Andrea Takács3 csodás gyermek, akik a legnagyobb ajándékai életemnek. Kis felnőttként, kamaszként megsínylették a család szétesését, ami a váláshoz vezetett. Az elmúlt 8-9 év a kötelékünk teljes meglazulása, aztán újbóli megerősödése között mozgott. Ma már mindenki önazonos és néha elfelejtem, hogy az anyukájuk vagyok. Sokszor van "hűha érzésem", milyen klassz felnőtt emberek, milyen jó a társaságukban lenni. Igen, van olyan, hogy valamelyik utazna, élményt gyűjtene, elmondja és a kérdése: "anya, jössz velem?"
3
Joós DóraA női szerepek egyensúlya (nő, feleség és anya) A kisgyereknek és a férfinak is maximálisan szüksége van a nő szeretetére, a figyelmére. De hogy lehet ezt egyidőben adni mindkét irányba, hogy egyik kapcsolódás se sérüljön? Hogy tudok megmaradni a férjem mellet jó társként, mikor egy csecsemő érkezett hozzánk? Hogy tudom egy újszülöttnek a mindent is jelenteni? Hogyan lehet minden nap visszatöltekezni, hogy a következő nap újult erővel indulhasson? És még számtalan feladvány, amire a válaszokat keressük. Nagy művészet ez, az elmúlt 5 évben sikerült az egyensúlyt megtalálnom. Persze időnként még most is kibillenek… :)
Brigitta FesselMeleg vagyok... A születésnapomon a fiam fennmaradt velem, miután már mindenki elment aludni. Pár nappal voltunk az ő 14 éves születésnapja előtt. ... meleg vagyok... mondta... tudom... mondtam én... tudtam, hogy te tudod, azért mondom most el neked. Sejtettem, biztos nem lehettem benne. Reménykedtem, hogy mégsem. Nem kívántam a fiamnak ilyen nehéz utat. Azóta eltelt 9 év. 15 évesen felvállalta az iskolájában is. Ezzel indult egy látszólag könnyű, majd egy brutálisan nehéz időszak az életében, ehhez illő pánikrohamokkal tarkítva, majd a Coviddal súlyosbítva. Elfogadó családban nőttem fel, elfogadó, minden másság iránt toleráns emberként, újra kellett dimenzionálnom magamban az elfogadásom igazságtartalmát. Hallgattam a fiamat, aki tanított, miközben butaságokat kérdeztem. ...mert nem ismerjük ezt a világot és ennek sokszínűségét. Egy ideje részt veszek egy FeelFree közösségben, ahol a fiatalokkal beszélgetek az ANYA nézőpontjáról. A fiam pár hete csatlakozott ehhez a csoporthoz. Ha hasonló cipőben jársz... itt vagyok ...beszálgessünk.
