Mariann NagyKicsit több, mint egy évvel ezelőtt a szervíz várótermében állva olvastam az üzenetet a telefonon, hogy apukám rosszul lett a munkahelyén, a kollégái vitték kórházba. Pár óra múlva kiderült, hogy stroke gyanúval ül több órája a sürgősségi várótermében... Nem találok szavakat annak leírására, mennyi és milyen érzés, gondolat, kérdés tombolt bennem akkor, és utána, és azóta, csak már kicsit halkabban... Napra pontosan két hét őrület után, reggel a munkahelyemen kaptam a hívást...a telefon megcsörrenésekor már tudtam...ekkor hasított belém, miért riadtam fel hajnalban 5:55-kor... Pár nappal előtte már teljesen magatehetetlen volt...napról napra rosszabb, és emberhez méltatlanabb állapotban. Már beszélni a kórházba kerülés óta nem tudott. És azon a szerdai napon a kezét szorítva belenéztem a szemébe, és csak annyit mondtam: Tudom... És csak annyit kértem, hogy úgy legyen, ahogy neki a legjobb. Ez a történés, és a család ezidő alatti viszonyulása, magatartása sok dologra rádöbbentett, még több lettem... A legfontosabb pedig az, hogy ezután döbbentem rá, mit is jelentett valójában ő nekem, és én neki. Helyre került, aminek helyre kellett kerülnie.
3
ZoltánKóros személyiségzavarral küzdő társtól való elszakadás, válás. Ami sajnos nem látszik elsőre. Mire figyeljünk oda!? Melyek az ismerkedés során felismerhető jelek, hogy hagyd a fenébe, akármilyen jó a segge. Jogi ügyekben elég komoly, magas fokú tapasztalataim vannak ezen a téren, polgári és büntetőjogi vonatkozásban. Gyerekek hol éljenek, kinek mi a jó? Ne hagyj csontvázat a szekrényben.
3
Bányász DorottyaBabát vártunk, akkor már két éve minden lélegzetvételünket közösen vettük, fiatalok voltunk és társfüggők. Gyereket akartunk, jött is hamar. Várandóságom elején már tapasztaltam, hogy elfordul tőlem, más dolgok lettek fontosabbak, ma sem tudom az igazi okát. Én egyre mélyebb kapcsolódásra vágytam várandósan, ő egyre kevesebbet adott. Így szépen nőtt a távolság, nekem a gyerek megszületése jósok dolgot hozott, mindennapi tennivalót, a férfi egyre távolabbról nézte ezt. Eltolódott a bioritmusunk, én korán feküdtem, hajnalban keltem a gyerekkel, ő éjjelezett, nappal aludt. Nehéz anyagi és lakhatási körülmények sem segítettek. Jött a második gyermek. Építkeztünk. Mondta, hogy elmegy Londonba. Karriert építeni, engem -minket Isten áldjon. Tíz év következett így. Ma mind magyarországon élünk, igaz külön, mindent ő fizet a gyerekeknek. Együtt ünneplünk, elmegyünk strandra, abban segítjük egymást amiben tudjuk, pont abban. Nagy tisztelet!
