Balogh Sára

Mindig is szerettem volna hinni a tündérmesékben. Hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, hogy a jók nyerik meg a csatákat, hogy eljön a herceg fehér lovon, vagy hogy éppen az élet a semmiből megoldja a problémáimat. De ahogy léptem egyre előrébb, az élet arcul ütött, nehogy azt higyjem, hogy ő így működik. Léptem még egyet, és elgáncsolt, hogy biztosan tudjam, hogy csodák nincsenek. És én véreztem, sebes testtel haladtam előre, törött szárnyakkal, de akkor is mentem... Viszont ahogy telik az idő, egyre jobban kezdek rájönni, hogy tündérmesék tényleg csak a könyvekben léteznek... Ez lenne a felnőtté válás? HA igen, nem akarok felnőtt lenni...

Ismerkedés 2025(az én szemszögemből) Fiú ráír lányra. Lánnyal beszélgetnek pár napot. Lány az elmúlt évek traumái miatt szkeptikus, de elkezd megnyílni. Fiú random bedobja, hogy mit szólna a lány a mostanában igen sokat használt barátság extrákkal-hoz. Lány: de hát barátok sem vagyunk. Ezt a szituációt ismételjük meg huszonötször különböző fiúkkal. Mikor jutottunk oda, hogy ennyire nyíltan, kegyetlenül fájón a másikban csak egy testet, és ne egy lelket lássunk?

G ott volt. G-nek lelke volt. Gyönyörű volt kinézetre is, de ragyogott a lelke. És én vonzódtam hozzá. Jobban, mint bárkihez az utóbbi 10 évben. G maga volt a csoda. A megváltás. A ragyogás, ami egy másik lélek lehet. G. ritka volt. Más volt. Különleges volt. Ragyogott. Szebben, mint bárki. Ez nem beleesés volt. Ez kapcsolódás volt. Egy INFJ oldaláról. Közben G. Csak egy férfi volt. Egy ember. Aki azt akarta, amit egy férfi akarhat. Nem többet. És miért hibaztatnám. Miért? Mert tudta, hogy csivava vagyok. És mégis bántott. Hagyta, hogy fájni fog. Tudta, hogy ugatni fogok. És mégis, megtette a legapróbb dolgot, ami neki nem járt volna erőfeszítéssel, nekem mégis fájt és eltelt 21 óra és még mindig fáj. Mert az "agya, mint egy zokni" Nem akarok zokni lenni. Több vagyok, mint egy zokni. Én cipő vagyok. Hadd legyek cipő.

Valami nem stimmel. Velem? Vagy a hellyel? Más vagyok. Érzékeny. Nem különleges, csak más. Látom az embereket, látom a ragyogásukat – és mindig odavonz, mint egy molyt a fény. Aztán lepattanok a lámpatestről. Minden alkalommal. Itt élek egy helyen, egy városban, dolgozom valahol, ahol négyszáz ember közül egyetlen emberrel éreztem azt, hogy kapcsolódhatunk. És még ő sem maradt. És nem tudom, hogy velem van a baj, vagy a hellyel. Talán túl mélyre látok. Talán túl sok vagyok. Talán csak túlságosan ember. Követek el hibákat - ó, de mennyit. De sose azért, hogy megbántsak másokat. Nekem megírni egy üzenetet egy óra. Minden szót átgondolok, hogy ne bántsak. Közben mások laza nemtörődömséggel félrepöccintenek. Ez nem panaszkodás. Ez tapasztalat. És fáj. Néha úgy érzem, hogy magányos vagyok, miközben annyira vágyom a kapcsolódásra. Hogy csak adok és adok, mert azt hiszem, hogy a szeretet önmagában elég. De néha nem elég. Mert nem mindig jön vissza. És akkor ott maradok én, a csivava-lélek, aki túlgondol, túlérez, túlkötődik – és aztán próbál csendben maradni, hogy ne legyen „túl sok”. De attól még, hogy csendben vagyok, érzem. És ha te is így vagy ezzel, csak annyit mondok: nem vagy egyedül.