Pallér ZsuzsannaAnnyira kíváncsi voltam mindig is az életre: tudni, látni, megismerni, de az anyaság vágya bennem nem volt erős. Valójában fiatalon többször eszembe jutott, hogy mi lenne, ha apáca lennék. Aztán belecsöppentem a korszellembe, ami szerint, amikor valakivel komolyabban jártam, kérdezték, hogy mikor lesz az eljegyzés, utána, hogy mikor lesz az esküvő, és aztán, mikor jön a gyerek. Többször éreztem azt, hogy bár nem érzem, hogy nekem ez igaz lenne, de "vállalni kell". Nagyon sokat tanultam és amikor elkezdtem 23 évesen dolgozni, nem éreztem időszerűnek, hogy otthon maradjak gyermekekkel. Mégis logikusnak tűnt engedni, hogy jöjjenek a gyerekek, ha akarnak, mert fiatalon csak könnyebb ez. Aztán persze tettem, amit kellett, de valahogy nem csordult túl bennem az a tipikus ősanyaság. Végtelen hála és tisztelet volt és van bennem a gyermekeim iránt, akik érzem, hogy bár, általam érkeztek, felelős vagyok értük, de nem az enyémek; egyediek, szabadok. Néha csak erővel tudtam kezelni a helyzeteket, ahogy mi is felnőttünk, de sosem ment bűntudat nélkül. Kerestem azt, hogyan lehetne tudatosabban? Mindig az hoz bennünket közelebb, amikor nem állok tekintéllyel felettük, sem alattuk önmagamat feladva, hanem mellettük. Rengeteget tanulok tőlük magamról. Nélkülük nem tudnám, milyen erős és milyen lágy is tudok lenni. Nem hatolt volna a csontomig a felismerés, hogy anyaként is ér egyedinek, tökéletlennek lenni. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
Gyovai-Farkas EdinaNekem nem magától érthetődő az anyai lét. Nem születtem igazi klasszikus anyának (már ha van ilyen), ha ezt így kimondani lehet. Lehet, hogy nem is vagyok anyának való..... 2 gyereket neveltünk a férjemmel, most kamaszok. Mindent megtettem, amit tudtam, hogy jó anyjuk legyek, de úgy érzem, hogy belegebedtem. Az elvárások szerint próbáltam jó anyjuk lenni, meghaladni önmagamat, de így sem sikerült, olyannak lennem, amit az anyáktól általában elvárnak. Szerintem a férjem sem értette igazán, hogy mi játszódik le bennem és nem fogadta el, hogy egy nőnek az anyaság extra nehéz feladat is lehet. Szeretem a gyerekeimet, örülök, hogy vannak, de utólag visszanézve, nagy segítség lett volna az, ha kimondhattam volna az érzéseimet és valaki ezt megértette volna.
Rita ParcsamiEgy 30 éves sikeres és boldog meleg fiú gyermek, boldog anyukájaként, bátran mondhatom, ha valamit hát ezt jól csináltam az életemben.
0
Fanni NémethA legértékesebb lecke számomra, ami az anyaság megélése által tisztult le, hogy mennyire rabjai vagyunk különböző elvárásoknak. Olyan tisztán látjuk őket… Máskor is, de a szülővé válás még nagyobb nyomást helyez ránk. Jól akarjuk csinálni, hiszen felelősek vagyunk az életért, akit a világra hoztunk. És ekkor hatványozottan érezzük ezt a nyomást. Mindenki, mindenhonnan irányt mutat, hogyan kell(ene) ezt jól csinálni: social media, nevelési irányzatok, felmenőink, a hatalmas információáradat, saját elvárásaink magunk felé, és nem utolsósorban mások felé is -gyermekünk, párunk, szüleink, stb. felé-, a párunk, és úgy összességében, a társadalom elvárásai. Vért izzadtam, mire elérkeztem a helyes kérdésekhez: - Vajon kaphatnék ebben még segítséget? Egyáltalán elegendő, és minőségében is elfogadható segítséget tudok igénybe venni? - Mennyi az annyi, ami Nekem még belefér? - Elégedett tudok lenni azzal, amim most van? (legyen az akár mozgás, étkezés, lelki táplálék „fogyasztása”, kikapcsolódás) - Tényleg én szeretném az adott dolgot, vagy csak valamilyen elvárásnak akarok megfelelni? Sorolhatnám még a kérdéseket, de talán ebből is látszik a lényeg. A külső elvárások lassan eltakarták azt, aki én vagyok. Elveszett valahol a vért izzadás közben. Pedig gyermekeinket a saját lényünkkel tápláljuk. Vajon tényleg az a görcs akarok lenni, aki megfelel az elvárásoknak, vagy megengedem, hogy lássák és érezzék ők is, hogy annyi vagyok, amennyi? És ekkor a helyére kattantak a dolgok. Már nem akartam mindenfelé megfelelni, és el tudtam fogadni azt is, hogy hibázok. És bizony a hibáimnak is helye van a saját, és a gyermekeim életében is. Persze nem könnyű letenni a régi beidegződéseket, és hazudnék, ha azt mondanám, mindent másképpen teszek a felismerés óta. Nem így van, és rengeteget kell még tanulnom...
