István ViroveczVeszteség és újjászületés – A válás és gyász feldolgozása A veszteségnek sok arca van. Néha egy ember távozása, máskor egy egész élet darabokra hullása. A válás nem csupán egy kapcsolat megszűnése – egy otthon elvesztése, a család széthullása, a mindennapok átrendeződése. Egy olyan folyamat, amelyben egyszerre kell elgyászolni a múltat és új alapokat építeni a jövőhöz. Én nem csak a házasságomat veszítettem el. Elveszítettem a szüleimet, a családot, a házat, amit felépítettem, a fiaimat, akik többé nem ébrednek mellettem minden reggel. A legmélyebb pont az volt, amikor ráébredtem, hogy a világ, amit ismertem, végleg eltűnt. A mindennapok üressé váltak, a csend súlya elviselhetetlen lett. A fájdalom egyik legnehezebb formája, amikor a gyermekeid már nem a mindennapjaid részei. Nem láthatod őket minden este, nem ölelheted meg őket minden reggel, és egy részük lassan elkezd nélkülözni téged. És Te tehetetlen vagy. A veszteség feldolgozása nem egyenletes folyamat. Néha úgy érzem, haladok előre, máskor visszahúz az üresség. A válásban nem csak a másikat, hanem önmagamat is el kell engednem. Azt az embert, aki hitt egy közös jövőben, azt az apát, aki úgy gondolta, minden nap ott lesz a gyerekei mellett, azt a társat, aki mindent beleadott. De a fájdalom nemcsak elvenni képes – ha hagyom, átalakít. A legnagyobb mélységekben tanulom meg, ki vagyok igazán. Hogy az élet nem attól értékes, hogy mindig teljes, hanem attól, hogy képes vagyok újrateremteni önmagam. Most már tudom: a veszteség és az újjászületés kéz a kézben jár. A gyermekeim mindig az életem részei lesznek, még ha más formában is. A múlt nem tűnik el, de nem kell, hogy fogva tartson. A válás nem a vég – hanem egy lehetőség arra, hogy újra felépítsem önmagam, másképp, talán erősebben, mint valaha. És ha ezen az úton vagy, ha érzed ezt a fájdalmat – tudd, hogy nem vagy egyedül. A gyógyulás lassú, de lehetséges. A veszteség részed marad, de nem kell, hogy meghatározzon.
7
Joós DóraA női szerepek egyensúlya (nő, feleség és anya) A kisgyereknek és a férfinak is maximálisan szüksége van a nő szeretetére, a figyelmére. De hogy lehet ezt egyidőben adni mindkét irányba, hogy egyik kapcsolódás se sérüljön? Hogy tudok megmaradni a férjem mellet jó társként, mikor egy csecsemő érkezett hozzánk? Hogy tudom egy újszülöttnek a mindent is jelenteni? Hogyan lehet minden nap visszatöltekezni, hogy a következő nap újult erővel indulhasson? És még számtalan feladvány, amire a válaszokat keressük. Nagy művészet ez, az elmúlt 5 évben sikerült az egyensúlyt megtalálnom. Persze időnként még most is kibillenek… :)
Battyányi CsabaNem mondok újat azzal, hogy a világunk – és ezzel együtt a világképünk – leginkább önmagunk tükre. Ahogyan a Mátrix című filmben is elhangzik: „Más ismerni az utat, és más járni rajta.” Megtapasztaltam, hogy a fejemben lévő „problémák” csak azért válnak valósággá, mert annak gondolom és annak hiszem őket. Furcsa felismerni, hogy sokszor magam ások egy gödröt, beleugrom, majd a környezetemet hibáztatom és sajnáltatom magam, mintha az élet igazságtalan lenne. Remélem, te nem is tudod, miről beszélek. Mégis szerencsés vagyok, mert megadatott, hogy megtapasztaljam az élet egy másik oldalát is: azt a tiszta, létezésből fakadó örömöt és hálát, amely mindig ott van bennünk. Az élet egy CSODA. De miért nem ezt éljük nap mint nap? Mert nem figyelünk rá, mert észre sem vesszük, hogy képesek vagyunk erre az állapotra hangolódni. Én sem tudom ezt a nap 24 órájában megélni, de amikor rosszul érzem magam, valahogy mindig vissza tudok térni hozzá. És te is képes vagy rá! Mindenki képes rá, mert ez is része a létezésünknek – éppúgy, mint a düh, a harag, a keserűség vagy az önsajnálat. A kérdés csak az, hogy melyikhez kapcsolódunk inkább.
