Balogh Mariann

A hozott mintáim, a társadalmi elvárások, a megfelelési kényszer mind-mind abba az irányba tereltek, hogy „be kell állni a sorba", ez a feladat, mindenkinek így kell csinálni. Az utam egyértelműen ki volt jelölve, és ezt egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg, tettem, amit tennem kellett, amit elvártak tőlem, és ez annyira természetesnek tűnt akkor! Saját utamként éltem meg, és élveztem is. Egészen addig, míg mindent elérve, valahogyan mégsem volt rendben az életem. Úgy éreztem, az nem lehet, hogy csak ennyi az élet, ami valójában nem rossz, de valahogyan mégsem igazán jó. Ekkor a válaszok keresése során bennem is megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon tényleg ennyi az élet? Dolgozni, háztatást vezetni, gyereket nevelni? Egyre jobban szenvedtem. Majd egy előadás felvételét nézve azt hallottam, hogy mindenki szabadon dönt a sorsáról és életéről és mindenki a saját sorsát alakítja, az akár rossz, akár jó számára. Döbbenetes élmény volt. És ekkor döntöttem. Egy olyan átváltozáson mentem keresztül, aminek hatására a mintákat kinőttem , és helyükre saját életet építettem, amiben már nincs több megfelelés. Önmagam ura lettem.

Sokáig hittem azt, hogy nem tudok egyedül lenni. Felemésztett a magány. Pedig voltak körülöttem, szerettek és támogattak, mégsem volt elég nekem, mert nem volt az az egyetlen, akire igazán vágytam. Ez kezdetben a válás utáni űr volt..én a társamat vesztettem el akkor, akivel hittem, hogy életünk végéig és hogy jóban-rosszban. Aztán jöttek férfiak, csodás kapcsolódások, de valahogy egyik sem volt igazán az, akit kerestem. Míg egy alkalommal olyan mély kapcsolódás alakult ki, amit addig nem tapasztaltam korábban. Kellett egy kis idő mire beleengedtem magam, de mégis egy se veled-se nélküled kapcsolat alakult ki, annak minden fájdalmával együtt. Hiába volt meg a mély lelki kapcsolódás és testi vágy is, mégsem működtünk jól együtt. Egy pillanatban lezártam, de a fájdalom még egy ideig velem maradt. És ma már tudok hálás lenni ezért a fájdalomért is. Ezáltal éreztem meg az egyedüllét igazi mélységét, és egyúttal áldását is. Már tudok így élni. Tudom, hogy önmagam is értékes vagyok, beleálltam az erőmbe, megélem azt. Ezen az úton sokan kísérnek, van aki rövidebb, van aki hosszabb ideig marad, és hiszem, hogy egyik útelágazásnál ott lesz a Társam is.

Erős volt bennem a ragaszkodás. Emberekhez, helyekhez, helyzetekhez, érzésekhez. Sokszor még úgy is, hogy az már nem volt jó nekem. Azt gondoltam, hogy ha ezeket elengedem, akkor kevesebb leszek. Akkor ki is leszek valójában én? Talán pont az ettől való félelem az, ami hátráltatott. Mára már szembenéztem önmagammal, sokszor az ürességgel is ami bennem van. És lehet, hogy pont ez az üresség az, amibe aztán beléphet az új? Erre még most is keresem a választ.

Felnőttek a gyerekeim. Szinte észrevétlenül. De valójában mégsem, hiszen annyi minden történt az évek alatt. Úgy éreztem kihasználtuk ennek minden pillanatát, kiélveztük a kiskorukat, és csodálattal néztük, ahogyan fantasztikus fiatal lányokká cseperedtek. A kamaszkor azonban minket is kihívások elé állított.. Leginkább azért, mert épp ekkor váltunk el. 14 és 16 évesek voltak a lányok, ami alapvetően is egy változó, nehéz helyzeteket hozó időszak, így meg különösen azzá vált. Megviselte őket a válás. Két lakás, két szülő, két különböző hozáállással. Keresték a kiskapukat, feszegették a határokat. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy nem élem túl. Nem csak a férjemet veszítettem el, nem csak a család omlott össze, hanem még a lányaim is elfordulnak tőlem? Voltak pillanatok, amikor a legszívesebben feladtam volna, de mégsem tettem, mert mindig volt egy belső erőm, ami hajtott, hogy menjek tovább. Tisztáztuk a feltételeket az édesapjukkal, együttműködésben tartottuk a határokat. Úgy érzem sikerült.. Ma már 18 és 20 évesek, és a kapcsolatunk olyan tiszta és mély, amit korábban elképzelni sem mertem

Igazi királylány voltam a mi gyönyörű palotánkban, és hittem, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk. Haladtunk, fejlődtünk, két csodálatos gyerekünkkel teljesnek éltem meg az életem. Aztán kezdett valami változni... Először csak csendesen, észrevétlenül, majd hangosabban, fájóbban. Tudtam én, hogy valami nem jó, nem vagyunk már boldogok, de bíztam abban, hogy megoldjuk, bíztam magunkban, hogy ezen is túljutunk. És akkor döbbenetesen váratlanul ért a felismerés, hogy a férjem már nem ezen az úton jár. Mást választott. Én mondtam ki, hogy el akarok válni, de azt éreztem belehalok. Azt ezt követő időszakban úgy éltem az életem, minta már meghaltam volna. Nem tudom hogyan vittem végig a mindennapokat, hogyan tudtam elköltözni, egyedül új életet kezdeni. Mindezt úgy, hogy közben a maradék méltóságomat megőrizve, emberséggel, tisztelettel vittük végig a válást, és a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Rengeteget sírtam, sajnáltam magam, szörnyen nehéz volt a mintákat elengednem, harcoltam ellene, küzdöttem, mert én a régi életemet akartam vissza. És egy ponton megváltozott minden. Azt vettem észre, hogy már nem akarok visszamenni, hogy élvezem a szabadságom, azt teszem amit én akarok, úgy ahogy én akarom. Ráadásul a lányaimmal a kapcsolatom gyökeresen megváltozott. Soha ilyen közel nem voltunk egymáshoz, kapcsolódni tudtam velük. Mertem megmutatni nekik a gyengeségemet, sebezhetőségemet, és nekik is megengedtem ugyanezt. Hitelessé váltam.. Ma már bátrabban megélem a mélységeket, és szárnyalok a magasban is. Ha szeretnél egy támogató beszélgetést, örömmel segítek.