Beatrix BudaNéha a csodaszarvas egy Férfi.. Csoda és szarvas.. (mint a Testről és Lélekről-ben), kábé annyira.. Csoda.. a nő is .. a férfi is.. A legnehezebb kihívás a HIT.. hogy nem volt meg magamban, benne kellett, benne tudtam, először az életemben annyira hinni, azáltal hogy megtaláltam.. hogy Ő az... aki mellett, akivel az a NŐ vagyok, az lehetnék, akinek, amilyennek nekem lenni jó... ez a benne való HIT, adott annyi erőt, ami elég volt végre ahhoz, hogy ki tudjak lépni 20 év társas magányából.. aztán a Csoda tükörként csillantva meg mélyen bújó sebeket ... tanított meg hol kínkeserves, hol boldogságos könnyek fátylán át a HIT-re magamban... hogy most aztán meg tudjam tanítani neki is a HIT-et magában, mert hisz neki sincs.. aztán majd egyszer végre bennünk is.. Nekem már van Hitem. Hála neki. És ez jó... nagyon jó. Végre.
2
Toth IbolyaKóhómérnöki szakon fejeztem kitűnő eredményel. Büszke voltam magamra végre Ibi egy valamit végig csináltál életemben. Majd közben jött a háború. Diplomám elkaptam és a szekrénybe betettem. Múltak az évek és egyszer csak 3 év után lehetőségem lett Diplomám és megmaradt tudásom a szekrényből kivenni és szülőföldemen kamatoztatni. Nem sokáig tartott, mert úgy éreztem ez nem nekem való. Én egy olyan ember vagyok aki az emberi közelséget szereti nem pedig a tárgyakat, gépeket. Közben azért meg akartam mutatni magamnak ès a világnak tudok én nem csak hazában hanem a világban is helytàlni. Így Magyarországra kerülve Kóhómérnöki diplomám kamatoztattam. Munkát kaptam, mérnöki fizetést, lakást, autót. Hát mit mondjak madarat lehetett velem fogatni. Ez a jóléti élet nem sokáig tartott még tényleg és véglegesen az élet is meg mutatta nem csak a belső késztetés, hogy ez Ibi nem neked való. Nem hozzám tartozik. Ez nem én vagyok. Így hát döntöttem belevàgok és belsőmre hallgatva elindultam kalandos utamon. Egy újabb országba ahol már 3 .szor kezdtem életem a nulláról. Ekkor voltam 47 éves. Már senki és semmi nem tudott meg állítani, mert már tudtam hogy ez hozzám tartozik, ez vagyok én. Így lettem diplomás Ápoló. Német nyelven fejeztem be a 3 éves felső fokú szakiskolát kitűnő eredmény el. Én így érkeztem meg abba a tevékenységbe amivel másoknak adhatok és másokat szolgálok. Ez az én helyem. Hazaértem. Szívesen mesélek kalandos hazaérésemről.Írj bátran. Keres meg. Szeretettel Ibi
Sándor AttilaVan az a legmélyebb kötődés, amire nincsen magyarázat. Egyszerűen csak VAN. Nálam ezt a saját kovászból sütött kenyér hozza elő. Minden nap. Mert ezáltal kapcsolódon Vele. “Én vagyok az élet kenyere...” És kapcsolódom a feleségemmel is, aki ragyogó arccal hozza a kisült, illatos kenyeret. Ehhez képest, kikacsintós vágyaim is vannak, amik ez elmúlt másfél évben eléggé felerősödtek. De! Lassan fél éve járunk társastánc tanfolyamra, ami egy kovász-csoda. Rendez bennünket és ezáltal, van a kenyéren túl egy másik dolog is, amit mindketten gyermeki lelkülettel várunk. Ez nem más, mint a szombati tánc, ahol örömmel kapcsolódunk. Ez egy kiegészítés: ma furcsa volt végigolvasni az írásaimat. Olyan, mintha összegeznék, számotvetnék…
Krisztina dr. TeubelElvált szülő szerep vol. 2. "Egy büdös kurva vagy, csak az áradat kell tisztázni." A gyermekeim apukája száját hagyta el a fenti mondat az otthonunk előtt. Döbbenet... vagy mégsem? Egy válóper közepén az indulatok a tetőfokára hághatnak. Közben bennem nyugalom. Egy belső hang zakatol csak a fejemben: én erre nem adtam okot. Sem a megbecsülés nélküli modorra, sem az ocsmány tartalomra. Ok, maradhatok nyugodt. Közben az ablak nyitva, a gyerekek a szobában. Vajon hallották? Megint kezdi a belső hang... mi legyen a lelkükkel? Ok, ettől most nem tudok nyugodt maradni... Aztán bevillan. Micsoda "tapasztalat"! Kártya lett belőle. A kihívás pedig a helyzettel adott: szülőtársi működés felé menni, nyugodt kitartással, idővel egy jobb kapcsolódásért.
