Szemeket rajzoltam, egészen gyerekkorom óta... szemeket. Szomorút, kéket, mosolygósat, lélekszemet... Túlságosan nem is foglalkoztam vele, persze a környezetem dicsérte milyen szép, elmerengtek rajta, belemerültek egy-egy szem varázslatába. Aztán elmentem történelmet tanulni, hogy miért? Mert a könyvtáros néni azt mondta, az egy nekem való szak. Tizenévesen nem igazán tudtam mi az, ami valójában érdekel, minden érdekelt. Leginkább olyan dolgok, amiben el tudok merülni, zene, alkotás, természet. És hogy jön ehhez a történelem? Magam sem értettem, viszont arra gondoltam, biztosan nem véletlen. Elkezdtem, valahogy nem ment. 7 évig jártam az egyetemet, eljutottam a végéig, egyetlen vizsga hiányzott a szakvizsgámhoz, amit a tanszékvezető nem engedett meghirdetni, így nem is tudtam megcsinálni. Bevezették abban az évben az új oktatási rendszer, mi alapján előlről kellett volna kezdenem egyetlen vizsga miatt, új tantárgyakat vezettek be. Szóval pont beleestem a nagy váltásba. Ez kb plusz két évet jelentett volna, de akkor azt mondtam,nem teszek ebbe több energiát. Rám talált egy nagy szerelem, 8 évet éltem egy másik városban, szülővárosomtól és családomtól távol. Rengeteg tapasztalatot, barátot, ismeretséget szereztem és ápolom a mai napig. A kapcsolat véget ért, azt most hagyjuk is hogyan, de hálás vagyok végül, hogy így történt. Hazaköltöztem, és a java igazán csak most kezdődött. Látszerész iskola, aztán egyetem, Optometria. Jelenleg végzős hallgató vagyok, Optometrista leszek. Hát végül az ember csak kiköt ott, amire hivatott, feltéve ha felismeri. Lényegtelen hány kört fut előtte, ez mind tapasztalattá válik, mennyi időbe telik. Ha megtaláljuk amit keresünk, és ki tudunk benne teljesedni, annál nagyobb ajándék önmagunknak tán nem is létezik. Nem adják ingyen... de mindenképpen megéri!
A haragom és megvetésem anyám iránt sokáig bebörtönzött. Olyan példás mintát adott cselédségből, felelősségáthárításból, bántalmazó kapcsolati függőségből, és nem sorolom, hogy saját magát élve temette el a szememben. Hogy miért maradtam mégis rab? Kötött az, hogy bebizonyítom, szabad vagyok mindettől, hogy megmutatom, én másként élem meg a nőiséget, a szerelmet, a szülést, a nevelést, a hivatást, a szellemi fejlődést, a határtalanság felfedezését..nyilván kétségeim voltak abban, hogy erre képes vagyok. Még mindig szégyellek hálás lenni azért, hogy az ő sírjáról dobbantottam. Csak mikor megérint a sejtelem, hogy ezt a szabadságharcot ugyan magamért kezdtem, de vívom minden ősömért és gyermekemért is, akkor érzem, hogy egyikünk sincs a másik fölött, hanem egyenrangúak vagyunk. Tulajdonképpen bajtársak.
Valamikor, még a 20-as éveim hajnalán álmodtam egy csodaszép levendulást, elképzeltem, ahogy sétálok benne, érzem illatát, simogatom bársonyos virágait. Ezt minden nap elképzeltem, míg az álmot valóra váltottam. Igaz eltelt azóta csaknem 20 év, de ma már minden reggel csodálhatom és tapinthatom. Vágyadat megélheted, elcsépeltnek tűnik, de tenni is kell érte, kezd ott, hogy elképzeled... minden áldott napon.
