Megosztások

• 

  Katica Toth

  Ahogy olvastam, amit írtál, az volt az első érzésem, hogy igen… ezt én is végigjártam. Az én legutóbbi kapcsolatom is nagyjából három évig tartott, és én is próbáltam letenni. Többször is. Mondtam magamnak, hogy most már elengedem, lezárom, megszakítom, de közben éreztem, hogy nem tudom igazán letenni, nem tudom elengedni, mert volt még benne kérdés, volt még benne vágy, volt egy halk remény, hogy talán mégis az, aminek én szeretném látni. Ma már azt gondolom, amíg nincs meg a tisztánlátás, addig nem lehet letenni. Addig csak elszakadni lehet, de lezárni nem, és amíg van elvarratlan szál, addig a szív visszavágyik. Én is visszamentem (többször is). Tettem még bele 1-1,5 évet. Mert azt éreztem, ha már benne vagyok, akkor menjen el a végéig. Adjak oda mindent, de tényleg mindent, és valóban el kellett mennem egészen a falig. Volt egy pillanat, amit ma már ébredésnek hívok, amikor ott álltam teljesen nyitott, élő, lélegző szívvel, mindent odaadva, és abból nem lett valódi kapcsolódás. Ott történt meg a józanodás. Nem drámával, nem haraggal, hanem egy tiszta felismeréssel, hogy ez nem az. Most már tudom azt is, egészen biztosan, hogy az „elég jó” az még nem jó. Az „elég jó” még nem az, amire belül, intuitíven, minden kétséget kizáróan azt érezzük, igen, ez az. Érdekes módon a józanodás után már nem ő hiányzott, nem maga az ember. Hanem az a fajta kapcsolódás, amiben én jól éreztem magam: a nő, aki mellette voltam, a vibrálás közöttünk, az otthonosság érzése, az a minőség, amit megéltem és amiben hinni akartam. De közben már pontosan tudtam, ki ő, és azt is, mennyire nem vagyunk kompatibilisek egymással és én mennyire beleálmodtam, ami ő még nem volt. Amikor a vágy és a tisztánlátás végre összeért, akkor szűnt meg a fájdalom. Maradt egy csendes gyász, de már nem volt benne kapaszkodás. Inkább egy nyugodt, belső integritás, igen, ez így jobb. Rengeteget tanultam ebből a kapcsolatból, legfőképpen önmagamról. Arról, hogyan szeretek, hogyan kapcsolódom, milyen mélységeim vannak és milyen vakfoltjaim voltak. Nem volt mindig kellemes belenézni ezekbe a tükrökbe, de ma már hálás vagyok értük. Jó volt látni az ő tükrében önmagam. Utólag ez az egyik legnagyobb ajándék.

  #Kapcsolat javítás

  Tovább

  3
• 

  Balázs

  Egy évvel ezelőtt megpróbáltam letenni. Aztán jött éppen a te videód, amiben azt mondtad (nem pontosan idézve), hogy addig kell beletenni, amíg el nem fogyok, amíg már nem tudom feldolgozni. Újra kezdtem. Fél évig tartott, mert újra csak én tettem bele megfelelő erőfeszítést. Aztán tavaly év végén megint újra beletettem. De nem megy. Egyedül nem megy. Tehát belehaltam. És most tényleg azt érzem, hogy ez így jobb. Mindenkinek.

  #Kapcsolat javítás

  Tovább

  0
• 

  Joós István

  Tapasztalatom, hogy veszélyes-nehéz-káros-öngól-megfutamodás a kapcsolatot letenni / letenni próbálni. Hanem belehalni jobb. Amihez nem letennem “kell”, hanem épp többet beletenni, amennyit már NEM tudok feldolgozni, ha nem sikeres az erőfeszítésem. 👍

  #Kapcsolat javítás

  Tovább

  1
• 
• 

  Balázs

  A helyzet ugyanez. 3 év, "igazi" nő, dolgunk van egymással stb. Neki - a házasságát kivéve - 2-3 éves kapcsolatai voltak. Kezdem érteni (vélni), miért. Bár én egyelőre ott tartok, hogy elengedésben vagyok, már nem érzem, hogy jönni fog. Akinek más fontos, több kell, annak nem elég, ami van. Aki magával sincs rendben, az a kapcsolatával sem lesz. Én is elfáradtam. Mindig adni, és csak szeretetmorzsákat kapni, már nem engem szolgál. Le kell tennem - ezt érzem. Pedig vele tényleg jó volt.

