István Virovecz

Az önismeret útja A kezdet: A felismerés pillanata Lassan hat éve érett meg bennem az elhatározás. Először csak halk gondolatként, majd egyre erősödő frusztrációként. Ez így nem mehet tovább. Valamit kezdenem kell magammal. A felismerés nem egyik napról a másikra jött, hanem hosszú folyamat volt. Dühkitörések, önpusztító gondolatok, a családomban keltett félelem – mind figyelmeztető jelek voltak. Éreztem, hogy valami bennem mérgező, és nem csak rám hat, hanem mindenkire, aki körülvesz. “Eltévedsz, ujjongsz, sírdogálsz, majd visszakívánkozol… Olykor-olykor összefutunk, s mégsem szólalunk. Tán a fojtott vágy nyomán kételyek lépcsőfokán kapaszkodunk s bizonytalan alattunk a lét. Szürkén s ólmosan terítik ránk görnyedt terhű vásznát a napok. Megnyugvást keresünk a szikár falakon túl. Üresség, máskor végtelen tengernyi gondolatok özönlő árja nyaldossa partjait a gazdag öntudattalannak, s tovább keresünk. A szükségben nyugalom van, s miért visszanyúlnánk, vagy mint hű ebet vinnénk oldalunkon. Csak ülj le egy percre, itt nem zavar bennünket semmi, görnyedvén hasíthatsz a térből s az időből foltozhatod a múltad. Itt a penna ott pedig az írandó papír…” Ekkor döntöttem el, hogy elindulok az önismeret útján. Összetört identitásból a saját lényegem felé: A változás nem annyiból állt, hogy új frizurát vágatok vagy más ruhákat veszek. Alapjaiban kellett átalakítanom önmagam. Meg kellett értenem, hogy az életemben eddig működő mechanizmusok – a düh, az önvád, az elutasítás – nem segítenek, hanem visszatartanak. Elkezdtem leásni mélyre, egészen a gyökerekig. Fájt. Megsemmisítő volt. De tudtam, hogy ha nem nézek szembe ezekkel a démonokkal, akkor örökké rabjuk maradok. “Valami meghalt! Most nem tudom, hogy vélekedjem róla. Sirassam e, vagy eresszem útnak. A halál learatott. Álmainkat porok takarják szürke köntösben. Levegyem-e, vagy hagyjam ott mindörökre? Az élet magot vet. A Földnek én is csak egy magja vagyok. Hagyjam kinőni, vagy örökké rab maradok?” A terápia során kiderült több mint két éve, hogy erős a gyanú arra, hogy enyhe borderline személyiségzavarral élek. Egy olyan működés, amelyben az érzelmek szélsőséges hullámokat vetnek, az önkép folyamatosan ingadozik, és a világ néha fekete-fehérre redukálódik. De nem a diagnózis határoz meg, hanem az, hogy mit kezdek vele. Összetörni az öröklött mintákat: Nem akartam továbbadni azt, amit én kaptam. Egy transzgenerációs terhet cipeltem, amely hosszú évtizedek óta jelen volt a családomban. A szeretetlenség, a kimondatlan fájdalmak, az elfojtott érzelmek öröksége. "Az elme mi hegyeket zúdít rengőn, messzi merengőt. Felfeslik a lét hamis báb tükrén a torz valóság. Sóhajtva sejdít felső énem felfénylő kupolája Messze még a fel nem rítt, el nem tűnő magányosság. Csak Istennel vagyok egymagamban szótlan gyümölcseként. Árván e csillag por közt lebegő éles illúzió. A békében csend honol, üvöltve kérve valami bizonyost. Az ég és a föld lelke villódzik, mint ereimre kötött infúzió. Kinek mondjam el, hogy mily szeretet lüktet, honol itt legbelül? Hogy adhatnék csókot, egy ölelésben össze forrva mezítelenül? Hogyan mondjam el, hogy mi vagy Te nékem, lelkem nektárja? Miképpen érthetnéd hogyan ég bensőm forró lángja?" Tudtam, hogy ha én nem állítom meg ezt a folyamatot, akkor tovább öröklődik. Nem akartam, hogy a gyermekeim ugyanazokat a sebeket hordozzák, mint én. Ez adott erőt, hogy tovább menjek, akkor is, amikor már fel akartam adni. Mit adott az önismeret? 1. A tudatosságot. Már nem az automatizmusaim irányítanak, hanem én döntök arról, hogyan reagálok. 2. A felelősséget. Már nem hibáztatok másokat. Tudom, hogy az én kezembe van az irányítás. 3. A szabadságot. Már nem az vagyok, akinek mások látnak – hanem az, akit én tudatosan építek. Mindamellett kiderült, hogy nem vagyok borderline személyiségzavaros és semmilyen pszichiátriai zavarral nem küzdök. “A tépett esőben szél lengedez, S idebent holtan figyelem a változást. Elméláz az idő cserepes foga húsunkban, S görnyedvén térdre rogyunk, akár a meglőtt honfitárs. Méla kéj húzódik ajkunkon megrepedve… Ki látja, hogy mily nagyszerűek vagyunk. Vágyunk mi is akár a gyermek a szeretetre. Éltünkben szőtt bársony leplünk elhagyjuk. Az elme az, mi életben tart, tágra nyílt Nagy álmos vászon virít itt legbelül. Gazdag a paletta csak mártanom kell… Az ecset már a kezemben merengve ül.” Az önismeret nem egy cél, hanem egy folyamat. Ma már tudom, hogy nem az a kérdés, ki voltam tegnap, hanem, hogy ki vagyok most és ki akarok lenni holnap. És ha te is ott állsz az út kezdetén, ne félj elindulni. Az út nem könnyű – de megéri.

