Zita

Apukám betegségét, 12 hasi műtétét (ebből 2 életmentő) asszisztáltam végig fiatal felnőttként 8 éven át. Aggódás, tehetetlenség érzés, végeláthatatlan várakozás és bizakodás egy apró javulásra. Mikor már úgy mész a kórházba, mintha haza mennél... Hinni a Gondviselésben és az ő élni akarásában. Gyerekként erősnek maradni, lelket tartani anyukámban is, segíteni, ápolni otthon és türelmesnek lenni a beteggel. Hozzátartozóként kívülről látni a szenvedését nyilván nem ugyanaz, mint magát a betegséget átélni, mégis megviselt bennünket is. Többször anyukám helyett is én tartottam a frontot. Átértékelődtek dolgok huszonévesen. Azóta pedig egy megváltozott életmódhoz igazodunk és örülünk, hogy még köztünk van!

#Minták legyőzése témakörben leírtak kiegészítése Sokáig nem érdekeltek a kisbabák, nem csaptam le a lehetőségre, hogy más gyerekét fogjam, gügyögjek neki vagy akár vigyázzak rá. Korábbi kapcsolataimban is már téma volt a gyerekvállalás, de valahogy nem érett meg a gondolat bennem. Férjemet megismerve 30 felett erősödött meg a "neki szívesen szülnék" érzés. Szívem szerint még húztam volna az időt, utólag belátom, nem lett volna jó még jobban kitolni a gyerekvállalást. Anyai ágam 7 generációs egygyerekes hagyományai után erős vágyam volt, hogy nekem kettő legyen. Szerencsésnek érzem magam, egyúttal nem véletlen, hogy van lányom és fiam is. A gyerekvállalás nem a férjem és köztem volt kérdés, hanem az eredeti családommal okozott feszültséget. Nagy tanítás és tapasztalás, hálás vagyok, hogy én már más mintát adhatok át.

28 évesen fogalmaztam meg magamnak, hogy nem értjük egymást anyukámmal és a nagymamámmal. Nagyon másképp gondolok dolgokat. Addigi fiatal felnőttkorom élménye, hogy már-már barátnői viszonyom van vele/velük. Majd "felnyílt a szemem", és kezdett úrrá lenni rajtam az "almafáról lepottyant körte vagyok" érzés. Ezek csak fokozódtak az esküvőm szervezése, majd a gyerekeim születését követően a gyereknevelés témakörökben. Sokáig lavíroztam a mintáim és a saját világképem, megérzéseim követése között. Viták sora, neheztelések, követték egymást, feszült légkör jellemezte minden találkozásunkat. (130 km-re élünk egymástól) Nem is tudom, mi lett volna, ha a közelükben maradok....?? Női ágon 7 generáción át uralkodott anyai mintát törtem meg, szó szerint sokkoltam a felmenőimet, azzal hogy 2 gyereket vállaltam egy helyett. Ez máshol normális, azon a vidéken, ebben a családban elfogadhatatlan volt!! Számtalan felismerés után, felvállalva a konfliktusokat, kitartva a saját érzéseim/ösztöneim mellett haladtam tovább. Mantráztam, hogy ÉN más vagyok, máshogy AKAROM és TUDOM csinálni!

Aki átélte a kisgyerekes időszakot, pláne több gyerekkel, nem kell bemutatni, mi zajlik ilyenkor. Férjemmel több mélypontunk volt, nem tudtuk megbeszélni a dolgainkat. Erre irányuló próbálkozásaim rendre sikertelenséggel zárultak. 2023-ra úgy éreztük, javul és fejlődik a kapcsolatunk, könnyebb már az iskolás korú gyerekekkel, több és tartalmas idő jut egymásra, a házasélet is intenzívebb lett, mindkettőnk megelégedésére. Ebben a pozitívan változó időszakban derült fény férjem hűtlenségére. Online kurzussal, majd annak eredménytelensége után coach-csal próbáltunk javítani a helyzeten. A coach őt továbbirányította pszichológushoz. Fél évig próbáltuk megérteni segítőinkkel, mi miért történik, a másik álláspontját tisztán látni. Végre megértette milyen fontos lett volna évekkel azelőtt is beszélni az érzésekről, megélésekről. Sajnos újra és újra elbeszéltünk egymás mellett. A bizalom visszaépítéséhez szükséges őszinteség elmaradt, több hazugságra derült fény. Érzelmei tartósnak bizonyultak a másik nő iránt, azzal nem tudok mit kezdeni. Így felhagytam a kapcsolat megmentésével és a család egyben tartásával. Külön élésünk óta igyekszem normális, nyugodt légkört tartani a gyerekek miatt.

Férjem az egyik legjobb barátnőmmel csalt meg. Alapjaiban rengett meg a párkapcsolatba és a barátságba vetett hitem. Ideje új fejezetet nyitni mindkét területen.