Ilona KovácsElköteleződés...számomra nehéz ügy még mindig. Legutóbbi felismerésem, hogy először magammal "kell" elköteleződnöm, csak aztán megy mással is. Nade, hogy voltam/vagyok én ezzel? Számomra most az életem két területén hangos az elköteleződés. Az egyik a párkapcsolati, a másik pedig a helyem a világban, a küldetésem felé való elköteleződés. Utóbbiról írok most, ami most lett igazán aktuális. Érik már jó pár éve, készültem is rá...először arra kellett rájönnöm, hogy mi is az igazából, majd mikor ez megvolt, megtalálni a megfelelő helyet, ahol képződöm, gyakorlatot szerezni, és elkezdeni azzal foglalkozni, persze közben helyt állni a munkahelyemen és itthon a kislányom mellett, ill. tenni azért a vágyamért is, hogy megtaláljam a társam. De elidultam az úton, ami sokszor nehéz volt. Először tréner végzettséget szereztem, majd beiratkoztam az egyetemre és másoddiplomásként coach lettem... persze azóta még néhány továbbképzés is volt, mert még "nem vagyok elég jó" az elinduláshoz. És persze sok-sok dilemma, de most 15 év nagyvállalati lét után megléptem, felmondtam a cégnél, ahol dolgoztam, és vállalkozásépítésbe/önmegvalósításba kezdtem. Mert egyszerűen már nagyon ezt kívánta a lelkem. Nehéz volt nagyon meglépnem, de büszkeséggel is tölt el, amellett, hogy még mindig félek. Van bennem egzisztenciális szorongás is és bizonytalanság, hogy sikerül-e, képes leszek-e megvalósítani a vágyam... Közben pedig nyugodt is vagyok, mert végre csak azzal foglalkozhatok, amivel igazán értéket képviselek. Mások támogatásával. Megnyugtat, hogy hiteles tudok lenni, hisz magam is végigmentem azon az úton, amiben másokat is támogatok, ez pedig a küldetésük megtalálása. Sokszor voltam egyedül ezen az úton és sokszor voltak segítőim is. Azt tapasztalom, hogy együtt sokkal könnyebb, ezért mostmár tudatos vagyok rá, hogy legyen támogató közösségem folyamatosan. Ha tudsz hozzám kapcsolódni, keress bátran! :-)
Balogh MariannFelnőttek a gyerekeim. Szinte észrevétlenül. De valójában mégsem, hiszen annyi minden történt az évek alatt. Úgy éreztem kihasználtuk ennek minden pillanatát, kiélveztük a kiskorukat, és csodálattal néztük, ahogyan fantasztikus fiatal lányokká cseperedtek. A kamaszkor azonban minket is kihívások elé állított.. Leginkább azért, mert épp ekkor váltunk el. 14 és 16 évesek voltak a lányok, ami alapvetően is egy változó, nehéz helyzeteket hozó időszak, így meg különösen azzá vált. Megviselte őket a válás. Két lakás, két szülő, két különböző hozáállással. Keresték a kiskapukat, feszegették a határokat. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy nem élem túl. Nem csak a férjemet veszítettem el, nem csak a család omlott össze, hanem még a lányaim is elfordulnak tőlem? Voltak pillanatok, amikor a legszívesebben feladtam volna, de mégsem tettem, mert mindig volt egy belső erőm, ami hajtott, hogy menjek tovább. Tisztáztuk a feltételeket az édesapjukkal, együttműködésben tartottuk a határokat. Úgy érzem sikerült.. Ma már 18 és 20 évesek, és a kapcsolatunk olyan tiszta és mély, amit korábban elképzelni sem mertem
Zsuzsanna VadászA szocializmus időszakában nőttem fel. Egy napon apám hazatért a gyárból, letette a táskáját a konyhaasztalra, és közölte anyámmal, hogy felmondott. Ettől kezdve a saját maga ura lesz. Földeket vásárol, gyümölcsöt és zöldséget termeszt, majd piacon értékesíti azokat. Anyám hosszú ideig aggódott, hogy nem hagyhatja el a biztos állást a bizonytalan jövőért. Kislányként számomra mindez ijesztő volt. 20 évesen, egy sikertelen felvételi után, anyám unszolására jelentkeztem egy helyi postai alkalmazotti állásra. Az első nap végén kopogtam a főnökhöz, megköszöntem a lehetőséget, majd felmondtam. Elmondtam, hogy én magam akarom irányítani az életemet, a saját vállalkozásomban szeretnék dolgozni. És így is történt. Harminc éve dolgozom a saját vállalkozásomban. Bár sok negatív mintát hoztam a szülői házból, el kell ismernem, hogy valódi értékeket és gyöngyszemeket is kaptam tőlük.