Alexandra WierlKülső szemlélőként írom ezt, és talán pont ezért látom ennyire tisztán. Az ember kívülről sokszor jobban észreveszi azokat a működéseket, amelyekben a társadalom már teljesen benne él, és amelyeket idővel természetesnek kezd el nevezni. Egyre inkább azt látom, hogy a gyerek lett a cél, a központ, a teljes identitás. Mintha egy család minden működésének körülötte kellene forognia. És közben észre sem vesszük, hogy ezzel mekkora érzelmi és lelki terhet rakunk rájuk. Szerintem ebben a nőként nekünk van a legnagyobb felelősségünk. Nem csak abban, hogy mit adunk a gyereknek, hanem abban is, hogy milyen mintát élünk előtte nap mint nap. Szerintem az egészséges anyaság nem önfeladásból születik, hanem abból, amikor egy nő emberként is teljesebb, élőbb és önazonosabb életet él. A gyerek nem lehet egy család egyetlen központi tengelye, mert akkor olyan súlyt kap, amit valójában nem neki kellene hordoznia. Ezt az anyáknak nagyon fontos felismerniük. A „mindent a gyerekért” működés mögött sokszor nem tiszta szeretet van, hanem félelem, kontroll, bűntudat vagy önazonosság-vesztés. Attól még, hogy valaki mindent feláldoz a gyerekért, nem biztos, hogy egészséges mintát ad neki. Ezt úgy mondom, hogy a túlszeretés nálam is jelen volt. Megkaptam azt a szeretetet, amit sokan talán irigyelnének is. De közben volt egy nagyon fontos különbség: láttam az egységet. Tudtam, hogy része vagyok egy rendszernek, egy szervezetnek, egy családnak, ahol mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe. Viszont voltak időszakok, amikor a rendszer körülöttem kezdett forogni. És ennek a következményeit a mai napig érzem és dolgozom magamban. Mert amikor egy gyerek túlzottan központi szerepet kap, azt nem tudja egészségesen hordozni. Nem is neki való. A túlszeretés szerintem az egyik legkevésbé kimondott probléma. Maga a szeretet nem árt, de amikor túlvédésbe, túlkompenzálásba vagy önfeladásba fordul át, akkor a gyerek nem az élethez kap erőt, hanem egy mesterségesen kipárnázott világhoz szokik hozzá. És emiatt később a való élet pofonjait sokkal nehezebben fogja viselni. A gyerek az egység része, nem a központ. Egy család akkor működik jól, ha minden szereplőnek megvan benne a helye és szerepe, nem pedig akkor, amikor minden energia egyetlen ember köré szerveződik. Ahogy az emberi testben sem egyetlen sejt fontosabb a teljes szervezetnél. És itt van az anyák valódi felelőssége. Nem az, hogy tökéletesek legyenek. Hanem az, hogy merjenek önazonosan élni. Hogy merjenek fejlődni, kapcsolódni, hibázni, újra felállni, szeretni és közben embernek maradni, nem csak szerepnek. Mert a gyerek nem azt tanulja meg igazán, amit mondunk neki, hanem azt, ahogyan élünk. Ha azt látja, hogy az anyja folyamatosan feladja önmagát, akkor ezt fogja természetesnek venni. Ha azt látja, hogy az anyja él, fejlődik, felelősséget vállal önmagáért és képes boldogan létezni, boldog társa egy férfinak akkor ebből sokkal egészségesebb felnőtt tud születni. A tökéletlenség önmagában nem trauma. Sokkal inkább az elfojtás, az önelvesztés, a hamis működés és az, amikor valaki egész életében csak szerepeket próbál túlélni.