Izsa IstvánA közeli családtagjaim többsége pesszimisták, kishitűek és az áldozatszerep és önsajnáltatás csabdájában rekedtek, ezáltal én is eszerint éltem az életem. Felismerni magamban és átformálni ezeket a mintákat nem volt egyszerű. Őszinteség, elköteleződés és eltökéltség kellett hogy kilépjek és új önazonos mintákba lépjek át.
7
Kabai BarbaraNéha hasogatóan fáj a magány.. De közben nagyon nehezen tudok beengedni bárkit. Nem akarom, hogy újra fájjon, hogy újra sebezhetővé váljak.. Talán pont ezért nem tudott engem választani, mert nem tudtam beleengedni magam igazán. Nem voltam elég bátor, hagytam egy kicsiny kis rést a páncélon, és így is nagyon szenvedek, annyira fáj.. pedig csak egy kicsit engedtem közelebb a megszokottnál.. Mi lett volna, ha még tovább engedem? Akkor megint a romjaimból kell összeszednem magam?! Jól van ez így.. ha nem engedem be, akkor majd nem fáj.. Ha falakat húzok, akkor majd senki nem tud bántani.. De közben a falakon belül csak én vagyok, és senki nem tudja megfogni a kezem.
7
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsFőleg a viszonylag kései életkorban jött, az érintettek által már nem remélt házasságom hozta el ennek szükségességét, illetve a férjem és a testvéreim közötti ellentétek folytán adódott pszichoszomatikus betegséget öltött szorongásaim. Ezeknek a hosszúra nyúlt kellemetlenségeknek és szenvedéseknek a végére érve láttam meg, hogy e felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.
7- Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
Az eredendően negatív apakomplexus és a legkisebb gyerek-szerep és indigógyerek-lét miatt mindig is kihívás volt a normális önértékelés. A régebb óta megkezdett folyamatot a Covid-időszak tetőzte be: szisztematikusan elkezdtem vizsgálni, ki vagyok, milyen úton, miket átélve jöttem és merre felé tartok. Egyszerűen beleszerettem magamba és az életembe úgy ahogy volt, amely területeken pedig erre nem voltam képes, ott igyekeztem a legjobb verzióm megtalálni, ami már számomra is vonzó. Egyúttal rájöttem, hogy az ekkor megtalált felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.
7 
AgeeÉp testben ép lélek. Kétszeres Spartan (terepakadály-futás) európabajnokként a leglelkesebb híve vagyok a rendszeres testmozgásnak. A napi rendszerességű futás, sőt, bármilyen testmozgás erőt ad testileg-lelkileg, energizál, tisztítja az elmét, visszaadja a fókuszt, és nem utolsó sorban dopamint és endorfint termel. Ne aggódj, ha nem megy minden nap. A rendszerességen van a hagsúly, és nem kell feltétlenül versenyezni se. Az se baj, ha sohasem sportoltál, sosem túl késő elkezdeni. Mindehol vannak kezdő csoportok akár futni szeretnél, akár más sportba fogni. És ezzel majd érkezik egy szerető támogató közössèg is. Ha további tippeket szeretnèl, írj bátran.
7
Morgós BenceSzépen válni, boldogan élni külön, gyermekkel → Több éve már külön élünk a gyermekem édesanyjával. Sikerült nagyon jó, szeretetteljes kapcsolódást kialakítanunk. Bár a különválásunk folyamata nehéz volt mindkettőnknek, mostanra szeretettel tudjuk megölelni egymást. Csinálunk közös programokat a gyermekünkkel hármasban. Jól működő gazdasági rendszerünk van. Feles időbeosztásban neveljük gyermekünket. Segítjük támogatjuk egymást szülőtársként a kihívásokban. Igazából nagyon jó élmény számomra ez az élet, csak javasolni tudom a válást / különélést, számomra harmóniát hozott, amiben kellő idő jut a gyermekemre és a saját dolgaimra is és a gyermekem édesanyjával is pont ideális minőségben tudunk kapcsolódni. Szívesen segítek neked is, hogy hogyan lehet ezt összehozni.