Paksi AnnaSokat gondolkodtam, hogy ezt az “ismerkedés” vagy az “önértékelés” címke alatt osszam meg. Végül mégis az ismerkedést választottam, hiszen ez volt az egész mozgatórugója. Azt érzem, hogy sokáig félreértettem, hogy miről szól az önfejlesztést. Azt gondoltam, hogy a következő könyv, terapeuta, vagy tanfolyam után végre megtalálom a társam, és mindegyik után csalódott voltam, amikor ez nem így történt. Mindig az volt bennem, hogy azért kell “megszabadulnom” az “akarástól” és a szorongástól, mert majd akkor lesz valakim. Aztán egy első randi után, amikor ismét elindult bennem a szorongás, hirtelen felocsúdtam. Én nem azért nem akarok szorongani, mert akkor fog az a férfi választani engem, hanem azért, mert így jobb élni. Az ÉN életem lesz ettől jobb. És nem azért akarok már dolgozni magamon, hogy hátha ettől majd lesz párkapcsolatom. Hanem mert az életem lesz jobb. És ez fog nekem jó kapcsolatot hozni. Szívesen beszélgetnék erről (is) veled, ha megfogott írj :)
Molnár AnitaLegújabb vállalásom, hogy anya kört alapítok, amint ez megtörténik, itt is hallani fogtok róla, de addig is, egyéniben bárkinek nagyon szívesen segítek, akinek bármilyen elakadása van ebben a szerepében. Ez az a téma, ami 4 éve aktívan jelen van az életemben, de ha jobban belegondolok, a történetem ettől régebbre nyúlik vissza. 4 éve - na jó, augusztusban lesz 4 éve - azonban megérkezett hozzánk a csodálatos kisfiam és azóta számos aspektusát megéltem az anya szerepnek. Kisfiam magas emocionalitású, több emberes gyermek, akinek hasonló karakterű gyereke van, pontosan tudja, milyen kihívások elé tudja állítani ez a szülőket. Ezért döntöttem úgy, hogy létrehozok egy olyan közösséget, ahol az anyák nyugodtan ventilálhatnak, bármit kimondhatnak, ami a szívüket nyomja, nem kell tartaniuk az ítélkezéstől, a bezzeganyáktól és szigorúan tilos gyermeknevelési tippeket adni. A humor viszont garantált, mert ha tudunk nevetni magunkon az már az első lépés egy boldogabb élet felé. Tehát amíg a csoport meg nem alakul, egyénileg lehet jönni ventilálni és a fenti feltételeket ebben a helyzetben is maximálisan tudom biztosítani.
Mariann NagyMa volt szerencsém beszélgetni egy elképesztően erős, kedves, hálás és egyre tudatosabb lánnyal. Sok szörnyűséget élt át, lent volt a pokol fenekén, és saját erőből kapaszkodik felfelé eszméletlen sebességgel a szakadékból. Eljutott odáig is, hogy nem fél megosztani az érzéseit, nehézségeit, és mer segítséget kérni. Elmesélte, hogy az ismerősei, akik a maguk módján, abszolút jószándékkal a háttérben, azzal próbálják bíztatni, hogy fogadja el, ami történt, és engedje el... Azt gondolom, hogy nagyon trendivé vált ezen szavak használata, viszont ez nem ennyire egyszerű, és nem így működik. Az elfogadás és elengedés is egy nagyon hosszú folyamat, amit türelemmel, megértéssel, támogatással (úgy, ahogy a másiknak ténylegesen jó, használ, figyelembe véve az érzéseit, a folyamat stádiumát) lehet segíteni. Hogy meddig tart? Azt nem lehet előre megjósolni, ez mindenkinél egyéni. Olyan automatizmusok lépnek ilyenkor működésbe, amiket átírni rengeteg önmunka, befektetett energia segítségével lehet, és ez elképesztően fárasztó tud lenni. Kimerítő... Számtalan felismerés, mechanizmus feltérképezés, összefüggés alkotás, traumával való szembenézés, meggyászolás, gyakorlás és próbálkozás után, amikor már nem bosszant fel, nem tesz ingerültté, ugyan vált ki belőled érzéseket, de azokat kordában tudod tartani, és nyugodtan, higgadtan tudsz róla beszélni, akkor elfogadtad...és talán el tudtad engedni... A trauma feldolgozásához pedig szükség van arra, hogy engedd oldódni, felszínre törni, átfolyni rajtad a nehéz érzéseket...hagyd, hogy fájjon, hogy dühös légy, hogy szakadjon fel a sírás...ahányszor jól esik..., hogy beszélj, mondd el ugyanazt akár ezerszer valakinek...vagy ahányszor csak kell. Így mindig egy kővel könnyebb lesz a csomag, amit cipelsz. Ha nincs kivel megosztani, szívesen meghallgatlak. Tudom, milyen nehéz, mikor azt érzed, nem tudsz eleget beszélni róla, és a barátaid ugyan nem mondják, de már érzed, hogy kicsit terhes a számukra. Ami még nagyon fontos, légy magaddal is türelmes, lásd még, honnan hová jutottál. A kicsinek tűnő eredmény is lehet számodra hatalmas.
