Mariann Nagy

Nagyon sokat segítettek az árnyékaim és korlátaim átlépésében a magammal folytatott belső párbeszédeim, az őszinteségem magammal. Akkor történtek nagy változások, amikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy honnan indultam, és éppen hol tartok. Hogy haladok a cél felé, és már így is nagy utat tettem meg. És magamban elkezdtem értékelni az eredményeimet, a kis sikereket is. Türelmesebb lettem magammal, tudatosítottam, hogy a változáshoz időre van szükség. A földbe vetett mag sem egy nap alatt szökken szárba... Megadom magamnak, a testemnek, a lelkemnek, amire szüksége van. Megtalálom a megfelelő módszert a lehetőségeimhez mérten. Figyelem a testem jelzéseit, és hallgatok rájuk. Ha pihenésre van szükség, pihenek, ha energiára, kikapcsolódásra, olvasok, festek, kapcsolódok a természettel, sétálok, jógázok, stb. Nekem ezek segítenek. Olyan emberekkel veszem körbe magam, olyan körülményeket, környezetet teremtek, amelyben ezt megtehetem. Ahol és akivel nem, azt igyekszem leépíteni, mert az engem rombol. Tudatos döntésekkel, tettekkel tudatosságot építek, és válok önmagammá.

Egyre többször találkozunk azzal a gondolattal, hogy egyetlen állandó dolog van az életben: a változás. A változáshoz való alkalmazkodás képességét tartjuk manapság az egyik leghasznosabb kompetenciának. Azt hiszem, ennek gyakorlása folyamatosan az életem része. Fontossá vált számomra, hogy megtaláljam a kiutat az áldozati szerepből, amibe a traumáim és negatív gyermekkori mintáim folyton vezettek, és hogy én legyek az első magam számára. Ahhoz, hogy ezeket elérjem, el kellett kezdenem nagyon erősen meghúzni a határaimat. Sok esetben az okozta a legnagyobb belső feszültséget, hogy olyan módszereket kellett alkalmazni, olyan "erősen" kellett beleállnom, ami az én alaptermészetemmel szinte ellentétes volt. Ezek voltak az én kihívásaim, sokszor családtagokkal is... Nem volt más választásom, hiszen olyan mértékben voltak gyakran verbálisan vagy érzelmileg erőszakosak, hogy egy idő után felismertem, hogy magamat kell választanom, különben elveszek... Nagyon nehéz volt, és még nincs vége. De sikerült! És ezt az élet minden területén kamatoztatom, minden emberi kapcsolatban. Sok leckét kaptam: érzelmileg elérhetetlen szülők, bántalmazó kapcsolatok, lelki bántalmazás a munkahelyen, érzelmileg kihasználó emberek... Egy ponton elhatározásra jutottam. Nem hagyom többé, hogy olyan közegben legyek, ahol hosszútávon negatív, bántalmazó hatások érnek. És nem foglalkozok azzal, mások hogyan ítélnek meg emiatt, hiszen azt lát meg belőlem, amit tud és akar. Jónéhány munkahelyet megjártam emiatt, ahol sok embernek segítettem rálépni erre az útra, akinek túlzás nélkül megváltoztattam az életét. Továbbra sem adom fel, hogy megtalálom az emberséges munkahelyet, és addig is kitartóan segítek egy új szemlélet elterjedésében, amely fontosnak tartja a munkavállaló jóllétét a szó komplex értelmében. A jó működés mindig kölcsönösségen alapul, így mindkét félnek tenni szükséges azért, hogy a cél megvalósulhasson.

Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt a szervíz várótermében állva olvastam az üzenetet a telefonon, hogy apukám rosszul lett a munkahelyén, a kollégái vitték kórházba. Pár óra múlva kiderült, hogy stroke gyanúval ül több órája a sürgősségi várótermében... Nem találok szavakat annak leírására, mennyi és milyen érzés, gondolat, kérdés tombolt bennem akkor, és utána, és azóta, csak már kicsit halkabban... Napra pontosan két hét őrület után, reggel a munkahelyemen kaptam a hívást...a telefon megcsörrenésekor már tudtam...ekkor hasított belém, miért riadtam fel hajnalban 5:55-kor... Pár nappal előtte már teljesen magatehetetlen volt...napról napra rosszabb, és emberhez méltatlanabb állapotban. Már beszélni a kórházba kerülés óta nem tudott. És azon a szerdai napon a kezét szorítva belenéztem a szemébe, és csak annyit mondtam: Tudom... És csak annyit kértem, hogy úgy legyen, ahogy neki a legjobb. Ez a történés, és a család ezidő alatti viszonyulása, magatartása sok dologra rádöbbentett, még több lettem... A legfontosabb pedig az, hogy ezután döbbentem rá, mit is jelentett valójában ő nekem, és én neki. Helyre került, aminek helyre kellett kerülnie.

Gyerekkoromban gyakran éreztem úgy magam, mintha teljesen más nyelvet beszélnék, mint a legtöbb körülöttem lévő ember. Nehéz volt egy olyan családban felnőni, ahol nem értettem, miért nem értik, amit mondok, és miért nem látják azt, amit én. Mindig átéreztem az emberek érzéseit, mindig vigaszt és segítséget nyújtottam annak, akinek szüksége volt rá. Nem nehéz kitalálni, hogy emiatt gyakran próbáltak leginkább érzelmileg kihasználni. Sokáig nem értettem, mit csinálok rosszul. Majd sok fájdalmas tapasztalás után elkezdtem feltárni rossz mintáimat, programjaimat, elakadásaimat, amik közelebb vittek a megoldáshoz. Folyamatosan dolgozok ezeken, és nap mint nap teszek azért, hogy önmagam lehessek, és átlépjem a korlátaimat, meghúzzam a határaimat. Mindezt szeretettel, elfogadással, asszertíven teszem. Tapasztalásaimat, holisztikus szemléletemet, empátiámat kamatoztatom segítő szakmámban, ami által családok, gyerekek életébe hozok változást, szeretetet, elfogadást, fejlődést. Úttörő vagyok, és elfogadtam, és egyre jobban bele tudok állni...