Tapasztalatok

Agee

Erő. Magabiztosság. Kisugárzás. Hét éve pont egyszerre dőlt össze minden. Válás, munkahelyi válsàg, anyagi csőd. Két kétèves gyermekemmel egyedül maradtam egy albérletben. Ott volt az alja a gödörnek. De jó volt, hogy leértem, mert onnan lehet szuperül felfele èpítkezni. 5-6 évig csak erőt gyűjtöttem. Idővel jött a magabiztossàg, az elismerès, önfejlesztès, kisugárzás. Kis kitartó lépèsek. És nem haltam bele ( pedig akkor ott lent úgy tűnt). Sőt, az út mindent sebet begyógyított, és a túloldalon sokkal erősebben jöttem ki. Most már tudok másnak is erőt adni. Ti hogy gyűjtitek az erőt magatokban?

Krisztina Császár

Olyan családból jöttem, ahol a nem volt köztünk erős kötődés, sem édesanyám és édesapám között, sem köztünk és közöttük, de még a nővérem és köztem sem. Az érzésekről beszélni vagy egyszerűen csak leülni és egymással beszélgetni nem volt szokás. Így a problémákat megbeszélni sem, hanem magunkban fojtva, belső monológok formájában dörmögtünk vagy dolgoztunk fel olyan eseményeket, amelyek magunkból kiadva talán nem okoztak volna olyan mély sebeket. Amikor családot alapítottunk a volt párommal, még az önismereti utam előtt, békében és idilli szerelemben nem igazán láttunk rá egymás vakfoltjaira. Ismerkedésünket követően másfél évre érkezett meg a kisfiam és gyökerestül forgatta fel a családi szerepeket, hiedelmeket és felszínre hozta idővel azokat a mintákat, amelyekkel sikerült nem tudatosan, szenvedést okozni magamnak és másoknak is. Ezen aztán elkezdtem idővel dolgozni, rengeteget olvastam önismereti témában, mindenféle alternatív segítőhöz jártam, egyszóval kerestem a kiutat éppen olyan módon, ahogy az velem szembe jött. Ennek a folyamatnak az eredménye lehetett az egyik legerősebb és legemlékezetesebb rádöbbenésem a korábbi mintámra: éppen a hálószobában tettem-vettem és éppen szokás szerint mérgelődtem és dörmögtem magamban, hogy a párom már megint hogy nem segít a gyerek dolgaiban és a háztartásban sem. Hogy felejt el bevásárolni és felejti el a szülinapomat is stb. Mindeközben szokás szerint felhánytorgattam minden múltbéli sérelmet, gyönyörűen hoztam minden egyes alkalommal az áldozati szerepet. Egyszer viszont jött egy gondolat, nem tudom hogy honnan, de tisztán emlékszem rá: "Nekem meg ugyan mi a bajom már megint? Miért vagyok állandóan dühös és miért morgolódom? Kié ez a düh, ami bennem állandóan munkálkodik?" Emlékszem megálltam a szoba közepén és ez a felismerés ott akkor mindent megváltoztatott. Valahogy rádöbbentem, hogy ez a düh, ez a zsörtölődés nem az enyém. És ezzel nem fog megoldódni semmi sem, amivel problémám van. Nem tudom, hogy édesanyám dühe volt-e vagy valamelyik felmenőmé, de ott valahogy megtörtént egy transzformáció, tudatosítás, hogy "EZ NEM AZ ENYÉM!". Ez volt a tiszta felismerés. Rádöbbentem, hogy ha valami nem tetszik, kérnem kell, ki kell nyitni a számat. Ezt azóta is gyakorlom a mai napig, mert érzem, hogy ezzel még van dolgom. De legalább már nem a düh és elégedetlenség mozgatja a szálakat.

Toók Eszter

Az elmúlt nagyjából 10 évben a munkahelyemen a szabadságaimat arra használtam, hogy fejlesszem magam. Ha voltak is "pihenős" programok, akkor azok kimerültek egy-két hosszú hétvégében és azok is inkább kirándulós programok voltak. Folyamatosan úgy éreztem rossz helyen is vagyok, elkezdtem valamit, ami majd jól feltölt, aztán csak még jobban kivett belőlem. Tipikusan tagadtam mindent, nem akartam látni a valóságot. De gondoltam én "Áááá Velem ilyen nem történhet stb, hisz foglalkozom magammal, csak tudom mi a jó Nekem és, hogy mit akarok csinálni...." Nos, én azt tapasztaltam, hogy ebben égtem ki, hogy tagadásban voltam.... A folyamatos harcban, a folyamatos szétszakítottság érzésben... Semmi inger nem tudott megérinteni, falakat húztam, utáltam magam, a munkát és megutáltam az embereket is... Én, aki mindig csináltam valamit, imádtam az embereket, sosem gondoltam volna, hogy a legjobb tevékenységem az lesz, amikor bezárom magam mögött a bejárati ajtót belülről. A csendben, elkezdtem megengedni magamnak, hogy az legyen, ami VAN. Ha jókedv, akkor jókedv, ha rosszkedv, akkor az. És ha már "remete élet", akkor az... :) Mindegy... Nem harcolok tovább magammal. Élvezettel teszem azt, hogy újra tudok kapcsolódni. Bátorság kellett hozzá, hogy tudjak nemet mondani. Nem is mindig megy, viszont akkor dolgozom azzal, ami van és feljön. És ebben a megengedésben tud tisztán feljönni, hogy kit, s mit is akarok az Életemben.

