Tapasztalatok

Izsa István

2017-ben kezdtem el meditálni.Akkor nagyon nehezen ment épp hogy 2percet tudtam leülni egyenes háttal az ágy szélén aztán elkezdett fájni a hátam és egyfolytában zakatolt az elmém. A kitartásnak és a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően a meditáció nem csak az életem részévé vált hanem rájöttem hogy bármilyen tevékenység közben is tudok az elme zakatolása nélkül a csendben létezni ami számos jótékony hatással bír mind szellemileg mind fizikailag. Azóta sokkal egészségesebb vagyok,elmúlt a figyelemzavarom és remekül alszom a nyugalom pedig ami az önvalóból árad szinte leírhatatlan.

Bertalan Balogh

"El-van-baszva az EGÉSZ" Egy újabb buli, egy újabb kaland, egy újabb kapcsolat, egy újabb iskola, egy újabb képzés, egy újabb ötlet, egy újabb terv, egy újabb tapasztalat, egy újabb erőfeszítés, egy újabb tars, egy újabb lakás, egy újabb település, egy újabb lehetőség, egy újabb ... egy újabb... mintha egy fraktálba keveredtem volna. Olyan érzes, mikor egy vasgolyót mágnesekkel a végtelenségig gyorsítanak. Megállni?! Mégis mikor vagy hol meg amúgyis hogy? Meghát minek? Hiszen bírom és meg lesz az eredménye. Csak még egy kicsit... Aztán már nem volt kicsit. A hétköznap is szupererőt követelt. Aztán inkabb neki sem álltam. Először az ígéretek maradtak el, aztán a kötelezetségek, aztán amiket szerettem. Aztán már azt is megkerdőjeleztem amit korabbán szerettem. Aztán azt, hogy valóban én szerettem-e. Akkor én mit szeretek? Mire van szükségem? Szükségem van egyáltalán valamire? Nem értettem. És lekfőkeppen nem tudtam mi következik. "Úgy" már nem megy, "így" meg nem jó. "Annyi energiát tettem az életembe akkor mégis hogy lehetséges, hogy el-van-baszva az egész?!" Dühös voltam és faradt. A fáradtság és a düh elegye először rémületet szült. Rémületből pánik lett, a pánikból tehetetlenseg, a tehetetlensegből vegül reménytelenség. Pedig "csak"kiégtem.

Dóka Viktor

Volt a házasságomban egy kb. 3 éves időszak, amikor különösen erősen ragaszkodtam a feleségemhez. Ez az időszak tökéletesen egybecsengett azzal, amikor nem tudtam igazán, hogy merre tovább, vagy merre van az előre egyáltalán. Eleinte meggyőződésem volt, hogy jó helyen vagyok és jól csinálom, amit csinálok, de az eredmények csak rövid ideig jöttek, utána mintha egy csúszdán csúztam volna le, mindenem lenullázódott. A munkámban a sikerek egyre ritkábbá váltak, az összhangot a feleségemmel egyre kevésbé találtam, és eközben mégis az egyetlen, amire vágytam az volt, hogy vele töltsek idő, hogy kikapcsoljak, hogy feltöltődjek, hogy ráleljek magamra. Számára ez abszolút teher volt, valószínűleg úgy érezte, hogy még én is a gyermeke vagyok, aki el és kihasználja őt. Megélésem szerint ő nem értette, hogy a figyelmére van szükségem, attól függök, én pedig nem értettem, hogy ez semmire nem adna megoldást. Csak egyre több és több halogatást eredményezett részemről. Amikor magamhoz tértem, sem vele nem volt kapcsolat, sem normális bevételem nem volt, sem semmilyen örömöm a mindennapjaimban. A megoldást számomra az hozta meg, hogy elkezdtem kapcsolódni igazabb módon önmagamhoz. Elkezdtem merni ránézni arra, hogy amit én akarok, az milyen eredményt szül. Elkezdtem döntéseket hozni, apró döntéseket, amelyek először olyan nehezek voltak, mintha óriási köveket kellett volna görgetnem. Amint elkezdtem ezt a folyamatot, elkezdtem cselekedni, egyre inkább látszott az a rengeteg felhalmozott teher, amely attól lett teher, hogy én nem vállaltam felelősséget, és nem hoztam megfelelő döntéseket. Ezután ezeket a terheket, csak nem racionális döntések segítségével tudtam elkezdeni helyre tenni és felszámolni. Önmagamra kellett hallgatnom, miközben hittem abban, hogy van segítség. Hogy van kegyelem. Hogy van kegyelem számomra, egy nagyobb erő, mint az én tehetetlenségi erőm, a csüggedésem, a kudarcom. A kegyelemhez a már nem működő Viktort, és nem működő kapcsolatait fel kellett számolnom, le kellett ölnöm. Így végül azt tudom írni most neked, hogy a kapcsolatfüggésem szenvedései hozták a legtöbb olyan eseményt, válságot az életembe, amelyek mentén a rációm halálát elkezdhettem megélni, és ezzel megízlelni az Isteni vezettetést. Ezt gyakorlom most is, újra és újra, és újra.