Renata VadIgen, hűtlen voltam a házasságomban nem vagyok büszke rá, de a felismerés hogy miért is tettem sokat segített önmagam megismerésében. Ez természetesen feloldozást nem fog adni, de tudom hogy egy menekülési módszer volt számomra a boldogtalan házasságomból. Ha te is voltál hasonló helyzetben kíváncsi vagyok a tapasztalataidra.
3
Varga AnnaEz egy nagy dilemmája a lelkemnek. Szentül hittem, hogy mint a régiek (nagyszüleink) igen is meglehet és meg is kell javítani azt, amihez (amibe) hűséget fogadtunk. Testemmel- lelkemmek akartam. Ez volt a baj. Függtem tőle. Egy olyan traumatikus kötésben voltam, ami egy torz képet mutatott. Annyira ragaszkodtam az idealizált képeimhez (csalàd), hogy nem láttam meg a fától az erdőt. István egyik gondolata pont ide vág, "még nem szenvedtem eléggé". Mert hogy ugye az egy nagy igazsàg, hogy aki már nagyon szenved az lesz képes vàltozàsra/vàltoztatàsra adni a fejét. Takargattam a sebeket, foltozgattam, vezekeltem, bizonygattam. Közben pedig elfelejtettem, milyen az ha megdicsérnek és viszont megdicsérhetek. Nem tudtam alkalmazni a szeretet alapvető eszközeit. Nem érintettem, nem csodàltam, nem voltam támasz, nem tudtam megnyugodni. Folyamatosan azt éreztem, nem vagyok elég jó. Nem tudtam olyan jó lenni, hogy ne bántson. Ez a dinamika igaz volt az alkoholista szüleimnél is. Nem voltam elég jó gyermek, hogy miattam "letegyék" az alkoholt. Hirtelen ugyan abban a fekáliában úszkáltam, csak épp nem a szüleim mellett, hanem a (volt) férjem mellett. Ismerős az a kép amikor egy katona keresztül halad egy teleszórt taposó akna mezőn?! Az állandó kiszámíthatatlanság, bizonytalanság, folytonos félelemben és stresszben tartott. Hiába lett szép autónk, szép házunk, két csoda szép gyerekünk, hiába készültek csalàdi fotók nagyon szépek, ha közben megsemmisült minden amiben hinni akartam. Elgyengültem. 8 év foltozgatás és állandó probléma leplezés után, borult az a bizonyos "bili". Ha újra kezdhetném, nem játszanék színdarabot. Csak és kizárólag magamat adnàm. És csak és kizàrólag olyan Férfihoz kapcsolódnék, akinek már meg van az ügye/küldetése és kölcsönösen építhetnénk egymást. Mert a le építés is ugyan annyi vagy még több energia, mint a fel építés.
Kollár ErikaSokáig működtem robot üzemmódban, annak tudta nélkül, hogy mit miért is csinálok. Csak sodródtam az életemben, annak mentén, amit a társadalom, a család várt tőlem. Megfelelési kényszer, perfekcionizmus jellemezte a mindennapjaimat és rendkívül ügyeltem arra, hogy a jókislány szerepemből ki ne essek. Aztán egyszer csak, egy váratlan esemény hatására borult minden, amiben addig hittem az életben. Hirtelen egy új világba csöppentem, ami rengeteg felfedeznivalóval és a szabadság ígéretével csábított. Rácsodálkoztam az új énemre, és kérdések sorozatára kezdtem el keresni a válaszokat: Ki voltam eddig valójában? És ki vagyok most? És hogy jutottam egyáltalán ide? És hova vezet ez az út, amit most járok? Sok idő, és mélyebb önismeret kellett ahhoz, hogy megértsem, a mintáink mennyire meghatározzák azt, hogy miként indulunk el az életben. Szerencsésnek érzem magam ezért a válságért, ami megtörtént velem. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy újjászülethessek, és a vágyaim mentén kezdhessem el élni az életemet.