Pallér ZsuzsannaA Covid utáni időszak gyökerestül forgatta fel az életemet. Rövid időn belül szinte mindent elveszítettem: édesapámat, a páromat, az egészségemet, a munkámat, és vele együtt a jövőképemet is. Nem sokkal később a megtakarításaim is elfogytak. Korábban azok támasza voltam, akik krízisben vagy nehéz élethelyzetben voltak, de amikor nekem lett volna szükségem segítségre, bárhova nyúltam, csak a levegőt markoltam. Egy váratlan fordulat Ez a mélység Isten felé fordított. Kértem a segítségét, és ő meghallotta a kérésemet: egy videóra lettem figyelmes. Mintha nekem szólt volna. Bár az anyagi helyzetem bizonytalan volt, valahogy mégis megérkezett a szükséges pénz, hogy részt vehessek egy egy veszteségfeldolgozó a folyamatban. Nem tagadom, ez életem egyik legkeményebb időszaka volt. A program során 11 lezáratlan kapcsolat érzelmi megéléseit dolgoztam fel. Minden fájdalmat, haragot, bánatot és veszteséget átéltünk és elengedtem. A változás ajándéka Ez a folyamat emberileg és szakmailag is rengeteget adott nekem. Megértettem, hogy a múlt feldolgozatlan érzelmi sebei miatt nincs hely az örömnek, az együttérzésnek, és a jövő kapcsolatai is sérülnek. A tisztítás során mintha újra felépítettem volna magamat. Mostanra a halálhoz és a veszteségekhez sokkal természetesebben tudok viszonyulni. Az empátiám és az érzelmi teherbíró képességem megerősödött, és megtanultam, hogyan legyek jelen nehéz érzelmekkel is, anélkül, hogy szenvednék miattuk. Tiszta lap és új kezdet A folyamat végén tiszta lapot kaptam. Új életet kezdhettem, és ma már tudom: nem a veszteségeink határoznak meg minket, hanem az, hogy mit kezdünk velük. Ez az időszak megtanított arra, hogy nem csak magamat tudom kísérni nehéz időkben, hanem azokat is, akik épp most élik meg a saját veszteségeiket. Hiszem, hogy a fájdalom feldolgozása helyet teremt az örömnek, az új kezdeteknek, és annak a szeretetnek, amelyet csak akkor adhatunk és kaphatunk, ha nyitott szívvel élünk. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
- Joós Dóra
Nem választ a Férfi, akire ráismertél Hosszas egyedüllét után éreztem, hogy érkezik a Férfi, akivel közös az életünk, a sorsunk. És valóban egy nap “besétált” az életembe. Ahogy a lelkét olvashattam, ráismertem. Láttam Őt, teljes valójában fénylett. Őt vártam. Mindent adtam ahogy csak adhattam, ahogy fogadni tudta tőlem. És éreztem, hogy nyílik, hogy kapcsolódunk, hogy olvasztom, hogy jó együtt, hogy csak együtt jó. Egy nap mégis mennie kellett, távolodni tőlem, hogy valóban választani tudjon, hogy Ő tudjon immár engem választani. Hosszú volt minden perc, de mégis nyugalmat adott az érzés, hogy összetartozunk. Van egy belső hang, egy legbelső iránytű, ami tudja az igazat. Rá figyelve nem csaphattam be magamat. Mára a Férjem és gyermekem édesapja Ő, Joós István.
Daniel UhleTánc. Társas-tánc. Páros tánc. Férfi-női tánc. A diszkós, két méterről "integetünk egymásnak" jellegű ugrabugra elég hamar kiábrándított. Így 20'-as éveim elején beiratkoztam egy klasszikus, tíz-tánc társastánc tanfolyamra. Az első órák elég kihívásokkal teliek voltak, mert a kijelölt táncpartnerem lecserélt egy saját, hozott férfira... De ez nem szegte kedvem, beiratkoztam egy másik tánciskolába és lelkesen tanultam a táncokat. Később folytattam a Salsával, majd később elkezdtem Kizombát is tanulni. (A Néptánc és az Argentin Tangó még hátra van.) A Salsát nagyon szeretem, mint vidám, mediterrán, "ugri-bugri" táncot, de a szívem csücske a Kizomba. Abból is klasszikus, nem pedig az urban változat. Itt lehetőségünk van mélyen, igazán mélyen is kapcsolódni. Lélektől-lélekig. Egy másik dimenzióban egyesülni, sokszor becsukott szemmel, mint férfi és nő és mint lélek és lélek... Aztán véget ér a tánc, mi visszatérünk ebbe a dimenzióba és megköszönjük egymásnak a táncot. Persze lehet több is belőle. De nincsenek elvárások - csak biztonságos kereket. És az örömforrás! Igazából mindenkinek felírnám receptre, terápiás célzattal a társastáncot. Mert rögtön megérezzük, hol tartunk, férfiként, nőként ebben a zavarodott világban. Mert rögtön érezzük a másik személyiségét, azt, hogy éppen holt tart önmagával. Mert akár ismerkedésként, randiként is ideális lehetőség, hiszen érezzük egymás illatát, el tudjuk dönteni, jól esik-e a másik érintése. Ja és a tánc tartalmaz nyomokban szexet is: mert a férfi-női energiák áramlanak és cserélődnek. Nekem már volt sikeres randim társastáncos bulira szervezve és volt több ismerkedésem is, amelynek az első lépése egy táncra felkérés volt. Bármilyen eseményen... Egy jól sikerült tánc lemodellez egy harmonikus párkapcsolatot is: valakinek vezetnie kell - és ezt a hölgyek általában az uraktól várják. :) A vezetés azonban nem egy uralmi játszma. Sokkal inkább egy felelősség, egy küldetés! A nő a kezembe helyezte a sorsát, bizalmat adott. A bizalom pedig bizalmat szül. Férfiként csak irányt mutatok, esetleg egy kis lendületet adok, de a lépéseket a nő teszi meg. Férfiként biztonságos keretet adok, amelyben a nő kivirágozhat, megmutathatja a szépségét a világnak, vagy családi keretbe átvíve a képet, gyerekeket hozhat a világra. Nagyon fontos azonban az ellentartás, amit talán párkapcsolati dinamikaként fordíthatnék. Mert ha nincs a nőnek ellentartása, akkor nem tudok mit kezdeni, nem tudok kapcsolódni vele. Akkor tényleg csak, mint egy bútordarabot, áttehetem egyik pontról a másikba. De ha a nőnek van ellentartása, akkor tudok neki irányt, lendületet adni és érdemben kapcsolódni. Csodálatos ajándék a tánc!
