Joós IstvánA gurukkal az az általános tapasztalatom, hogy nagy részt még róluk szól, amit csinálnak, csak kisebb részt az emberekről. Mondom ezt úgy, hogy sokat voltam guru mások számára. Sőt, máig az vagyok. Nagyon sokak számára. A guru vétke, hogy nem mutatja az embert, a tökéletlenséget, és így hamis ígéretet tesz, hogy a tökéletesség (önmagad megszerelése) lehetséges. A guru szolgálata, hogy nem mutatja az embert, a tökéletlenséget, és így önmagunk meghaladására inspirál, hiszen lám, ő már “tökéletes”. A guru Apa 2.0. A gurukat végül le kell ölni. Engem is. A guru nem / téves végállomás. Közülünk senki nem az. Meg kell haladni őket, ahogy a szüleinket is meghaladtuk. És így leszünk utána testvérei egymásnak. Tökéletlen. Útonjáró. Emberek. Isten gyermekei.
1
Halmai ZoltánA HIT mint szellemi látásmód, segíthet elérni ezen célokat! Az emberek eltávolodtak önmaguktól, kifelé élnek fontos a mutatott valóság kevésbé fontos mindaz amit éreznek. A mai guruk nagy része azt hirdeti amit a modern kori hipermarketekben is tapasztalsz! Minden van és azonnal, ha nincs akkor menj be a másikba és ott lesz! Így az összes emberi kapcsolat is erre a szintre silányul. Már nem akarjuk megérteni, megoldani az adott problémát inkább elmegyünk a "virtuális Tescóba" és levesszük a polcról az első színes szagos élményt, kapcsolatot, barátságot, gurut aki a leghangosabban kürtöli világgá az elme és az egó által birtokolt álvalóságot! A sötét oldal jelenleg nyerésre áll az emberek lelkéért vívott csatában, hisz odaígér bármit megad bármit amire vágysz! De egyszer jön és benyújtja a számlát... Viszi a lelked és onnan már nagyon nehéz a fény felé fordulni, megérezni a tiszta szellemi önvalónk fényét. Vágy, tettek, kitártás, hit! ...és a fény amit kisugárzol tudja megváltoztatni a világodat! Mert a világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogja fel!
- Joós István
Mindent meghatároz. A hit. Nekem ez a tapasztalatom, hogy MINDEN más ahhoz, és csakis aszerint rendeződik, hogy az ember mit Hisz. Emberek tömegei nem tudják eldönteni. Nem merik következetesen első helyre tenni. Amit Akarnak, amiben Hisznek. Míg ezzel szemben valóságosan válik a világ teremtőjévé – a Teremtő Isten Társává–eszközévé az, aki ki meri mondani, amit Hisz. Én pl. ezt hiszem, ahogy egy barátomnak ma írtam: “A Facebookot akarjuk 10 év alatt lenyomni. És ami ennél sokkal aggasztóbb: én szilárdan hiszem, hogy ez lehetséges. A pózolás kultúrája után paradigmaváltás kell: az őszinte önfelvállalás platformját építjük. A Cél, hogy az emberek az életük útján – az élet játékában – haladjanak, aminek a módja tapasztalatom szerint az Igaz Beszéd. Humania ezt jutalmazza.” Ezt hiszem. Bármilyen abszurd is. És azzal arányban, hogy ki merem mondani tapasztalom, hogy mások kapcsolódnak, segítség jön, megvalósul. Paradox módon részben épp amiatt, hogy mennyire NAGY ez a cél. Kisebb feladat nem/kevésbé mozgat. Mi a LEGNAGYOBB CÉL, amit Hinni mersz – ami Benned Igaz? Mondd ki! Tedd első helyre! 🔥🚀
- Joós István
Olyan logikus volt, hogy az önismeret az alapja az önértékelésnek, hogy meg KELL szereljem magam… és ANNYIRA NAGY tévedésnek bizonyult. Megdöbbentő felfedezésem, hogy az önértékelésem alapja nem az önismeret, hanem az elfogadás. Mert azzal arányban, hogy elfogadom magam: merem mutatni magam. És ha merem mutatni magam (hiányokat ÉS többeteket), ahhoz a Világ kapcsolódik – más emberek kérnek abból amiben jó vagyok (ahol többletem van) és segítenek azokban a dolgokban, amik nem erősségem (ahol hiányom van). Akkora paradoxon ez. Hogy nem lehet tökéletesre szerelni magam. DE ha mutatom a tökéletességem, akkor a Világ kapcsolódik, tehát hasznosulok, amiből sikerélmény és önértékelés lesz. Egyedül tökéletessé válni: arrogancia. Másokkal kiegészülni: működik.