7- Morgós Bence
Tizenéves fiam apja vagyok → Sokat tanít nekem az életről, a türelemről, szeretetről. Megtanultam bocsánatot kérni tőle, segíteni neki, tanulni vele, játszani együtt, a barátai társaságában vigyázni rá. Voltunk sürgősségin a kórházban amikor született, meg utána is más vészhelyzettel. Féltem, szeretem, támogatom, haragszom rá, kiabálok vele, szégyellem magam, büszke vagyok rá és még számtalan élmény, amit csak egy szülő élhet meg. Nem könnyű a mai világban még csak kitalálni sem milyen apa akarok lenni, hát még meg is élni a mindennapokban. Segítek benne neked is szívesen, tapasztalatokkal.
7 
Pallér ZsuzsannaMiután megházasodtunk, úgy tűnt, minden a helyén van. Elkezdtünk építkezni, és minden olyan szépen, gördülékenyen ment. Jó csapat voltunk. Rengeteget dolgoztunk, és amikor végre eljött az a pillanat, hogy az első éjszakánkat tölthettük az új otthonunkban, azt gondoltam, most kezdődik igazán az életünk. De valami megváltozott. Ahogy a biztonság megérkezett, mintha eltűnt volna az izgalom. Az a "bármit megtehetünk" érzés, ami addig éltetett bennünket, már nem volt ott. Egyre ritkábban közeledtünk egymáshoz, és bár logikus lépésnek tűnt, hogy gyermeket vállaljunk, ez a döntés még több kérdést és kihívást hozott magával. A baba érkezése – és a kapcsolat átalakulása Valamennyi sikertelen próbálkozás után lemondtunk a gyermekáldásról, amikor megtörtént a csoda: megérkezett az első babánk. Ez az időszak tele volt szépséggel és misztikummal. Minden új volt, izgalmas és különleges. Apás szülés volt, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy semmi sem lehet szebb vagy mélyebb. De akkor még nem sejtettem, hogy ez a változás mély sebeket hagy majd a kapcsolatunkon. Az addig ismert intimitás és figyelem megváltozott. Már nem úgy nézett rám. A mindennapokban egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Olyan elhanyagoltnak éreztem magam, hogy néha megfordult a fejemben a válás gondolata is. Mielőtt dönteni tudtam volna, újra állapotos lettem. Egy újabb baba, egy újabb apás szülés – és ezzel együtt egy még meredekebb lejtő. Próbálkozások és kudarcok Amikor a kisebbik gyermekünk tíz hónapos volt, segítséget kértünk. Párterápiára jártunk, és elmentünk egy kineziológushoz is. Ezek a lépések sokat javítottak a helyzetünkön, de egy ponton a férjem megállt. Nem akart továbbmenni az önismeret és a változás útján, pedig az életünk egyre több változást hozott, ahogy a gyerekek nőttek. Én viszont nem tudtam és nem is akartam megállni. Folytattam az önismereti munkát, mert azt éreztem, hogy ha nem teszem, teljesen elveszítem önmagamat. Mégis, a kapcsolatunk egyre mélyebbre süllyedt. A kommunikációnk kudarcba fulladt, az intimitás már csak emlék volt, és közben egyre betegebb lettem. A migrénes rohamok, az elhanyagoltság érzése és a meg nem értettség megbénítottak a mindennapokban. Önazonosság és bátorság Végül elérkeztem ahhoz a felismeréshez, hogy meg kell találnom, milyen az önazonos kapcsolat. Tudnom kellett, mit jelent számomra az, ami igaz, és ami valóban nekem való. Ez a felismerés félelmetes volt, mert azt jelentette, hogy el kell indulnom az úton – egyedül. Elengedni a közös életet, az álmokat, és belépni az ismeretlenbe, félelmet keltett, de közben felszabadított. A férjemtől függetlenül kellett rátalálnom arra, hogy ki vagyok én, és mire van igazán szükségem ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Ez az út nem volt könnyű, de megtanított arra, hogy a legfontosabb kapcsolat az, amelyet önmagammal ápolok. Azóta tudom, hogy bármennyire is fájdalmas az elengedés, néha ez az egyetlen út ahhoz, hogy valódi harmóniát és boldogságot találjqk az életben. 🌿 Ha hasonló helyzetben vagy, keress bizalommal!