- Pallér Zsuzsanna
Sokáig vívódtam, hogyan legyek egyszerre fejlődő alkalmazott, gondoskodó anya, figyelmes társ, háztartást vezető és kertet gondozó nő. 25 évesen mentem férjhez, tele energiával, és úgy éreztem, mindenre képes vagyok. De amikor a második gyermekem is megszületett, már nem volt elég a 24 óra és az az életenergia, amit újra és újra vissza kellett töltenem – egyre kevesebb alvással. Egy váláson és egy kiégésen is túl voltam már, amikor elindítottam a vállalkozásomat. Újra a saját utamat jártam, mégis éreztem, hogy ismét kimerülök, szétszóródok. Ekkor édesapám elvesztése ráébresztett valamire, amit addig nem vettem észre. A temetésén három különböző beszéd hangzott el: egyet a felesége mondott, egyet a gyermekkori barátja, és egyet az egyik kollégája. Három különböző emberről meséltek, mintha nem is ugyanarról az életről beszélnének. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért éreztem magam annyira szétszakadva. Ha otthon voltam, bántott, hogy a munkahelyi feladatok állnak. Ha dolgoztam, fájt, hogy a gyerekeim hiányolnak. Ha magammal vagy a barátaimmal foglalkoztam, bűntudat gyötört, mert nem tűnt „hasznosnak”. A szerepeim széttagoztak, és azok váltak az identitásommá. Úgy éreztem magam, mint a tányérpörgető bohóc, aki egyszerre próbál mindent mozgásban tartani. De ez nem volt fenntartható. Le kellett vennem a szerepeket, és önmagammá kellett válnom. Megértettem, hogy nem a dolgok vannak az életem középpontjában – én vagyok az. Minden belőlem indul ki, és belőlem bontakozik ki. Ma már tudom, hogyan álljak stabilan, és mindig azzal foglalkozzak, ami éppen időszerű. Nem rohanok, nem zsonglőrködöm kétségbeesetten – helyette szabad vagyok és önazonos. Ez az, amit az élet megtanított nekem: ha magamat helyezem a középpontba, minden más a helyére kerül. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
Joós IstvánAz én tapasztalatom, hogy semmikor nem tudtam nők közül választani, nő iránt elköteleződni... Hanem a Dolgom találtam meg (pontosabban: a Dolgom talált meg engem), és az vált egyértelművé, hogy a Feladatot elvégezni, az Ügyet jól szolgálni, a Jóistentől kapott Tálentumaimat kamatoztatni legjobban Vele tudom. A tapasztalatom, hogy férfiként Társat keresni értelmetlen. Hanem a DOLGOM kellett felvállalni, és miután ez sikerült, ehhez a Társam automatikusan megérkezett. 👍🚀
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsAz egyik legmegdöbbentőbb észlelésem az, mennyire nem képesek az emberek tanulni, tanítványságot vállalni annak érdekében, hogy az életben előre haladjanak. Jómagam aki nálam kicsit is jobban működött egy területen kérés vagy felhívás nélkül tanítómmá, mentorommá tettem az illetőt. Ez a jelenség a vallási közösségekben különösen is nagyon szemet szúr és jellemző. Pedig valaki tapasztalatai éveket, évtizedeket sprórolhatnak a mi számunkra és a kívánt eredményhez vihetnek, ha követjük őket az általuk megtapasztalt szenvedések szükségszerű átélése nélkül. Nekem is volt mentorom, akitől keményen megkaptam az őszinte visszajelzést időnként, vagy simán csak tolerálnom kellett, hogy feleség és anya és én a sokadik vagyok a sorban. Döbbenten állok a jelenség előtt, hogy most, hogy én vagyok soron, hogy visszaadhassak abból, amit kaptam, emberek mennyire kevés konfliktus vagy nehézség után feladják és inkább a saját jelenlegi egójukat választják a fejlődés helyett. Nem értem, hogy hiányozhat az alázat ennyire olyan emberekből, akik állítólag ezt is a zászlóikra tűzik - legalábbis papíron. Ahogy a kedvenc amerikai pásztorom szokta mondani, mielőtt Isten a következő szintre visz, előbb szembesít minket vele és megsértődhetünk vagy jegyzetelhetünk, a választás rajtunk múlik.