Judit PorkolábSziasztok, Szerencsésnek mondhatom magam, mert a sok trauma révén volt időm befelé fordulni és magammal foglalkozni. Ez furán hangozhat, de ma már így élem meg. Férjem 30 év után itt hagyott bennünket, közben gyermekeim is kirepültek. Az egyedüllét lehetőséget adott önismereti utamon, jobban elmélyüljek, végig gondoljam a házasságom tapasztalatát, azt, hogy épp ki is vagyok én. Jelenlegi státuszomat az alábbiak szerint fogalmazom meg: boldog amazon aki a láthatóság útjára lép. A láthatóságban tudtok nekem segíteni, szívesen viszonzom a hosszú párkapcsolat tapasztalatommal.
- FEForrás Erika
A családi sztorim folytatása amelyben a hiba több egyéb mellett az elköteleződés hiánya is volt. Egy rövid visszatérés után hagyott minket hátra a férjem. Elindult válas ellenére minden találkozás egy kis szikrát lobbantott kihültnek hitt szerelmünkbe. Ő gyorsan keresett egy hasonló hölgyet, 20 éves fiatal üde és persze tapasztalatlan. De mégis hiányzott valami így karácsonykor haza tért. Csodás másfél hónap következett. A kislánnyal igyekeztünk megmutatni a különbséget a szeretet és a szerelem kábulata közt. Úgy tünt tényleg elindult a valódi elköteleződés útján. De valami mégis zavart. A gond egy munkahelyi rendezvény kapcsán robbant. A velünk töltött idő kontra a lány mellett megélt hamis szabadság érzet. Újra bezárva érezte magát a napi haza járástól. Február 12.én egy előző napi vita miatt újból távozott. Kapott bizalmat feltétel nélküli szeretetet, de nem tudta elkötelezetten a családapa és férj szerepét örömben élni, mert nem volt rá mintája. Én leírtam a lánynak a kis történetünket, hogy ha szeretné vissza fogadni annak tudatában tegye hogy ismei az előzményeket. Ezen nyilván megsértődött, de én nem fogadtam volna vissza ha tudom nem engedte el a másikat. A lány megbocsájtott, azóta is együtt vannak. Bár igen erősen korlátozva van a lány mellett, mert fél hogy ha nem enged ott sem lesz helye. Ez a történet alaposan megtépázta az önbizalmamat, és rá jöttem hogy a társ függőségem oka a parentifikációm volt. Szerettem volna megvédeni segíteni, magamat alá rendelve. Mi Nők sokszor lépünk be ugyanabba a pocsolyába mert hinni akarunk. De a kötődéseink, gyermekkori tapasztalataink kidolgozása nélkül nem vagy rosszul kapcsolódunk választott társunkkal. Nálam az elköteleződés meg volt, de nincs jogunk másoktól azt várni hogy ugyanazzal az erővel tegyék azt velünk, hisz más közegből érkeznek. Így a bizalmam megtört, önmagamban és benne is. Vajon csak én vagyok ekkora hülye? Ezer hasonló kérdés járt azóta a fejemben. De nem voltam hülye csak hinni akartam hogy a szeretet kiépíti az elköteleződést a másikban, de persze csalódtam. Nem szabad feltételezni és elvárni érzéseket, és ha szabadon tudsz szeretni elfogadni, befogani a másikat egy felnőtt lélek azt majd értékelni elfogadni és viszonozni is képes lesz. Ez lett az én személyes tanulságom.