kb. 20 éves lehettem, amikor biológia egyetemre jártam Szegedre, hisz nem vettek fel Budapestre a MOME-ra fényképészetre, amit már 2 éve nagy szenvedéllyel műveltem. Gyomor problémáim már nagyra nőttek, és rosszul voltam nagyon fizikailag. Kihasználtam az ingyenes 5 alkalmas pszihológussal beszélgetést, és autotréning csoportba kezdtem járni. Az egyik beszélgetésünkbe amikor vázoltam, hogy azon gondolokozom, hogy ott hagyjam az egyetemet és íratkozzak be fényképezés levelező szakra Szegedre, akkor azt mondta a nem döntés is döntés. Ezzel beíratkoztam, és egyszerre csináltam a két sulit, és egy évben is diplomáltam, és örültem, hogy ezt választottam. Ami pedig a párkapcsolataimat illeti ebben az időszakban szerelmes voltam és nálam jóval idősebb férfiba, de nem mertem otthon felvállalni, mert nagyon konzervatív családom van. Majd egyik este azt mondtam anyukámnak, hogy én egy férfiba vagyok szerelmes aki 18 évvel idősebb tőlem, és ebbe betegszek bele, ő pedig erre azt mondta, hát lányom nekem az a fontos, hogy te boldog legyél. Hát én majd hanyatt estem erre a mondatára, mégaznap felhívtam a férfit, és nyilványosan elkezdtünk járni. Hatalmas boldogság, és szabadság érzést hozott ez nekem.
3 csodás gyermek, akik a legnagyobb ajándékai életemnek. Kis felnőttként, kamaszként megsínylették a család szétesését, ami a váláshoz vezetett. Az elmúlt 8-9 év a kötelékünk teljes meglazulása, aztán újbóli megerősödése között mozgott. Ma már mindenki önazonos és néha elfelejtem, hogy az anyukájuk vagyok. Sokszor van "hűha érzésem", milyen klassz felnőtt emberek, milyen jó a társaságukban lenni. Igen, van olyan, hogy valamelyik utazna, élményt gyűjtene, elmondja és a kérdése: "anya, jössz velem?"
Nem régen váltottam munkahelyet és igencsak jól alakult. Nem mondom, hogy az én módszerem a tuti tipp, ami biztosan rögtön az álom melóba repítene bárkit, de utána néztem, mit várnak a cégek általában és magamba néztem, hogy én valóban mire vágyom. Ennek a kettőnek a a finom ötvözete juttatott arra a helyre ahol jól vagyok. Fontos, hogy szeressek a csapattal együtt dolgozni, jó fej és szakmailag is motiváló a legyen a közeg, nyugodtan lehessek, aki vagyok, legyen kihívás, de annyi, amennyit elbírok, tudjak folyton tanulni és fejlődni, ha akarok, értékeljenek és honoráljanak megfelelő fizetéssel. Először meg kellett fogalmaznom magamnak, hogy én mit akarok. Ez után tudott kialakulni hozzá a lehetőség is. Utána néztem apró részletekig, hogy mit vár ma a piac, milyen CV kell, milyen megjelenést, kommunikációt, hogyan fogalmazzam meg azt, amit tudok stb. Ezek is mind előnyömre váltak. Azt látom, hogy a magabiztos és őszinte megjelenés minden technikai utánajárás ellenére, vagy azok mellett, elengedhetetlen volt, hogy a kezdettől fogva jól érezzem magam a munkában. Ha megjátszottam volna magam, akkor szenvedés lehetne most. Csak annyira finomítottam a dolgokon, ami segített, hogy bemutatkozhassak. Onnantól, ha nincs meg a “kémia”, jobb, ha nem is ott kötök ki. Igen, kémia. Azt látom, hogy fontos az emberi része a dolognak, hogy tudjunk kapcsolódni és ne csak szakmai dolgokról beszélni. Ha ez nincs meg, akkor a váltás egyben első nagy lépés lehet a kiégés felé szerintem. Kell ehhez az egészhez szerencse, de én kovácsoltam is a sajátomat és mostanra egész jó vasművessé váltam.
