozásom segített a legtöbbet. Erről tudok mesélni, ha valaki hasonló cipőben jár, járt.

Morgós Bence

Halogattam, ráfanyalodtam, élveztem, utáltam → Fiatalként mindig úgy voltam vele, majd egyszer, ha megkomolyodok. Aztán szóltak, hogy itt az idő, most vagy soha. Akkor gyorsan megkomolyodtam. Házasság, gyerek, közös ingatlan pár hónap alatt, all-in. Volt benne sok jó, sok kihívás, sok öröm és fájdalom. Szívesen mesélek róla.

Krisztina dr. Teubel

Párkapcsolati válságunk válásba torkollott. 23 év, melyből 15 év házasság, 3 gyermek, 22 év harmónia. A kapcsolat javításába fektettünk energiát, ami egy idő után egyoldalú volt a részemről. Nem adtam fel, ő adta fel. A férjem elköltözése után még erősebben belfelé kezdtem figyelni. Ezzel kapcsolatos élményem, hogy bár a csendemben talált válaszaimnak nem örültem maradéktalanul, de a saját békém felé sokat haladtam. És hosszú távon így jártam, meggyőzödésem, hogy így járok jól: elhagyott egy magát őszintén nem vállaló ember, ami bár fájdalmas volt, de jó ez így. A saját részemet látom benne, szembe néztem vele, dolgoztam rajta és nyugalmam van vele. (A következőnél majd jobban csinálom!) Azóta rendeztem, rendezem az életem más területeit: a jelenlegi hivatásomban stabilizálódok, új célokat tűztem ki és részben értem is már el, a gyermekeimmel megerősödött a kapcsolatom, harmonikusabb az anyaságomhoz való viszonyom, letisztultak a baráti kapcsolódásaim, megerősödtek a nagycsaládiak. Helyrebillentettem a nőiességem. Készen állok és kíváncsian várom a továbbiakat. Szeretettel várom megkeresésed, ha párkapcsolati válságkezelésről, a válás megéléséről és szükségességéről, süllyedésről és emelkedésről, női újjászületésről beszélgetnél.

Szivi Balázs

Ki lehet lépni a korlátok közül és ehhez soha nincs késő. 40 év érzelmi korlátokkal töltött élet, 22 év ugyanilyen házasság, 2 lánygyermek és 1 válás után pár évvel ezt írtam az akkor 15 éves nagylányomnak a karácsonyi ajándék mellé. Előtte nem írtam ilyeneket. A lábad vigyen, a kezed érintsen, a vágyad mutasson, az eszed tegyen, a lelked érezzen, és a szíved döntsön. Szeretlek, Apa

Napsugár

"Nem vagy buta, csak még keveset tudsz." -tanítja szerető, szelíd szívvel Karak a kicsi Vukot. Annyira szeretem ezt a mondatot! Nem volt ez mindig így... Csacska, fiatal, zabolátlan énem sokáig hitte, hogy ő aztán mindent tud, és jobban tud. Hogy hogyan kellett volna őt nevelni, szeretni, hogyan kellett volna nem bántani, nem traumatizálni, hogyan kellett volna jobban támogatni, és, és, és... Mindenki hibás, a környezete, a szülei, a családja, a tanárai.. csak Ő nem! Ugra-bugráltam, szerepeltem, hangos voltam, a legkülönbözőbb módokon hívtam fel magamra a figyelmet. :-) Ma már többször mérem fel a terepet csendben a háttérből, meghallgatom az embereket, és egy ideje átjár a melegség, a végtelen szeretet és egység fénye, amikor eszembe jut: Minél többet tudok, annál jobban érzem, hogy még mennyi mindent nem! :-)

Tünde

10 éve nevelem egyedül a lányom. Most már Ő 18 éves lett, de még mindig minden nap beszélgetünk "az élet nagy dolgairól", és örülök, hogy hozzám fordul. Nagyon nehéz volt nagyszülői, baráti segítség nélkül, és apa is 100km-es távolságban... de talán pont ezért szereztem olyan tapasztalatokat, amikkel szívesen segítek.