7
Bajkó GáborKlasszikus párkapcsolatnak és házasságnak indult a miénk is. Bosszúhadjárat lett belőle. Talpraesett nő, élettel teli férfi. Pezsgő párkapcsolat, közös lakás, házasság, 3 gyerek. A gyerekek miatt is és egy családi haláleset miatt is egyre nőtt a távolság, a gyerekek anyuka általi altatása este 8-tól 11-ig tartott (menekülés a párkapcsolati szerepekből), mivel teljes mellőzöttséget éltem meg, a munkámba temetkeztem. Onnan jöttek a sikerek, pozitív megerősítések, a távolság csak tovább nőtt. Aztán ott élt egymás mellett két lakótárs, akik már beszélgetni sem tudtak, beállt az intimitást és kommunikációt teljes mértékben mellőző haldoklás. Eleinte nekem kényelmes volt a távolság, az #Önértékelés és #Szülőkapcsolat témáknál leírt elhagyatottság-sémám miatt. De aztán jött a kérdés, hogy mi lett velünk? Felmerült a nyitott házasság is, de úgy meg minek, ha mindent (testi és lelki részeket is) kihelyezünk a kapcsolatból? A párkapcsolati tanácsadónál pedig megkaptam, hogy az a megoldás, ha én elköltözök. De ezzel még nem lett vége, csúnya válás, nekem közben alakult egy új kapcsolatom a munkahelyemen, de végül nehogy már én boldog legyek, rágalomhadjárat indult ellenem / ellenünk a cég irányába. Névtelen levelekkel, hívásokkal, e-mailekkel. Hiába van igazságügyi szakértői papírom, hogy a „realitásérzékelése az optimálistól elmaradó szintű”, a cég egy idő után gondolom, megunta és az új párommal együtt mindkettőnket kirúgtak. Persze ez az új kapcsolat is ráment. Hosszú időbe és energiába telt feldolgozni, megtalálni a saját hibáimat, sémáimat és a gyerekek miatt nagyjából normalizálni a minimálisan szükséges kapcsolatot azzal az emberrel, akivel ennél szebb és jobb terveim voltak anno.
7- Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
Az egyik legmegdöbbentőbb észlelésem az, mennyire nem képesek az emberek tanulni, tanítványságot vállalni annak érdekében, hogy az életben előre haladjanak. Jómagam aki nálam kicsit is jobban működött egy területen kérés vagy felhívás nélkül tanítómmá, mentorommá tettem az illetőt. Ez a jelenség a vallási közösségekben különösen is nagyon szemet szúr és jellemző. Pedig valaki tapasztalatai éveket, évtizedeket sprórolhatnak a mi számunkra és a kívánt eredményhez vihetnek, ha követjük őket az általuk megtapasztalt szenvedések szükségszerű átélése nélkül. Nekem is volt mentorom, akitől keményen megkaptam az őszinte visszajelzést időnként, vagy simán csak tolerálnom kellett, hogy feleség és anya és én a sokadik vagyok a sorban. Döbbenten állok a jelenség előtt, hogy most, hogy én vagyok soron, hogy visszaadhassak abból, amit kaptam, emberek mennyire kevés konfliktus vagy nehézség után feladják és inkább a saját jelenlegi egójukat választják a fejlődés helyett. Nem értem, hogy hiányozhat az alázat ennyire olyan emberekből, akik állítólag ezt is a zászlóikra tűzik - legalábbis papíron. Ahogy a kedvenc amerikai pásztorom szokta mondani, mielőtt Isten a következő szintre visz, előbb szembesít minket vele és megsértődhetünk vagy jegyzetelhetünk, a választás rajtunk múlik.
7