AZ ÜGY*ek felesége

Első szakmám ruhaipari technikus. Érettségizni kellett szakmai gyakorlatból, ami a szakomon azt jelentette, hogy egy angol szabású női kosztümöt kellett megvarrni. Évről évre hallottam a bizonyítvány osztásokon, hogy a legszebb érettségi termék elkészítését külön pénzjutalomban részesítették. Ilyenkor felmerült bennem, hogy nekem is jó lenne elérnem ezt a szintet. Elsőként adtam le a munkám, és a tanárom azt mondta, hogy ha a vizsgabizottság is úgy látja, akkor ez egy 5-ös. Aztán a szóbeli érettségi izgalma elfelejtette velem egykori vágyam. A vizsgateremben a legszebb érettségi darabok voltak kiállítva. Az enyém volt az egyik. Örültem, hiszen mi lett volna, ha titkon nem is akartam volna. Mert nem beszéltem róla senkinek sem, csak megtettem, amit megtehettem. Megleptem magamat egy sikertapasztalattal 18 évesen.

Zsolt Szabó

Számomra a Zenélés és az Éneklés is egy meditáció. Nekem mi a meditáció lényege ? ...hogy utána, lazán, f@szán tudjak létezni és úgy választani abból a térből...és ha tele a fejem 'susssmutolással' nem biztos, hogy a "legjobban" választok. Ami az utóbbi időben még felkerült a listára, az a firkálád, lapra, táblára, bármire, bármivel, de a lényeg, hogy ha dühömet kirajzolom és nekifeszül, a rajzlapnak az alkotó eszköz ne törjön el. 😁 De írhatnám még a Szabad táncot is ,mint meditálás! Imádom, hogy vannak lehetőségek🙏

Molnár Anita

Nem csak azért fontos tapasztalat ez nekem, mert HR-es vagyok, hanem azért is, mert 6 év után jöttem el nem olyan régen a munkahelyemről és nagyon izgalmas, tanulságos, de nagyon nehéz is volt visszakerülni a "húspiacra". Ha épp munkakeresésben vagy, esetleg még nem, de már érzed, hogy kellene, vedd fel velem a kapcsolatot. Nem csak érzelmi supportot tudok nyújtani ebben a szenzitív időszakban, de gyakorlati tippekkel is tudom segíteni a keresést.

Szivi Balázs

48 éves vagyok. 40 évet éltem érzelmi korlátokkal, valójában bezárva. 3 éve váltam el 22 év házasság után és új életet kezdtem minden lehetséges szempontból. Nagyon sok jó dolog történt velem azóta, amiket nem adnék semmiért. De nehéz. Még mindig. Viszont soha nem mennék vissza. Nekem nem volt adottság a biztonságérzet. Ahol tartok, azt elsősorban magam építettem fel. Ehhez kevés helyről - néhány embertől és Istentől - kaptam segítséget, de azok nagyon fontosak voltak. A munkámban úgy érzem, már jól megy, talán sokan nem is ismerik a nem mindenkor magabiztos énemet. Otthon viszont még van hova eljussak. A mai napig gyakran szorongással ébredek. De minden alkalommal legyőzöm. Születésem után egy hétig inkubátorban voltam légzési problémák miatt. Ehhez átvittek egy másik kórházba, édesanyámtól messze. Naponta egyszer jöhetett etetni. Jó szüleim voltak, vannak, és jó gyermekkorom volt. Viszont nincs olyan emlékem gyermekkoromból, hogy a szüleim megölelnek. Vagy bárki megölel. Sőt 40 éves korom előttről nincs ilyen emlékem. Én kezdtem el. A családunkban is. 40 éves korom után kezdtünk összejárni a hugaimmal hármasban, előtte nem volt ilyen. Ma már öleléssel köszöntjük egymást vagy köszönünk el a szüleimmel, a testvéreimmel és a lányaimmal. Sokkal közelebbi kapcsolatban állunk és őszintén tudunk beszélni egymással az érzéseinkről. Soha nem késő. Ma már nyitva vagyok. Azt hiszem képes vagyok ebből adni is. Még keresem magam, keresem az utam, ez még nincs meg. De tudom, hogy meg fogom találni.