Pallér Zsuzsanna

Nem hiszek az ismerkedésben és az ezzel járó gyakori képmutatásban. Hiszem, hogy a találkozások nem véletlenek és mindig olyan társ érkezik, akire készen vagyunk. Azt tapasztalom, hogy az őszinteség és az ítéletmentességre, elfogadásra való törekvés működik. Jó tudni, ki mit szeretne a másiktól, a másikkal és az élettel. Amikor a csodálat, a szeretetéhség mozgatott, pontosan ehhez adott az élet társakat, és amikor már megtanultam szeretni önmagamat és arra vágytam, hogy értéket adhassak a kisebb-nagyobb környezetemnek, akkor elkopott a régi és érkeztek új emberek. Ismerkedni számomra csupán annyit jelent, hogy hajlandónak lenni figyelni, látni, érzékelni. Úgy, ahogy a dolgok vannak. Sok ködösítés, ígérgetés megtapasztalása tette fontosabbá azt látnom, milyen ember a másik és, amit tesz, az összhangban van-e a szavaival. Ezért fontosabbak lettek a közös programok, célok és ügyek, mint az, hogy egymás kedvében járjunk. Az az élményem, hogy még a profi színlelő sem tud spontán élethelyzetekbe hibátlanul színlelni. Ilyen módon jobban megismerhető a másik, mint egy kávézóban.

Pallér Zsuzsanna

A válásom után hosszú hónapokig vívódtam. Jól tettem- e vagy sem? Pontosan egy év telt el aközött, hogy beláttam, nincs értelme tovább próbálkoznom és aközött, hogy végleg el tudtam engedni. E/1! Ő már érezhetően elengedte azelőtt. Annyira össze akartam tartani a családunkat, hogy rengeteg erőmet felemésztette a küzdelem, amit vívtam. Azt akartam, hogy a gyerekeimnek elérhető legyen az apjuk, jelen legyen és szép gyerekkoruk legyen, ami nekem nem volt.... És nekik sem. Sajnáltam a gyerekeinket, de leginkább a gyerekkori önmagamat. Ők talán fel sem fogták, milyen veszteség érte őket. Azt mondják a szakemberek, hogy egy leánygyermeknek apa nélkül felnőni nagy hátrány. Pótolhatatlan a hiány, és rányomta a bélyegét számos életterületre. Ismertem ezt az utat és azt kívántam, bárcsak nekik könnyebb és jobb életük lenne! Próbáltam pótolni az űrt. De végül elfogadtam, hogy nem lehet. Arra a helyre, ahonnan az apa kilépett, senki nem illik. Az a hely, ha üres is: foglalt. Teljes életet szerettem volta - így hiányzó alapokkal is, aztán rájöttem, hogy ez csak úgy lehetséges, ha én magam teljes vagyok. Hosszú volt az út, míg önmagamra találtam és a magányt felváltotta tartalmas, hiánytalan egyedüllét. Már tudom, ha bennem Rend van, akkor minden rendben van. Az űr BENNEM nem követelőzik - betöltődött szeretettel. Az élet bármit hoz, van hely MELLETTEM.