GittaGyermekkoromban csak egyféle sportot próbáltam, a kézilabdát, de pár év után abbahagytam, mert képtelen voltam a versenyeken jelenlévő feszültséget kezelni. Ami másokat doppingolt, engem leblokkolt. Kamaszkoromtól kezdve így a mai napig csak olyan sportokat folytatok, amik a saját örömöm szolgálják. Jelenleg 4 éve tavasztól őszig futok ill. ha az időjárás nem kedvező, otthon súlyzós edzéseket kombinálok egy ellipszis trénerrel. Számomra a mozgás = élet. A legnagyobb mélységekből álltam fel a segítségével, nem egyszer. Sokszor előfordul, hogy nincs igazán kedvem megmozdulni, halogatom a nap folyamán a kezdést, olykor lustaságból ki is hagyok több időt. A tapasztalat viszont az, hogyha szánok időt az edzésre, azaz magamra, minden esetben sokkal jobb a hangulatom, még akkor is, ha igazából nem oldódott meg a problémám. Futásaim közben szeretek megpihenni, figyelni a természetet, rámosolyogni a virágokra, lepkékre, a madárcsicsergés, tücsökciripelés pedig zene füleimnek. Nekem ez jelenti az énidőt, ami a rohanós mindennapokban nyugalmat ad.
Pallér ZsuzsannaMiért volt mindig annyira fontos a szabadság? Miért kerestem azt, akivel biztonságban érzem magam? És hogy nem vettem észre sokáig, hogy ez a kettő mennyire kizárja egymást? Nemrég megtaláltam a gyerekkori naplómat. Azt a vágyódást, amit akkoriban műveltem! Érett fejjel felismerem, hogy kötődési zavar volt ez a javából, sőt egymásnak ellent mondó vágyak csapdája. Érdekes módon a házasságommal béke volt bennem. 7 év együttjárás után esküdtünk meg és nagyon szerettem feleség lenni. Mindent, ami azzal járt. A közös teremtést és azt, hogy haladunk. Aztán a gyerekek születésével nem vettem észre, hogy nem tudtam megfelelően elköteleződni az új szerephez. 7 év anyaság öröme, vívódása után végül beláttam, hogy összenyomnak a keretek. Vagyis amit arról gondoltam, mi az anya dolga, kötelessége és mik a lehetőségei anélkül, hogy a család hiányt szenvedne. És fix elképzelésem volt arról, mi lenne az apa dolga, felelőssége. Neki mindent lehet.ó és én vagyok az elszenvedője- gondoltam. Mekkora áldozati szerep? Egyre jobban hívott a szabadulási vágy, miközben mélyen elkötelezett is voltam. Beteg lettem. Ma már tudom, hogy ez masszív kognitív disszonancia volt, ami rengeteg szomatikus problémát okozott. Az életem több területén is ellentmondásba keveredtem saját magam elvei és vágyai tekintetében. Feladtam és elkezdtem felgöngyölíteni a saját elmém korlátait. 10 év alatt elég jól bebarangoltam önmagam és a legrejtetteb zugokba is benéztem. Megérte, mégha néha azt hittem belehalok. Azt érzem most már, hogy késznek lenni elköteleződni teljes önszántamból lemondani a szabadságomról: a legnagyobb szabadság. Már nem félelmetes. Már nem szükség. Már nem várok el. Van én határom és nem adom fel, nem veszítem el magamat szeretetmorzsáért. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