Balogh Mariann

A hozott mintáim, a társadalmi elvárások, a megfelelési kényszer mind-mind abba az irányba tereltek, hogy „be kell állni a sorba", ez a feladat, mindenkinek így kell csinálni. Az utam egyértelműen ki volt jelölve, és ezt egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg, tettem, amit tennem kellett, amit elvártak tőlem, és ez annyira természetesnek tűnt akkor! Saját utamként éltem meg, és élveztem is. Egészen addig, míg mindent elérve, valahogyan mégsem volt rendben az életem. Úgy éreztem, az nem lehet, hogy csak ennyi az élet, ami valójában nem rossz, de valahogyan mégsem igazán jó. Ekkor a válaszok keresése során bennem is megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon tényleg ennyi az élet? Dolgozni, háztatást vezetni, gyereket nevelni? Egyre jobban szenvedtem. Majd egy előadás felvételét nézve azt hallottam, hogy mindenki szabadon dönt a sorsáról és életéről és mindenki a saját sorsát alakítja, az akár rossz, akár jó számára. Döbbenetes élmény volt. És ekkor döntöttem. Egy olyan átváltozáson mentem keresztül, aminek hatására a mintákat kinőttem , és helyükre saját életet építettem, amiben már nincs több megfelelés. Önmagam ura lettem.

Sándor Attila

Ha nincsen tétje, mert nincsen elvárásom az ismerkedéssel, akkor játszi könnyű. Csak a szellemeskedés és ráhangolódás csillan. Amikor már komolyan gondolom, ott viszont ellehetetlenülök, mert Ady-Endre-komolyságú leszek és a teljes világomat festem az égre a maga ultra komplexitásában; tüskék árnyékában, szeretet fényében. A világom valójában egyszerű, de ugye, egy pohár víz is egyszerű dolog, viszont értékelni talán csak akkor tudod, amikor felfogod, hogy mi van a poharadban. Irígylem azokat, akik az eső, a tikkasztó nyár vagy a juvenilis vizek bonyolultságának ismerete nélkül is tudják élvezni a pohár vizet. Szeretek ismerkedni.

Szabó Olivér

31 éves vagyok, és keresem az elhivatottságomat jó ideje, amiben igazán önMagam lehetek. Ahol azt mondhatom, hogy igen, megérte ez a Nap! Olyat tettem, amivel hozzájárulhattam az Egészhez. Magamról egy keveset: 22-23 éves koromig elvoltam, átlagos élet, egészen addig még részt nem vettem egy motivációs előadáson. Az 180 fokos fordulatot vetett az életembe. Minden elnyomott részem kijött, vagyis "az asztalra csaptam" hogy elég! Elmentem Agrár egyetemre, de ott is jobban érdekelt a pénz csinálás, és az online kereskedelem nagyon vonzó lett számomra. Beszippantott. Az elmémet kezdtem fejleszteni, elképesztő kreatív elmét hoztam létre. Az egyetemet otthagytam, érezvén, hogy nem sokat fog adni, és minek tanuljak évekig, ha az online világban ennyi idő alatt sokkal több eredményt érhetek el. Végül haza költöztem, előbb szülőkhöz, majd sikerült egy rokon házába költöznöm. Egész nap a "business" járt az eszembe. Napközben próbáltam dolgozni benzinkutakon, önkormányzatban, este pedig az Online Birodalom várt otthon. Azután jöttek a pánikrohamok. Nem tudtam mi ez. Az agyamat túlpörgettem. Elég fura időszak volt... Végül feladtam mindent. Gondoltam ha nem tudom kontrollban tartani az agyam, mit csináljak.. A nagy törésem 27 éves koromra tetőzött, ahol fogalmam nem volt, hogy mivan, és teljes kavalkád volt a fejemben és életemben. Abban az időben kerestem fel Dr. Őrlős Gábor-t, aki nagyon a szívemhez szólt. Kezdtem jobban a szellem, örök-élet felé menni. 2020-ban tanultam meg a Transzcendentális meditációt, majd Hollandiában kötöttem ki egy ashramban. Ott is volt minden. Végül ott hagytam 1,5 év után, és haza jöttem. Bő 1 évig tiszta szorongás, depi, "nem tudom merre és mit" . Végül beköltöztem a lakásba, amit édesapám ajándékozott nekem. Kaptam egy munkahelyet, ahol elvagyok, de nem telik el egy nap, hogy ne gondolnék arra, hogy sokkal több van itt, és a Lelkem elhivatott valamire. Valami Igazabra. Talán egy hozzám hasonló csoport v. közösség. Olivér