Katalin Skultėty

Idén lesz 10 éve, hogy egy nyaralás után a gyermekeim apja felvetette, hogy váljunk el mert ha a nyaralás sem hozott minket közelebb egymáshoz, akkor a hétköznapokban mitől lenne ez jobb. A válaszom ennyi volt, jó. Megkönnyebbültem, hogy ő mondta ki, ő kezdeményezte. Legalább nem én leszek a felelős a gyerekek szemében, így nyugtattam a lelkiismeretemet. Mert a felelősségvállalást szinte mindig el akartam kerülni. Ezelőtt csak dobálóztam az el akarok válni mondattal és tőle vártam, hogy oldja meg. Eljött a pont, ahol már nem vette komolyan de lezárta magában a kapcsolatunkat. Pontosan fel tudom idézni mikor és hol történt ez meg benne. Ezek után még 8 évet éltünk együtt, egymás mellett... Ezer sebből vérzett a kapcsolatunk. 17 éves voltam mikor megismertem és utólag tudom, hogy vele menekültem ki a családomból. Egy másik családot kerestem, gyerekként. A házasságunk legnagyobb részében továbbra is gyerek voltam. Kényelmes volt. Ő ezerrel gondoskodó, akinek az igazi gyermekei voltak a mindenei. Ő volt az anyjuk is. Közben céget vezetett és a környezete mindig számíthatott rá, éltek is vele. Ő volt a hős és a jó zsaru. Persze fájt, hogy nem én vagyok neki a legfontosabb de gyerekként, 0 felelősségvállalással csak tehetetlenül moziztam. Továbbra is kényelmesebb volt. Aztán én kezdtem el tünetelni a családban, mutatva a diszfunkcionálisan működő családi dinamikát. Atyaisten milyen szerep felcserélődések voltak... 2008-ban depresszióm lett. Addig nem tudtam, hogy ilyen létezik. Komolyan gondoltam, hogy a depresszió az annyi, hogy kapd össze magad és minden mehet tovább. Áhhh, a fenéket. Tényleg létezik. Végig "tiszta" volt a tudatom, annak ellenére, hogy elkezdtem gyógyszert szedni, mégis mindent meg tudtam figyelni mi zajlik bennem. Ez egy végtelenül beszűkült regressziós tudatállapot és nem volt eszközöm arra, hogy ezen változtassak. Sok mindennel próbálkoztam, hogy ne szűküljek be még jobban. A depresszió mellett generalizált szorongásból kialakult fóbiám is lett, pánikrohamokkal vegyítve. Korábban már jártam terápiába, ezen időszakban újramentem. Egy dolgot akartam elkerülni, hogy az akkor még férjem szemében ne egy tehetetlen beteg kislány legyek. Szerettem volna ha nőként nézne rám. Csak fogalmam sem volt mi a nő, tenni ezért nem is szándékoztam tenni, én csak örökre szerettem volna kényelmesen, gyerekként élni és mindent birtokolni. Féltem, hogy életképtelen leszek egyedül és nem állt szándékomban ehhez plusz két gyereket egyedül felnevelni. Így sokáig benne maradtam a látszólag kényelmes rosszban. A legjobb döntés volt, hogy elváltunk, innen datálható a felnövésem. Valahol egy emberi érték végig megvolt a kapcsolatunkban, így a fő szempont, hogy a gyerekek érdekeit tartsuk szem előtt és kulturáltan váljunk el, tudott teljesülni. Nem kellett egyedül gyerekeket nevelnem mert az apjuk részt szeretett volna venni az életükben, ennek örültem és megnyugtató volt, hogy akkor ez talán nem lesz olyan nagy törés nekik mert megmarad mindkét szülő. 2 otthonuk lett (3 hét itt, 3 hét ott-tal kezdtünk, ami aztán hónapokra nyúlt) és talán a család széthullásakor rossz és kevésbé rossz megoldások közül ez a kevésbé rossznak tűnt. Az a tapasztalatom, hogy a legönazonosabb megoldás lesz mindenkinek a kulcsa. Seb, törés így is úgy is lesz de a mértéke, a remény a továbbélésre, a változásra, talán ez nem mindegy. Nehéz volt őt elengednem, azt hittem, nélküle nem létezik az élet. Volt egy újrapróbálkozásunk is pár évvel később, bár ne lett volna. Vergődés volt és titokban tartottuk, hogy a gyerekeket ne bizonytalanítsuk el. Persze mindent tudtak és kikészültek a bizonytalanságban. 5 éve zárult le a férfi-női minőség véglegesen. Az élet igazából innen indult. Leváltam róla nőként de egy emberségesen emberi kapcsolat megmaradt. A gyermekeink pedig "normális" értékrendű, helyén az eszük-szívük, fiatal felnőttek. Azóta többször beszélgettem velük arról, ők miket éltek meg és hiszem, hogy minden tud gyógyulni, mindenen túl lehet lenni. Azon is, ami kilátástalannak tűnik adott pillanatban. Az átélt depressziómért, mentális szétcsúszásokért borzasztó hálás vagyok. Mikor kijöttem az elsőből 31 évesen (volt egy enyhébb is az évek múltán), akkor azt éreztem életemben először, hogy ÉLEK. Mivel úgy éltem meg, hogy a halál torkából jöttem vissza, az esélytelenek nyugalmával nem szégyelltem mi történt velem, emiatt sok embernek meséltem a megélt poklomról. Megdöbbentem mennyi ember megnyílt ennek hatására, kiderült, milyen sok ismerősöm járt pszichológushoz "titokban", mikkel küzd más is. A legáldásosabb mellékhatása pedig az volt, hogy ettől a pillanattól kezdve alig ítélkezem. Megértettem, hogy soha nem tudhatjuk kinek mi van a csomagjában. Senki bőrében nem mi vagyunk..

