Nagyon hosszú idő után eljött az a pont amiről István is beszél, hogy az igazi férfi megöli a szerelmet a nőben. Én képtelen voltam szakítani. Sikerült neki, már nem reménykedem és hiszem azt, hogy mi együtt lleszünk. Az önbecsapásom vévén nehezen jutottam el erre a pontra. Szerintem mostanra tanultam meg , amit meg kellett tanuljak. Tudom, hogy félek az újabb csalódástól. És mégis hiszem azt, hogy egy igazi férfi női kapcsolódásban lesz még részem. Nagyon sokat tanultam ebből a kapcsolatból és a saját működésem hibáiból. Éppen ezért hálás vagyok a sorsnak hogy ezt átéltem.
Kétszer hozzá menni ugyanahhoz a férfihoz... Igen, előfordul és nem bántam meg. De vannak tanulságok, mint mindig! Először ő akart válni, aztán meg én. Abszolút önismeret nélküli hiánypótló kapcsolatban éltünk a biztonság illúziójában. Mi lett belőle? Társas magány, barátság. A fiatalon vállalt, házastársi, szülői szerződést mindketten teljesítettük, de az élet többről kell szóljon. Mindig én hittem jobban az álmokban, a lehetetlenben, a CSODÁKBAN és a tisztesség azt kívánta, hogy nekem kellett meghozni a mindenki boldogulását remélhetőleg meghozó döntő lépést. A döntést meghozni volt talán a legnehezebb, mert állandó bűntudat gyötört, hogy tönkreteszek valamit, ami nem rossz, de jónak sem nevezhető. A másik a kétség, mely minden bizonytalan pillanatban rám tört. Jól döntök vagy a vesztembe rohanok? Több hónapos lelki vívódás, magányos, kétségbeesett és álmatlan éjszakák után mostmár képes vagyok ezt, itt és most leírni és talán másoknak is megerősítést adni, hogy milyen mélységeken át vezetett az út a jelenlegi önmagamhoz. Élek és a fájdalmak és kihívások az élet részei! Két mondat szokott segíteni, ha elfelejteném, hogy az általam választott önazonos út nem mindig habos torta: 1. Hagyni kell az időnek is időt! 2. Itt és most minden rendben van, biztonságban vagyok! Remélem tudtam segíteni vagy valami kis inspirációt adni, mert "a holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba". Anne a zöld oromból... ☺️
Mekem mindig gondot okozott az ismerkedés. Nem nagyon tudom, hogyan kell kezdeményezni. Fiatalabb koromban erre nem volt gondom, mert oda jöttek hozzám. Más kezdeményezett. Közös ismerősök, barátok vagy lakhely ami alkalmat adott arra, hogy új barátokat szerezzek. De mit tegyek, ha teljesen új környezetben vagyok. Új város, más hangulat, más szagok, fények, hangok, emberek, szórakozóhelyek... el lehet ebben veszni. Főleg mert senkire sincs ráírva, hogy milyen ember. Nem tudhatod kit engedsz be a lakásodba, az életedbe. Kinek mondod el a sebezhetőségedet. Szóval ahogy, írtam korábban, fiatalon tapadtak rám a pasik. Nem győztem elhajtani őket, mert nem csak azok jöttek akikkel szívesen töltöttem az időmet, hanem többnyire azok, akiket nem akartam, hogy oda jöjjenek. Nem értem most sem miért nem azok jöttek oda hozzám akik érdekeltek. Persze én azt gondoltam, most is azt gondolom, hogy, nem én vagyok az esetük azoknak, akik nekem tetszenek. Sőt, azon is gondolkoztam, biztos csúnya vagyok azért nem kellek. Most is szinglin, már meglátszik rajtam az idő és a csalódás. Mert igenis látszik a szomorúság, a fájdalom, a csalódás az arcomon, és a testemen is. Megtanultam, hogy nem kell mindenkivel kedvesnek lennem. Azt is, hogy sokak hitével ellentétben nem minden az én hibám. Mert van, igenis vannak olyan emberek, akik használni akarnak. Elvennék mindened, ha nem vigyázol. Nem csak a pénzed. Elveszik az ártatlanságod, a hited, a mosolyod, az életed.
