Kőhegyi MóniVannak a hangos, "anyázós", tányér dobálós, egymást nem tisztelő, kapcsolati hanyatlások. És van az a csendes "haldoklás" egy csomó kimondatlan szóval és érzéssel, ami szinte láthatatlan. Az enyém az utóbbi volt. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem magamtól: – Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai? Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt. Egyetlen út maradt. Akkor, ott egyetlen dolgot adhattam, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre. Hogy történhetett-e volna másképpen? Ha már akkor értettem volna, hogy mi zajlik bennem, akkor biztosan.
16