Kollár Erika

Elvesztettem az érdeklődésemet a külvilág felé. Miután felfedeztem mindent, ami érdekelt, ami vonzott, a motiválatlanság és a közömbösség lett úrrá rajtam. Elfáradtam, kiégtem. Míg korábban mindig volt ötletem arról, hogy mi lesz a következő lépés, addig az utóbbi időben már fogalmam sincs. Csak történik velem az élet. De nem úgy, mint a mintáim korában, amikor nem tudtam, mire kellene nemet vagy igent mondanom. Most már pontosan érzem, ha valami nagyon nem és egy belső hang szokott spontánul jelezni, hogy na ez a valami viszont most igen! Hogy miért, nem tudom.. csak figyelem ezt a hangot. Az élményem, hogy régen tudtam. Most meg intuitív érzem. Nincs belülről fakadó motivációm, vagy kívülről jövő erős vonzás. Mégis valamiért érzem, hogy merre kell, merre kellene mennem és próbálok ennek megfelelően cselekedni. Ami sokszor nehéz, mert egyrészt nem szól a lépés mellett egyetlen okos, meggyőző érv sem, másrészt, mi értelme? Mégis, utólag mindig kiderül, hogy a hang igaz volt, a lépés pedig szükséges. Hálás vagyok érte, hogy végre nem nekem kell tudnom, és hogy én nem is tudhatom. A hang nem az enyém, mégis hozzám tartozik, egy vagyok vele.

Joós Dóra

Támasztani a férfit az ügyben 10 éve ismertem meg Istvánt, mindaz amit képvisel az első pillanattól kezdve magával ragadott. Olyan érzésem volt, hogy mélyen legbelül, mindig is itt volt ez a minőség velem, de általa tudott valósággá válni. Nap, mint nap aktív részese vagyok ennek a folyamatnak, amint az ügy formát önt, és hasznosul a világban. Sok rutint szereztem az elmúlt 10 évben, a női minőségről, mellyel a legjobban tudom segíteni, támasztani a szeretett Fétfit. Ez a legfontosabb, amit adhatok, amit senki más nem tud helyettem ellátni. Boldog vagyok, hogy István felesége lehetek! Minden nehézségével és kihívással együtt. Mérhetetlenül jó érzéssel tölt el a mai napig, hogy az Ő világát gazdagíthatom. Hiszek benne!

Csontos Tamás Péter

Megszülettem, de nem kaptam az élethez "használati utasítást". 30-as éveimre csalódtam a gondolati elvhű életvezetésben hívhatjuk ezt masculin szellemiségem elkopásának a valósággal való ütközéssel. Majd az érzelmeimmel, érzéseim fókuszba helyezésével való feminim módus operandim ideje következett, amely pokoljárásban teljesedett ki. De akkor hogyan? Az életvezetés az elvállalt szerepkörök hosszú távú tartalmas működtetésének alapja az önismereti út. A vezetési képességed határait az önismereted adja. Az önismereted fejlesztésének ára van, ez az ár az illúzióid elvesztése. Ezek az illúziók egyben a legfőbb belső akadályok is amelyek fejlődésed útjában állnak. Még nem találkoztam olyan emberrel akinek a fejlődés hosszú távon egyedül ment volna. Társas lények vagyunk, egy csoportba születtél. Mindig ott egy szülő egy családi hagyomány vagy családtagok. Vállalati környezetben egy mentor egy vállalati munka kultúra és munkatársi közösség. Hívhatjuk ezt mentornak, ügynek és csoportnak is. Nem a szavak a lényeg, hanem a jelenségek látásmódjának gyakorlata. Amit a megértésed meghaladva megláttál azt már tetszőleges szavakkal illetheted, az artikuláció mindíg egy közösségnek szól. Amiben segíthetek: Az akadályok láttatásában. Az akadályok felismertetésében. Az akadályok meghaladási módjának gyakorlatában. Az öngyógyító képességed esetleges aktivizálásában. A saját utad "használati utasításával" megismertethetlek, de nem cselekedhetek helyetted. Nincs Szent Grál, ez nem megy "okosba". Munka van, folyamatos és nem is kevés...

