Születésem óta valamit mindig vezettem → Talán a fizikai adottságaim miatt (magas vagyok) is, de biztos nem kizárólag, valahogy mindig rám fordulnak a tekintetek egy csoportban. Mondjam meg, adjak irány, irányítsak, mediáljak. Soha nem bírtam tétlenül nézni ha valami nem működött. Mindig megpróbáltam úgy terelni a dolgokat, hogy a legtöbb érintettnek legyen összességében a legjobb. hogy elérjük a célt, hogy sikeresek legyünk együtt. Sokat tanultam a szolgálatkész vezetői munkáról (Servant Leadership), építettem vezetői közösséget is. Fejlesztettem más vezetőket, mentoráltam, tréningeztem, coaching-oltam. Facilitáltam eseményeket, mediáltam konfliktusokat. Vezettem csapatot, projektet, szervezetet. Voltam cégtulajdonos, tanácsadó, vezetett dolgozó és lelkes aktivista. Jó eséllyel a te élethelyzetedhez is lehet hasznos meglátásom e téren. Szívesen megosztom.
A kis traumatizált lelkem nem maradhatott örökre így. Azonban ahogy egyre inkább gyógyulni kezdtem és egyre több szeretettel működni, úgy nőtt egyre inkább a távolság köztem és az azonos gyökerekből felnőtt testvéreim között. Házasságkötésünk után - a férjem és a testvéreim közötti ellentétek komoly kiéleződése láttatta meg velem, hogy az ebből a helyzetből eredő felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.
Még mindig billegek. Egyszer azt érzem, hogy már Férfiként tudok működni és elég erős vagyok ahhoz, hogy világítótornya legyek egy Nőnek, s ebből az állapotomból már nem mozdít ki semmi. Majd másnap épp az ellenkezőjét érzem. Megjelenik egy amazon és pontosan érzem, hogy ő át tudna gyalogolni rajtam....Simán..... Minden gond nélkül.
Két értelmes, jófej gyerkőc büszke anyukája vagyok. A büszkeségemet elsősorban azok a visszajelzések táplálják, amelyek olyan emberektől érkeznek, akik sok korukbeli gyerkőccel foglalkoznak, illetve kiváltképp olyanoktól, akik először a fiamat, vagy a lànyomat ismerték meg és majd csak utána engem. Így minden előzetes befolyásoltság nélkül kaptam visszajelzést. Gyakran kérdezték, hogy mit csinálok, mitől ilyenek a gyerekek.. Sokszor gondolkodtam, hogy mi lehetett esetünkben a siker kulcsa, mert szerintem semmi különöset nem tettem. Fizikai síkon a testi igények (környezeti feltételek, táplálkozás, ölelés) kielégítése alapvető. Lelkiek terén arra jutottam, hogy a rendszeres közös játék és az esti mesélés volt a meghatározó. És hogy milyen játék? Az amit én is szívesen játszom/játszottam. Mert abban tudok lelkes lenni, ettől lesz a gyerkőc is lelkes és ekkor elképesztő energiák áramlása indul meg. Igazán bevonódunk és fókuszáltak leszünk. Meggyőződésem, hogy esetünkben a gyerekkori együtt játszás nagyon sok minden alapja lett. Pl kapcsolatunk jelenlegi minősége, konfliktusok megoldása, kamaszkori nehézségek mértéke, másokhoz való kapcsolódás képességének kialakulása… A gyerekkori közös játék “olyan üzemagyag” sok készség kialakulásához, amely csak kicsi gyerekkorban tankolható. Utána viszont kitart az egész életben.
Vipassana, vizualizációk, saját módszerek → A tíz napos néma Vipassana alapkurzus volt életem egyik leginkább meghatározó spirituális élménye. Azóta a meditáció időszakosan újra és újra hosszabb-rövidebb ideig az életem része. Mostanában igyekszem napi szinten üléseket végezni, de már sok más komponenst is beleépítettem a gyakorlásba. Kialakult egy saját rendszerem, ami segít a lelki egyensúlyom megtartásában. Néha úgy érzem ezek nélkül szétesnék. Semmiképp nem vagyok nagymestere a meditációnak, de jó pár óra gyakorlatom van már benne és szívesen mesélek róla, mi működött benne és hogyan, nekem.
Nagyon sokat segítettek az árnyékaim és korlátaim átlépésében a magammal folytatott belső párbeszédeim, az őszinteségem magammal. Akkor történtek nagy változások, amikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy honnan indultam, és éppen hol tartok. Hogy haladok a cél felé, és már így is nagy utat tettem meg. És magamban elkezdtem értékelni az eredményeimet, a kis sikereket is. Türelmesebb lettem magammal, tudatosítottam, hogy a változáshoz időre van szükség. A földbe vetett mag sem egy nap alatt szökken szárba... Megadom magamnak, a testemnek, a lelkemnek, amire szüksége van. Megtalálom a megfelelő módszert a lehetőségeimhez mérten. Figyelem a testem jelzéseit, és hallgatok rájuk. Ha pihenésre van szükség, pihenek, ha energiára, kikapcsolódásra, olvasok, festek, kapcsolódok a természettel, sétálok, jógázok, stb. Nekem ezek segítenek. Olyan emberekkel veszem körbe magam, olyan körülményeket, környezetet teremtek, amelyben ezt megtehetem. Ahol és akivel nem, azt igyekszem leépíteni, mert az engem rombol. Tudatos döntésekkel, tettekkel tudatosságot építek, és válok önmagammá.