Fanni NémethA legértékesebb lecke számomra, ami az anyaság megélése által tisztult le, hogy mennyire rabjai vagyunk különböző elvárásoknak. Olyan tisztán látjuk őket… Máskor is, de a szülővé válás még nagyobb nyomást helyez ránk. Jól akarjuk csinálni, hiszen felelősek vagyunk az életért, akit a világra hoztunk. És ekkor hatványozottan érezzük ezt a nyomást. Mindenki, mindenhonnan irányt mutat, hogyan kell(ene) ezt jól csinálni: social media, nevelési irányzatok, felmenőink, a hatalmas információáradat, saját elvárásaink magunk felé, és nem utolsósorban mások felé is -gyermekünk, párunk, szüleink, stb. felé-, a párunk, és úgy összességében, a társadalom elvárásai. Vért izzadtam, mire elérkeztem a helyes kérdésekhez: - Vajon kaphatnék ebben még segítséget? Egyáltalán elegendő, és minőségében is elfogadható segítséget tudok igénybe venni? - Mennyi az annyi, ami Nekem még belefér? - Elégedett tudok lenni azzal, amim most van? (legyen az akár mozgás, étkezés, lelki táplálék „fogyasztása”, kikapcsolódás) - Tényleg én szeretném az adott dolgot, vagy csak valamilyen elvárásnak akarok megfelelni? Sorolhatnám még a kérdéseket, de talán ebből is látszik a lényeg. A külső elvárások lassan eltakarták azt, aki én vagyok. Elveszett valahol a vért izzadás közben. Pedig gyermekeinket a saját lényünkkel tápláljuk. Vajon tényleg az a görcs akarok lenni, aki megfelel az elvárásoknak, vagy megengedem, hogy lássák és érezzék ők is, hogy annyi vagyok, amennyi? És ekkor a helyére kattantak a dolgok. Már nem akartam mindenfelé megfelelni, és el tudtam fogadni azt is, hogy hibázok. És bizony a hibáimnak is helye van a saját, és a gyermekeim életében is. Persze nem könnyű letenni a régi beidegződéseket, és hazudnék, ha azt mondanám, mindent másképpen teszek a felismerés óta. Nem így van, és rengeteget kell még tanulnom...
Esztergomi KatalinÚgy legyen, mert úgy VAN! Nyitottságot és sikeres megérkezést kívánok! Üdvözlettel: Kata
0- Esztergomi Katalin
Karrierváltóként "új" világba csöppeni... 26 éve dolgozom pedagógusként ugyanabban az iskolában, ahol végigjárva a ranglétrát, 2011 óta igazgatóként is tevékenykedem. Számomra a kommunikáció nem csak eszköz, hanem a kapcsolatok építésének alapja. Az asszertív kommunikáció a szívügyem, hiszem és vallom, hogy a tudatos kommunikációval minden helyzetben lehet előre lépni. Idén januárban kommunikációs trénerként vizsgáztam, és ez a mérföldkő adta meg a lendületet, hogy egyéni vállalkozásba kezdjek. Hamar rádöbbentem, hogy vállalkozónak lenni nem csak a szakmai tudás átadásáról szól. Az egyéni vállalkozói nyelv egy új idegen nyelv. Meg kellett tanulnom a marketing, az ügyfélkapcsolatok, a tárgyalások finom árnyalatait, a digitális kommunikáció szabályait. És közben újra megerősítést nyert számomra: a "life learning", vagyis az életen át tartó tanulás minden területen igaz, még a kommunikációban is. Mindig van mit tanulni, mindig van hová fejlődni – és ez teszi izgalmassá és értékessé az utat.
Szalay ZsófiVan egy, a maga módján profán, mégis sokkolóan valid idézet egy nekem kedves írótól: "A bátor ember segít, a gyáva ajándékot hoz." Nekem ez tökéletesen leképezi a kapcsolati dinamikákat: mennyire vagy jelen és részese a másik életének, valódi értékteremtés-e, amit teszel, vagy csak imposztorkodsz és a mátrixban pótcselekszel. A magam részéről a bújtatott gyávaságot kiszűrni már megtanultam, a jelenlegi kihívásomat pedig abban látom, hogy megtaláljam, hol tudok én segíteni és hasznosulni. És engem hol találhat meg ez.