Poczik Hajnalka

Sokáig a másodhegedűs szerepébe álltam bele, és nem tudtam mi történik majd, amikor végre a kör közepére állok. A karrier sokáig nem volt számomra elsődleges. Az életemben mindig a család, az érzelmek és maga az élet volt az, ami igazán számított. Imádtam az otthon melegét teremteni. Nagyon értettem hozzá. Ezt kaptam visszajelzésként. Erre fókuszáltam, ez mozgatta a döntéseimet és a mindennapjaimat. A szakmai sikerek nem vonzottak úgy, mint a kapcsolatok mélysége vagy az élet apró örömei. Mindig kitűntem a csoportban. Voltak képességeim, és megvolt a jelenlétem, amit mások is észrevettek. Mégis, valahogy mindig a vezető, a tanító, a mester mellett álltam, támaszként. Nem a kör közepén, hanem annak peremén – az, aki ott van, aki erősít, támogat, de sosem az, aki vezeti a folyamatot. Ez volt a megszokott szerepem. Ez rendben is volt egy ideig, de aztán ráébredtem, hogy ezt újra és újra én választom. Hogy mindig másodhegedűsként állok a színpadon. Ez a felismerés megrázott. A másodhegedűs szerep, amelyet olyan természetesen vettem fel, egyszer csak szűknek és korlátozónak érződött. Ez az ébredés azonban elindított egy mélyebb utat. Azóta tanulom, hogyan álljak ki magamért, hogyan legyek a kör közepén. Hogyan irányítsak, képviseljem magam, és merjem megmutatni mindazt, ami bennem van. Hiszen valójában mindig is látszottam, de most már tudatosan vállalom ezt. Négy éve kezdtem el a csoportvezetés tanulását Gánti Bencénél, az Integrál Flow Csoportvezetői képzés keretében. Ez a négyéves folyamat, amelynek alapját a hároméves Integrál Akadémia képzése adta, mélyen átalakította a vezetésről alkotott képemet és gyakorlatomat. Most a mesterképzés utolsó szakaszában járok, amely nemcsak szakmailag, de emberileg is formált. Ez az út megtanított arra, hogy a vezetés nem csupán technikák és módszerek alkalmazása, hanem belső utazás is. Különösen fontos számomra, hogy nőként tanuljam meg, hogyan lehetek önazonos vezető. Hogyan képviseljem az erőt úgy, hogy közben alázattal és tisztelettel figyelem a csoport folyamatait. Megtanultam, hogy a szilárd és biztonságos keretek, amelyeket a csoportvezető megteremt, az apai minőséget tükrözik. Ugyanakkor a lágy együttlét és megtartás az anyai minőség kifejeződése. E két szülői minőség egyensúlya teremti meg azt a biztonságos teret, amelyben a csoporttagok szabadon fedezhetik fel belső világukat. A csoportban jelen lévő többi résztvevő pedig a testvéri kapcsolódásokat hordozza, amelyek támogatják és mélyítik a közös munkát. Az előadás és a tréning gyakran lehetőséget ad arra, hogy az előadó a szerepe mögé bújjon. Ez a távolság bizonyos biztonságot adhat. A csoportvezetés viszont teljes őszinteséget és jelenlétet kíván. Ez nem szerep, amely mögé el lehet rejtőzni, hanem egy folyamatosan nyitott és érzékeny kapcsolódás. A csoportban zajló rejtett folyamatok felismerése, kimondása és megértése segít abban, hogy a résztvevők biztonságban érezzék magukat és tovább mélyüljenek. A csoport egyfajta kollektív érzékenységgel rendelkezik: érzékel, de nem mindig tudatosít. A kimondás aktusa tisztázza és felszabadítja az energiákat. Ezen az úton azt is megfigyeltem, hogy egy másik csoportvezetővel való együttműködés milyen mély tanulási lehetőségeket rejt. Tudatosan figyelem, hogy kivel tudok harmonikusan, valódi flowban lenni, és kivel merülnek fel kihívások. Ez a megfigyelés segít mélyebben megérteni önmagam működését, és azt is, hogyan lehet közösen teremteni és vezetni. Olyan ez, mint egy működő vagy nem működő kapcsolat, ahol a kölcsönhatások minősége mindent meghatároz. A vezetés számomra nem csupán mások fejlődésének támogatása, hanem egy soha véget nem érő önismereti folyamat. Egy tér, ahol a csoport fejlődése közben én magam is újra és újra tanulok, mélyülök, és kiteljesedem. Milyen neked kilépni a megszokott szerepekből és vállalni önmagad teljes valóját? Oszd meg velem a gondolataidat, utadat és tedd fel a kérdéseidet – kíváncsian várom a történetedet!