  #Kapcsolat javítás

  Tovább

  0
• 
• 

  Balázs

  Senkit nem lehet szerelembe szeretni. Megpróbáltam, de részsikerek mellett mégiscsak elbuktam. Mégsem érzem feleslegesnek azt a három évet. Átalakított, érzékenyebbé és figyelmesebbé tett. Egyszerűen jobbá lettem. Kifelé is és befelé is. Viszont mostmár én is fontos lettem magamnak :)

  #Ismerkedés

  Tovább

  3
• 

  Alexandra Kerti

  Erős, határozott nő vagyok, az életem képes vagyok egyedül megoldani. Közben pedig szeretném önmagam megmutatni, hibáimmal együtt. A "sors" folyamatosan hasonló dinamikájú kapcsolatokat kínál. Nem értem hol a hiba a "készülékemben".

  #Elköteleződés

  Tovább

  0
• 
• PS

  Petra Szántó

  Adott egy férfi az életembe akinél az elejétől fogva azt éreztem, az volt a belső megélésem hogy nekem ő az “igazi” férfi, nekem dolgom van, lesz vele. Telt az idő, hol közelebb hol távolabb kerültünk egymáshoz, hullámzott a kapcsolatunk, de sokszor volt érezhető az hogy mindig mindig visszatalálunk egymáshoz! 3 év telt el azóta hogy ismerem, az elmúlt fél évben kezdtem azt érezni hogy adok adok, kezdek elfáradni, és nem igazán tudom mit tegyek. Próbáltam magamra fókuszálni,nyitni más,új dolgok, emberek felé,elengedni a dolgot,az elképzeléseim, hiszen akármennyire szerethetsz valakit ha az élet stagnál közbe és neki a karrier(jelenlegi élethelyzete) most fontosabb mint te! Mikor elengedésben voltam és már nem ő volt az életem középpontjában, akkor elkezdett jönni, akarni, komolyabban venni, teperni, de én amit görcsösen akartam évekig és nem jött, majd pedig elengedtem ezeket a dolgokat, hirtelen elkezdtek a dolgok változni,viszont nem tudtam mit kezdeni vele, olyan hibákat, bántásokat okoztam az előtte bennem okozott kérdőjelek és fáradalmak miatt, hogy most elúszni látszik a dolog, pedig mélyen még mindig azt érzem hogy nekünk dolgunk van egymással, és nem görcsös ragaszkodás van hanem zsigerileg érzem hogy vele nekem jó!

  #Kapcsolat javítás

  Tovább

  0

• 39
• 40
• 41

Szia Edina ! Igen. Ahogy írtam is, nem hogy nem rossz, hanem nem számít. Nem fontos. Az valamikor egy àlom rèsze volt. S talán meg is fog valósulni vele, vagy màssal, de már nem hangsúlyos. Jó ez így. Erre van szükségem. Sokszor hittem èn is, hogy tudom mi lenne jó nekem, de valójában nem tudhatom.