Valahogyan azt hittem, hogy nincs bajom az önértékelésemmel, aztán jöttek a pofonok. Először is a férjemet én vettem el, mert ő 4 év után még nem érezte szükségét a házasságnak. Én viszont szerettem volna tőle gyermekeket. Úgy éreztem mi ketten mindent meg fogunk tudni oldani. 2gyermekünk felnőtt időközben és ő kezdett rájönni, hogy nem is ezt akarta..vagy valami ilyesmi, amit keservesen próbáltam megérteni, de sehogy sem sikerült, mert teljesen bezárkózott és csak a kis önsegítő csoportjában nyílt meg. Elmentem hát a csoportba én is, hogy jobban érthessem, de csak mégjobban összezavarodtam, ott ő egy teljesen idegen ember volt és én ott mégjobban ki voltam zárva. 6 keserves sírós és hűtlenségekkel teli év után elváltunk 33év után. Rájöttem, hogy amit a fejemre olvasott, amikor elköltözött, hogy " sohasem voltál a feleségem, mindig az anyám akartál lenni" abban bizony van igazság. Persze ehhez még kellett 2 év, hogy be merjem magamnak is ismerni, vagy rá merjek látni. Hogy én amazonként működve helyt álltam, nem testáltam rá a feladatot, ő pedig így nem is kapott elismerést tőlem. Persze egy fél év után visszajött volna "anyuhoz", de akkor már bennem nagyon megszakadt valami. 50+évesen egyszercsak rájössz, hogy a kis elképzelt életed összeomlik, hogy jeges rémület fog el, hogy amit eddig hittél, amiben eddig bíztál az egy marha nagy illúzió volt. Amikor azt hitted, hogy akkor vagy szerethető, ha mindent megoldasz, ha kell, hát egyedül, mert Te vagy a legerősebb...haha. Na, aztán a lufi puff! És ott állsz, hogy már nem akarsz erős lenni, és kezdesz látszólag erős férfiak után nézni..és marhára csak olyanokat találsz, akik csak kívülről tűnnek annak, olyannyira, hogy még emelni sem tudsz rajtuk, mert a traumáikkal magyaráznak meg minden aljasságot, amit elkövetnek..És akkor, mikor mindent feladtam (fel! a jóisten vagy univerzum vagy bármi, ahogy jólesik, felé :) ) Megtalált egy tüdőgyulladás, ami alatt elkezdtem festegetni. Majd 1 hónap betegállomány után kirúgtak a munkahelyemről(saját unokatestvérem mondott fel Karácsony előtt, mondván ez egy lose-lose helyzet :)) , gondoltam, igaz. Nincs harag, kicsit sírdogáltam, aztán elkezdtem magammal foglalkozni. Nem mentem el máshova dolgozni, hanem a kis tartalékomból elkezdtem házat renoválni, hogy eladhassam és tervezem, hogy talán vidékre költözök. Csináltam egy biokertet anyukám kertjébe, tanulásképpen. Illetve keresgélem, hova csatlakozhatnék közel önellátó közösséghez. Jah, és majd elfelejtettem, a festés-rajzolás mellett a tánc a lételem, de sosem találtam senkit, aki társastáncban partner lenne, hogy tanulhassam, szóval társastáncot nem tudok. Improvizálok, nincs koreografia. Ez az én szabadságom, amiben teljesen fel tudok oldódni. A társastáncban kell, aki vezet..érdekes tapasztalás lehetne, hogy vajon tényleg ki tudom e adni a kezemből az irányítást? Mennyire tartanék ellent vajon? Na, most, hogy ezt kiírtam magamból, itt egy lehetséges megoldás, hogy jobban megértsem magamat. Lehet egyszer kipróbálom, ha felkér valaki :)
Közel másfél éve lett vége a házasságomnak. (Kapcsolatjavítás tapasztalatkártyámon olvashatsz róla.) Önértékelésem romjain szenvedve nagyon hamar, szinte napok alatt ráebredtem, hogy ezt nem így szeretném csinálni, nincs szükségem több szenvedésre. Hisz abból jutott elég. Kellő időt hagytam arra, hogy újra egyensúlyba kerüljek. Akkor nyitottam meg magam ismét, amikor az idejét éreztem. Sok kapcsolódásom volt férfiakkal, sok felemelő élménnyel gazdagodtam, úgy lelkileg, mint testileg, és úgy engedtem ennek teret, hogy tudtam, mindez csak átmeneti. Mostanában kezdek változni. Már másféle kíváncsiság hajt. Vágyom az egyenrangúságra, arra, hogy valakire támaszkodhassak, és ne csak én nyújtsak támaszt, hogy lehessek gyenge, ne csak erős, határozott, ne irányítsak, inkább vezessek, bölcs tapasztalások által. Már szívem-lelkem is nyitott. Készen állok arra, hogy valaki, de nem akárki, Férfi legyen velem és mellettem.
Ha nincsen tétje, mert nincsen elvárásom az ismerkedéssel, akkor játszi könnyű. Csak a szellemeskedés és ráhangolódás csillan. Amikor már komolyan gondolom, ott viszont ellehetetlenülök, mert Ady-Endre-komolyságú leszek és a teljes világomat festem az égre a maga ultra komplexitásában; tüskék árnyékában, szeretet fényében. A világom valójában egyszerű, de ugye, egy pohár víz is egyszerű dolog, viszont értékelni talán csak akkor tudod, amikor felfogod, hogy mi van a poharadban. Irígylem azokat, akik az eső, a tikkasztó nyár vagy a juvenilis vizek bonyolultságának ismerete nélkül is tudják élvezni a pohár vizet. Szeretek ismerkedni.