Nem sokára két éve lesz, hogy ebben a szerepkörben kell helyt álljak. Talán kívülről sokan nehéznek érzik, de belső élmenyem szerint közel sem drámai a helyzet. Tartom ezt úgy is, hogy egyedül édesapám a segítség gyerekfelügyelet témában. Persze ez jár korlátokkal és tud olykor nyomasztó érzéseket generálni, de alapvetően megbékéltem ezzel. Hiszen mélyen belül, amikor elhatároztam, hogy anyuka szeretnék lenni, számoltam az egyszülős léttel. Ráadásul a családi körülmények is már adottak voltak akkor. Másrészt hálát is érzek, hogy egyedüli családfenntartókent megoldom az életünket és valahol az erőm manifesztációjának is élem meg. A mindennapok során igyekszem a kisgyermekem mellett is töltődni és a szülői feladatok mellett fejleszteni magamat. Nem görcsösen, csak amire aktuálisan hívást érzek és jobbá tehetem vele a világunkat. Ami a férfiakat illeti, a válást követően volt egy - a korábbi létmódomhoz képest - magasabb dimenzióban megélt kapcsolódásom. Teljesen más minőségben voltam képes benne lenni, ami lenyűgöző élmény. A jelenemben pedig van egy múltbéli személy, akivel hiszem, hogy feladatom van. Úgy érzem, hogy a tisztább énem energiáit maximális hatásfokon működtetem. Ez viszont számára annyira újszerű és szöges ellentéte az eddig megtapasztalthoz képest, hogy idő míg a program felülíródik. Ezért most teret engedek és tartok számára hetek óta. Bizakodó vagyok és szeretnék hozzájárulás lenni az útjához. A múltban sokat bántottuk egymást, szeretnék végre jól adni neki.
A tapasztalatom saját magammal az, ha valaki jobban megismer, nem akar és nem is nagyon tud utána már elengedni. Én személy szerint mindig úgy tartottam tudati szinten a kapcsolatot, hogy ne kötelezzem el magam végérvényesen az illető mellett aki mellett éppen vagyok; egyszerűen tisztában voltam vele, hogy tovább kell még keresnem és az igazi nem jött el. Örökre megmaradt, amikor valahol olvastam az itt álló gondolatot: "Egy nap jön valaki és megmutatja, miért nem működött eddig, senki mással! Ennek tudatában még nem köteleztem el eddig senki mellett sem magam, de már rendkívüli módon vágyom arra, hogy aki nekem rendeltetett, őt is megismerhessem végre.
Amikor szépen elkezd lendületbe jönni az egó (spiri egó): "Na majd én milyen jól megváltom a világot, meg én jobban tudom, mivel lehet segíteni embereknek!" Akkor az ember gyorsabban csúszhat bele egy spiri egót ügyesen etetgetö spiri vezető köreibe, minthogy az ember észre venné józan paraszti ésszel, hogy mi is történik. Az energiádra, az idődre és pénzedre utaznak. Így jártam meg a (akkor még) Pszichotronika Magyarország sok hónapos képzését és tapasztaltam meg a belső szabályaikat. Ha jól belegondolok, voltak jelek. De azokat ilyenkor kitakarja az egó saját maga elöl. Jó esetben minél előbb koppan az embernek a feje és ébred fel a mély álomból. Nálam hála Istennek egy ilyen eset történt.
Eléggé eltökéltem, hogy szülni, na, azt én tuti nem fogok. Aztán jött valaki, akivel gondoltam, kipróbáljuk ezt az őrültséget is. És rákaptam az ízére. A beavatás egy formáját tapasztaltam meg, élet és halál táncát, amiben minden családi normát és társadalmi szabályt felülírtam. A kórházi autoriter rendszerből a teljes illegalitásba vonulva lépésről lépésre, mesterien kihasználva minden kiskaput, megtapasztaltam a női őserőt, a szégyentelen, orgazmikus önátadást és megnyílást. És mi volt a legnagyobb támogatás ehhez? Azok a nők, akik előttem jártak, akik szintén mertek, akik a szemembe néztek, és azt mondták, amit hittem: "képes vagy rá"!