Magamra reagàlva : Azt írtam, a fèrfi az új életszakaszàban nem velem tervez. Ez így nem teljesen igaz. Mert telefonon napi szinten kapcsolódunk, és ugyanúgy jön hozzám. Az összeköltözés lehetősége nincs meg benne. Ami tulajdonképpen bennem nincs mèg megerősödve. Hiszen ezt a helyzetet is én magam teremtem. Csak egyvalamiről “dönthetek”, hogy adok továbbra is neki, vagy nem. Az engem választ majd totálisan pedig akkor fog eljönni, ha valóban azt csinálja majd, amire született. Erre pedig vannak már bőven utaló jelek, próbálkozások. De lehet, hogy sose jön el. Az a tapasztalatom, hogy ezt az összeköltözünk sztorit nekem teljesen figyelmen kívül kell hagynom. És megy. Már békém van ezzel, mert nem ez számít. Ami számít, hogy “segítettem”, vagy legalábbis részem volt abban, hogy változtat. Ehhez nem csak úgy jutott el, hogy megsimogattam a fejét, hanem valószínű az is kellett, hogy “jól oda mondjam”, hogy valóban találkozzon a halogatásával. Hogy kezdjen már bele halni abba, hogy nem változik semmi. Ami “nem tetszik” olykor, azok a közelében élő férfiak megnyilvánulásai felé. Amikor azt hallom, Csabi azt mondta, hogy tényleg nem érdemes senkinek segíteni, mert hálátlanok az emberek. Ebből is látszik, hogy ott van mèg náluk a sèrtettsèg, az arrogancia. A szeret mindent, elfogad mindent, az a látàs, hogy a világban rend van, az még “várat” magára, hogy felbugyogjon belőle. Nehezen engedi meg a “hibát.” Isten rendel mindenkit egy másikhoz. Van, hogy egy órára, egy napra, 3 évre, mindegy is. Mindegyikből kincset nyereg, ha csak tudok figyelni. A halálra analizáljuk a helyzetet, a férfit…stb, az egy idő után feleslegessé vált számomra. Néha még “tàmad”, de szüksètelen. Tapasztalàs van. Megèlès. Ès az mindig olyan, amilyennek én látom. Önmagában semleges. Ahogy nézek, olyanná lesz. Az sem mindegy, honnan nèzek. Melyik helyről nézek. Spontán létezni jobb, mint gondolkodva. Bízni, ràhagyatkozni a nagyobbra jobb, mint félelemből találgatni.

Alapvetően könnyen fogalmazok. De most nem is tudom hogy kezdjek hozzà. Meg miről is akarok valójàban írni.!? Valamelyikőtök talán hozzám szól….vagy én szólítom meg, a közössel. Vagyok én, aki màr kezdi kiismerni magát. Ismerem magamból azt, hogy hol megy könnyen, hol nehezebben. Tudom màr mi az ami nem, ami nem èn vagyok, nem nekem való. Èrzem, hol van az igen. Hiàba mondom, vagy tudom, hogy èrtek egy csomó mindent, van mèg amit nem. Ès mégis tudom. Van ő, van 6, 7 éve, hogy jön. Hozzàm. Van egy közös tevèkenység is, amiben èn is segítem. Amit érzek belőle, az sokszor a békétlenség. A volt feleséget “ki kell fizetnie.” Kölcsönök, amik nyomasztják. Hitel. Két lànya van, egyikkel sem jó a kapcsolat. Ès tudom, hogy gyerekkènt tàvolodni kell a szülőktől, én is tettem, de most azt az oldalt nézzük, ahol ő van. Egyedül. Egyedül mindennel. Nem vàgyik már úgy kapcsolódni senkivel, mint előtte. Nyugalmat akar, miközben ő nem nyugodt. Látom. A múlt hàzàtól most szeretne megválni. Egyik reggel azzal kelt, hogy elég. Bútorok, ház menjen. Csak kötik. Az újat pedig egyedül tervezi. Tőlem 300 kilómèterre. A lànya tud rólam, de nem fogad el. Vádaskodik az apja felè mindennel is. Ő pedig nem “vèd” meg engem. Inkàbb letagad. Alapvetően békém van ezzel, de van, hogy nem. Abból pedig vita lesz. Kèrdezhetem, hogy mi van ilyenkor vele ? Mièrt van az, hogy minden nap hív, sok mindenben hallgat ràm, szeret velem, az együtt működésünket is, de nem vagyok benne az új tervezésbe. Amikor jön, mindent hoz. Ételt, italt, kutyàknak szintén. Kezem fogja, reggeli köszönés nem marad el, mert egy napra vàlasztunk. A jóság halálát alig engedi meg mèg. Ez így röviden. S tudom, hogy èn nem vagyok még Nő. Várok, kivàrok, vagy nem. Őt bàntani felesleges. Ezt is tudom. Ide nincs recept, csak az idő.