Kapcsolódás és önreflexió – A férfi és női dinamikák tükre Az emberi kapcsolatok olyan tükrök, amelyekben önmagunkat látjuk – torzítva, felnagyítva, néha elhomályosítva. Minden találkozás, minden szerelem, minden konfliktus egy lehetőség arra, hogy jobban megértsük, kik vagyunk. De vajon mennyire merünk valóban látni? Ha valami kibillent az egyensúlyomból, azzal feladatom van és a saját tapasztalatom az, hogy a legjobb tükröt a társ és a gyermek tartja. A férfi és női dinamika egy folyamatosan pulzáló, változó áramlat. A férfi vágyik arra, hogy erős legyen, hogy tartást adjon, hogy védjen, legyen ügye, amivel a közjóért tehet és a nő képében gyökeret verhessen, ahol van egy stabil háttérországa. A nő vágyik arra, hogy biztonságban legyen, hogy áramolhasson, hogy kapcsolódhasson az ügyhöz a férfi által és legyen lenyűgözve. De amikor a félelem, az elvárások és a múlt sebei beleszólnak, a kapcsolatok nem harmóniát, hanem harcokat teremtenek. A férfi, aki nem érzi magát elég erősnek, visszahúzódik. Nem mer sebezhető lenni, mert azt gyengeségnek éli meg. A nő, aki nem érzi magát biztonságban, követelőzővé válik, mert a szeretet hiányát küzdelemmel próbálja betölteni. Így kezdődik az örvény, amiben egyik fél sem azt kapja, amire valójában szüksége lenne. De a kapcsolatok igazi terepe nem az elvárások betöltése, hanem az önreflexió. Az, amikor meg mered kérdezni magadtól: Miért húzódom vissza, amikor közel kellene lennem? Miért támasztok elérhetetlen elvárásokat a másikkal szemben? Miért fáj az, amit a másik mond vagy tesz – és mit árul el ez rólam? A kapcsolódás nem az egyensúly fenntartása, hanem annak felismerése, hogy az egyensúly folyamatos mozgás. Egy férfi lehet erős és sebezhető egyszerre. Egy nő lehet szabad és elkötelezett egyszerre. A kapcsolatok ott válnak valódivá, ahol mindkét fél önmaga lehet – elvárások, manipuláció és játszmák nélkül. De ez az út belül kezdődik. Először önmagunkkal kell megtanulnunk kapcsolódni, mielőtt igazán tudnánk kapcsolódni másokhoz. A férfi nem attól lesz férfi, hogy mindig erős. A nő nem attól lesz nő, hogy mindig gyengéd. Hanem attól, hogy mindketten vállalják azt, akik valójában – és teret adnak egymásnak, hogy ugyanígy tegyenek.

Veszteség és újjászületés – A válás és gyász feldolgozása A veszteségnek sok arca van. Néha egy ember távozása, máskor egy egész élet darabokra hullása. A válás nem csupán egy kapcsolat megszűnése – egy otthon elvesztése, a család széthullása, a mindennapok átrendeződése. Egy olyan folyamat, amelyben egyszerre kell elgyászolni a múltat és új alapokat építeni a jövőhöz. Én nem csak a házasságomat veszítettem el. Elveszítettem a szüleimet, a családot, a házat, amit felépítettem, a fiaimat, akik többé nem ébrednek mellettem minden reggel. A legmélyebb pont az volt, amikor ráébredtem, hogy a világ, amit ismertem, végleg eltűnt. A mindennapok üressé váltak, a csend súlya elviselhetetlen lett. A fájdalom egyik legnehezebb formája, amikor a gyermekeid már nem a mindennapjaid részei. Nem láthatod őket minden este, nem ölelheted meg őket minden reggel, és egy részük lassan elkezd nélkülözni téged. És Te tehetetlen vagy. A veszteség feldolgozása nem egyenletes folyamat. Néha úgy érzem, haladok előre, máskor visszahúz az üresség. A válásban nem csak a másikat, hanem önmagamat is el kell engednem. Azt az embert, aki hitt egy közös jövőben, azt az apát, aki úgy gondolta, minden nap ott lesz a gyerekei mellett, azt a társat, aki mindent beleadott. De a fájdalom nemcsak elvenni képes – ha hagyom, átalakít. A legnagyobb mélységekben tanulom meg, ki vagyok igazán. Hogy az élet nem attól értékes, hogy mindig teljes, hanem attól, hogy képes vagyok újrateremteni önmagam. Most már tudom: a veszteség és az újjászületés kéz a kézben jár. A gyermekeim mindig az életem részei lesznek, még ha más formában is. A múlt nem tűnik el, de nem kell, hogy fogva tartson. A válás nem a vég – hanem egy lehetőség arra, hogy újra felépítsem önmagam, másképp, talán erősebben, mint valaha. És ha ezen az úton vagy, ha érzed ezt a fájdalmat – tudd, hogy nem vagy egyedül. A gyógyulás lassú, de lehetséges. A veszteség részed marad, de nem kell, hogy meghatározzon.