Isten-kapcsolatra gondolok, csak ilyen címkét nem találtam. Olyat sem, hogy HIT. Talán ez írná le legjobban a témámat. Szerencsés vagyok, mert hittel születtem, még mielőtt tudtam volna, hogy léteznek vallások, egyházak. Mindig is tudtam, hogy van nálunk nagyobb rendezőerő. Sosem kellett azon gondolkodnom, hogy van-e - az ateizmus fogalmát nem is értettem. Szóval szerencsés vagyok. Beszélgettem nemrég egy református lelkésszel, értette. Ő is így született, azt mondta. Általános iskolában keresésben voltam, vágytam az Isten-kapcsolat erősítését. Magam mentem hittanra, keresztelkedtem és konfirmáltam. Gimnázium, egyetem alatt, fiatal felnőttként nem kerestem. Nem ezt kerestem. Jött 15 év masszív apiritualitás. Biztos voltam, benne, hogy ez kísér majd életem végéig, mert végtelen a fejlődési lehetőség. És tényleg annyira sokmindenben segített a csoport és a vezető, akikhez jártam. Aztán egyszer csak elhallgatott ez a vágy. Egyszerűen csak elhallgatott. Csend lett. Nem bántam. Jött egy kapcsolat, a vége felé ő kezdett épp belekúszni a spiritualitásba. Sok egyéb miatt és többek közt emiatt is, vége lett. Ő valamit épphogy elkezdett, amin én biztosan túl voltam. És aztán jött a zsidóságom. Intenzív kíváncsiság, csoport találás, sőt, egy design márka alapítása, ami ennek a fajta Isten-kapcsolat erősítésnek, Isten felé való közelítésnek a gyermeke. Aztán egyszercsak óvatosan belém hasított - akármilyen anomália is, de pont így volt -, hogy hol van Jézus? Minden klassz a csoportban és a közegben, csak épp ő hiányzik. Én kíváncsi vagyok rá, nem ér, hogy eltakarják a szemüket és nem néznek rá. Ekkor jött a református közösség, amiről már írtam a templomos kihívásban. Nem életem közössége, de kellenek hetente, naponta a gondolatok vele. Jézussal. Nehéz, hogy szeretném az időm minden pillanatában és ez még nagyon távol van.. Szeretném a hétköznapjaimban. Sokat, nagyon sokat adnak a Reggeli Merengések videók. Egyelőre itt tartok, a többi "csak" vízió.
Több, mint 4 éves vezetői munkakör lelkileg kimerített. Valószínű, nem ismertem fel a rám negatívan ható belső programjaimat, s így nem is tudtam megfelelően kezelni. Mindenesetre az ELFOGADÁS mindig lelki segítséget ad. Elfogadni, hogy a lélek mutatja a helyes utat, még akkor is, ha kilátástalan. S HINNI az életben, s abban, hogy minden fejleszt, s a fejlődéssel minőségibb, könnyedebb életben lehet részünk. Tehát, csak előre. Nekünk semmit nem kell kiagyalni, az érzés a lélek irányít a helyes utunkra…. Én a lelkemre hallgatva az ismeretlent választottam, s imádom. Meggyőződésem, hogy azt tovább folytatva belebetegedtem volna.
Ismerkedés 2025(az én szemszögemből) Fiú ráír lányra. Lánnyal beszélgetnek pár napot. Lány az elmúlt évek traumái miatt szkeptikus, de elkezd megnyílni. Fiú random bedobja, hogy mit szólna a lány a mostanában igen sokat használt barátság extrákkal-hoz. Lány: de hát barátok sem vagyunk. Ezt a szituációt ismételjük meg huszonötször különböző fiúkkal. Mikor jutottunk oda, hogy ennyire nyíltan, kegyetlenül fájón a másikban csak egy testet, és ne egy lelket lássunk?
Amikor először meghúztam lélekben a határaimat, elkezdett megváltozni MINDEN.. A környezetemben élő idegesítő, mindenbe belemagyarázó és okoskodó, sokszor lehúzó családtagok, emberek... (Ugye neked is ismerős az ilyen?!) Egyszerűen mintha kicserélték volna őket! Kevesebbszer zaklattak, nagyobb örömmel, nyitottsággal fogadták az új ötleteimet, elkezdtek adni a szavamra, kikérték a véleményem, jókat beszélgettek velem, önálló FELNŐTT-ként kezdtek kezelni... Fontos, hogy nem az volt a lényeg hogy kimondjam, kikérjem magamnak, vitatkozzak velük...hanem hogy belül meghozzak magabiztosan, bátran egy döntést: Idáig, és ne tovább. Egyébként onnan tudom hogy kibillentem, hogy rögtön megérzik a kételyeim... és elkezdenek bombázni, próbálkoznak sokmindennel: manipuláció, agresszív ötletzápor, kéretlen tanács, rémisztgetés ... Ilyenkor mindig visszavonulok, hogy újra megtaláljam az egyensúlyt. Hisz csak én tudom, mi a jó nekem.