Kapcsolódás és önreflexió – A férfi és női dinamikák tükre Az emberi kapcsolatok olyan tükrök, amelyekben önmagunkat látjuk – torzítva, felnagyítva, néha elhomályosítva. Minden találkozás, minden szerelem, minden konfliktus egy lehetőség arra, hogy jobban megértsük, kik vagyunk. De vajon mennyire merünk valóban látni? Ha valami kibillent az egyensúlyomból, azzal feladatom van és a saját tapasztalatom az, hogy a legjobb tükröt a társ és a gyermek tartja. A férfi és női dinamika egy folyamatosan pulzáló, változó áramlat. A férfi vágyik arra, hogy erős legyen, hogy tartást adjon, hogy védjen, legyen ügye, amivel a közjóért tehet és a nő képében gyökeret verhessen, ahol van egy stabil háttérországa. A nő vágyik arra, hogy biztonságban legyen, hogy áramolhasson, hogy kapcsolódhasson az ügyhöz a férfi által és legyen lenyűgözve. De amikor a félelem, az elvárások és a múlt sebei beleszólnak, a kapcsolatok nem harmóniát, hanem harcokat teremtenek. A férfi, aki nem érzi magát elég erősnek, visszahúzódik. Nem mer sebezhető lenni, mert azt gyengeségnek éli meg. A nő, aki nem érzi magát biztonságban, követelőzővé válik, mert a szeretet hiányát küzdelemmel próbálja betölteni. Így kezdődik az örvény, amiben egyik fél sem azt kapja, amire valójában szüksége lenne. De a kapcsolatok igazi terepe nem az elvárások betöltése, hanem az önreflexió. Az, amikor meg mered kérdezni magadtól: Miért húzódom vissza, amikor közel kellene lennem? Miért támasztok elérhetetlen elvárásokat a másikkal szemben? Miért fáj az, amit a másik mond vagy tesz – és mit árul el ez rólam? A kapcsolódás nem az egyensúly fenntartása, hanem annak felismerése, hogy az egyensúly folyamatos mozgás. Egy férfi lehet erős és sebezhető egyszerre. Egy nő lehet szabad és elkötelezett egyszerre. A kapcsolatok ott válnak valódivá, ahol mindkét fél önmaga lehet – elvárások, manipuláció és játszmák nélkül. De ez az út belül kezdődik. Először önmagunkkal kell megtanulnunk kapcsolódni, mielőtt igazán tudnánk kapcsolódni másokhoz. A férfi nem attól lesz férfi, hogy mindig erős. A nő nem attól lesz nő, hogy mindig gyengéd. Hanem attól, hogy mindketten vállalják azt, akik valójában – és teret adnak egymásnak, hogy ugyanígy tegyenek.
Kilépés a komfortzónából...? Milyen mértékben lehetséges önszántunkból? Személy szerint a legnagyobb fejlődéseken az élettől kapott legnagyobb pofonok bezsebelése után mentem át. Ebből eddig kettőben volt részem: egy betegség és egy válás alatt/után. Minkét folyamatban a legnagyobb támogatóm többek között az a nézőpontom volt, hogy vajon mit akar az élet tanítani nekem ezzel. Mire akar ez rávilágítani? Mit kell ebből tanulnom? Mire ad ez lehetőséget? A válásom után pedig további konkrét kérdésem volt magamhoz, hogy miben kell nekem magamnak fejlődnöm ahhoz, hogy először is én magam önállóan is boldog legyek, másrészt a jövőben boldog párkapcsolatom lehessen. Én azt tapasztaltam, hogy a komfortzónámból ki tudtam ugyan lépegetni, de igazán csak az élet tudott kitaszítani belőle. (Mint ahogy -20 fokban sem álldogálunk sokáig pólóban odakint szabad akaratunkból, csak pl ha kizáródtunk a lakásból...) Ezért amikor az élet egy hatalmas krízist küld rám, akkor ezután erre már úgy fogok tekinteni, mint egy kivételes továbbfejlődési lehetőségre.
Olyanok vesznek körül, akiknek adni is tudok. A helyszín egy férfikör. 9 olyan személy, aki valamit már megteremtett, elért az életében: anyagi biztonság, család, szakmai elismerés, spirituális célok, és látszólag rajtam kívül senkinek semmi baja az életben. Felmerül bennem a kérdés, hogy mit tudok én hozzátenni ehhez a csoporthoz? Ahogy egyre többet mondtak magukról, egyre inkább kezdett mindenki megnyílni, és megmutatták sebezhetőségüket. És ahogy beszéltek magukról, én pedig hallgattam őket, egy ponton túl már nem frusztráltak a történeteik, hanem egyre többjükhöz tudtam kapcsolódni múltbeli tapasztalataimmal. Aztán egyszer csak összeállt, hogy az amit meg tudok osztani magamból, abból épp mindegyikük tud meríteni és hazavinni. Ugyanez volt a problémám a Humania-hoz való csatlakozással: ha épp nyakig ülök a szarban, vajon azzal kinek fogok tudni segíteni, milyen alapon mondom azt, hogy képes vagyok rá, ha még a magamat sem tudom összerakni. De ha valaki megkeres, az bizonyosan olyan dolog lesz, amiben már van tapasztalatom, úgyhogy itt vagyok, látható vagyok még ha arccal és névvel még kicsit szokatlan számomra. És elég ha csak figyelek rá, a többi meg érkezik.
Megvan az amikor rádég a kabát? Nehezedre esik elengedni a hatalmat? Az egyik legnagyobb kegyben az után részesültem amikor átadtam a Kendo klubbom vezetését a tanítványaimnak. Megkaptam a lehetőséget, hogy felfedezzem, hogyan használjam a Kendo-t mások segítésére. Már csak a munkát kellett beletenni... és idővel a világ visszajelez, 2023 ban abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy felkértek a Magyar Kendo Vendo válogatott mentális coach szerepkörére.