Molnar Anna

Eléggé eltökéltem, hogy szülni, na, azt én tuti nem fogok. Aztán jött valaki, akivel gondoltam, kipróbáljuk ezt az őrültséget is. És rákaptam az ízére. A beavatás egy formáját tapasztaltam meg, élet és halál táncát, amiben minden családi normát és társadalmi szabályt felülírtam. A kórházi autoriter rendszerből a teljes illegalitásba vonulva lépésről lépésre, mesterien kihasználva minden kiskaput, megtapasztaltam a női őserőt, a szégyentelen, orgazmikus önátadást és megnyílást. És mi volt a legnagyobb támogatás ehhez? Azok a nők, akik előttem jártak, akik szintén mertek, akik a szemembe néztek, és azt mondták, amit hittem: "képes vagy rá"!

Juhász Szilvia Szaka

Szemeket rajzoltam, egészen gyerekkorom óta... szemeket. Szomorút, kéket, mosolygósat, lélekszemet... Túlságosan nem is foglalkoztam vele, persze a környezetem dicsérte milyen szép, elmerengtek rajta, belemerültek egy-egy szem varázslatába. Aztán elmentem történelmet tanulni, hogy miért? Mert a könyvtáros néni azt mondta, az egy nekem való szak. Tizenévesen nem igazán tudtam mi az, ami valójában érdekel, minden érdekelt. Leginkább olyan dolgok, amiben el tudok merülni, zene, alkotás, természet. És hogy jön ehhez a történelem? Magam sem értettem, viszont arra gondoltam, biztosan nem véletlen. Elkezdtem, valahogy nem ment. 7 évig jártam az egyetemet, eljutottam a végéig, egyetlen vizsga hiányzott a szakvizsgámhoz, amit a tanszékvezető nem engedett meghirdetni, így nem is tudtam megcsinálni. Bevezették abban az évben az új oktatási rendszer, mi alapján előlről kellett volna kezdenem egyetlen vizsga miatt, új tantárgyakat vezettek be. Szóval pont beleestem a nagy váltásba. Ez kb plusz két évet jelentett volna, de akkor azt mondtam,nem teszek ebbe több energiát. Rám talált egy nagy szerelem, 8 évet éltem egy másik városban, szülővárosomtól és családomtól távol. Rengeteg tapasztalatot, barátot, ismeretséget szereztem és ápolom a mai napig. A kapcsolat véget ért, azt most hagyjuk is hogyan, de hálás vagyok végül, hogy így történt. Hazaköltöztem, és a java igazán csak most kezdődött. Látszerész iskola, aztán egyetem, Optometria. Jelenleg végzős hallgató vagyok, Optometrista leszek. Hát végül az ember csak kiköt ott, amire hivatott, feltéve ha felismeri. Lényegtelen hány kört fut előtte, ez mind tapasztalattá válik, mennyi időbe telik. Ha megtaláljuk amit keresünk, és ki tudunk benne teljesedni, annál nagyobb ajándék önmagunknak tán nem is létezik. Nem adják ingyen... de mindenképpen megéri!

Tünde

Sokáig azt hittem, ha nincs senki mellettem, nem vagyok egész ember, selejt vagyok, szánalmas, és kapartam azért, hogy ezt ne érezzem. Faltam a pasikat sorra, mert persze ezt érezni lehet, hiszen görcsösen, akaratosan ragaszkodik az ember... természetesen ilyenkor csak elvesznek tőlünk. Most már elértem, hogy jó egyedül, nincs szükségem senkire a boldogsághoz, lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de így vagyok én! Folyamatosan fejlesztem magam ebben a témában is és általában az önismeret témájában. Szívesen tapasztalatot cserélnék ebben a témában másokkal.