Pallér Zsuzsanna

Ötéves lehettem, amikor bátyámmal fára mászásban versengtünk. Úgy éreztem, én jutottam magasabbra, egészen a fa csúcsáig – amely azonban letört alattam. Az eresz fölé nyúló magasságból zuhantam, de mintha az idő lelassult volna. Olyan érzésem volt, hogy valaki az ölében vitt le és óvatosan helyezett a földre. Amikor körülnéztem, balra a homokozó vastag fa gerendáját láttam, jobbra pedig egy fém kapa hegyes villáját, közvetlenül a fejem mellett. Még vonalzóval sem lehetett volna párhuzamosabban elhelyezni őket. Sem törésem, sem zúzódásom, sem agyrázkódásom nem lett. A szüleim értetlenkedve néztek rám, míg én valami mást éreztem: a Gondviselés és Védelem valóságát. Útkeresés az istenihez A szomszédunkban egy idős baptista házaspár lakott, akik imaházat építettek. Gyakran belógtam hozzájuk, amikor a néni a virágokat locsolta. Tőle hallottam először Jézus szavait: "Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat, amiket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál." Ez a mondat a lelkem mélyéig hatolt. Tudtam, hogy igaz. Hatéves voltam, amikor kiderült, hogy nem kereszteltek meg. Akkor úgy döntöttem, hogy elindulok megkeresni Istent önmagamban. Kíváncsian kutattam a vallásokat, tanokat, kerestem, hogy hol találhatom meg az igazságot, és hol keresztelkedhetnék meg. Sorra ellentmondásokba ütköztem, de a kíváncsiságom és hitem töretlen maradt. Beavató tapasztalatok az Egységről Azóta az élet számtalan beavató tapasztalattal ajándékozott meg az Egységről, a Mindenségről és a Teremtésről. Rájöttem, hogy nem kell egy rendszerbe vagy hitbe illeszkednem – inkább nekem kell befogadnom és elfogadnom a világot. A belső tanítások és tapasztalatok felülírták a hitbéli kérdéseimet. Már nem az igazságot keresem, hanem élem az egység és a Teremtés mindennapi csodáját. Hiszem, hogy mindez bennünk rejlik, és ha elcsendesedünk, válaszokat találunk. 🌟

A Covid utáni időszak gyökerestül forgatta fel az életemet. Rövid időn belül szinte mindent elveszítettem: édesapámat, a páromat, az egészségemet, a munkámat, és vele együtt a jövőképemet is. Nem sokkal később a megtakarításaim is elfogytak. Korábban azok támasza voltam, akik krízisben vagy nehéz élethelyzetben voltak, de amikor nekem lett volna szükségem segítségre, bárhova nyúltam, csak a levegőt markoltam. Egy váratlan fordulat Ez a mélység Isten felé fordított. Kértem a segítségét, és ő meghallotta a kérésemet: egy videóra lettem figyelmes. Mintha nekem szólt volna. Bár az anyagi helyzetem bizonytalan volt, valahogy mégis megérkezett a szükséges pénz, hogy részt vehessek egy egy veszteségfeldolgozó a folyamatban. Nem tagadom, ez életem egyik legkeményebb időszaka volt. A program során 11 lezáratlan kapcsolat érzelmi megéléseit dolgoztam fel. Minden fájdalmat, haragot, bánatot és veszteséget átéltünk és elengedtem. A változás ajándéka Ez a folyamat emberileg és szakmailag is rengeteget adott nekem. Megértettem, hogy a múlt feldolgozatlan érzelmi sebei miatt nincs hely az örömnek, az együttérzésnek, és a jövő kapcsolatai is sérülnek. A tisztítás során mintha újra felépítettem volna magamat. Mostanra a halálhoz és a veszteségekhez sokkal természetesebben tudok viszonyulni. Az empátiám és az érzelmi teherbíró képességem megerősödött, és megtanultam, hogyan legyek jelen nehéz érzelmekkel is, anélkül, hogy szenvednék miattuk. Tiszta lap és új kezdet A folyamat végén tiszta lapot kaptam. Új életet kezdhettem, és ma már tudom: nem a veszteségeink határoznak meg minket, hanem az, hogy mit kezdünk velük. Ez az időszak megtanított arra, hogy nem csak magamat tudom kísérni nehéz időkben, hanem azokat is, akik épp most élik meg a saját veszteségeiket. Hiszem, hogy a fájdalom feldolgozása helyet teremt az örömnek, az új kezdeteknek, és annak a szeretetnek, amelyet csak akkor adhatunk és kaphatunk, ha nyitott szívvel élünk. 🌿

Voltam már barátnő, menyasszony, feleség, élettárs – és voltam olyan kapcsolatban is, ahol nem vállaltak fel. Mindezek között a legfontosabb felismerésem az, hogy ha önmagamhoz hű vagyok, a hűtlenség fogalma szinte értelmét veszti. Mert ha nem azt követem, amit a szívem és az értékrendem diktál, akkor valójában saját magamat csalom meg. Hiszem, hogy nincsenek véletlen találkozások. Amikor két ember érzelmileg már nem teljesen elkötelezett egymás iránt, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy megjelenjen valaki, aki azt a hiányt tükrözi vissza, amit a kapcsolatban érzünk. A vonzalom mögötti igazság Amikor házas voltam, és valaki iránt elkezdtem vonzalmat érezni, feltettem magamnak a kérdést: Ő az, akihez vonzódom, vagy az, amit ő általa megélek? Az igazság az volt, hogy az utóbbi. A vonzalom pedig szétfoszlott, miután megértettem, hogy csak egy hiányérzet tükre volt. Az a figyelem, megértés és együttérzés, amit tőle kaptam, valójában a férjemtől hiányzott. De ő nem tudta, hogy ezekre vágyom. Két út állt előttem: 1. Megtanítom neki, hogyan figyeljen tudatosan rám. 2. Elfogadom, hogy ő soha nem lesz képes erre, és döntök, hogy együtt tudok-e élni ezzel. Próbáltam magamnak megadni azt, amit a páromtól szerettem volna kapni, de ez önbecsapás volt. Mikromegcsalások: a rejtett veszélyek Ma már tudom, hogy léteznek olyan helyzetek, amelyeket mikromegcsalásnak hívhatunk. Amikor nőként megengedjük, hogy egy férfi mélyebbre lásson bennünk, máris kötelék alakul ki. És ahol a mag el van vetve, ott könnyen szárba szökken más is. A nő természeténél fogva növeszt – akár bimbózó érzelmeket is. Ezért ma már tudatosan figyelek a határokra, tisztázom a kapcsolati kereteket, és folyamatosan felteszem magamnak a kérdést: Ki miért érkezett az életembe, mit mutat rólam, és én miben lehetek hozzájárulás neki? Az őszinteség önmagammal és a másikkal nem várhat. Ha utólag próbálunk rendet tenni, az már sokszor késő. Elengedés és bizalom Fordított helyzetben – amikor a párom figyelmét más ragadta meg – úgy éreztem, hátra kell lépnem. Bíztam benne, hogy önmagától rájön: amit talált, az csak egy szelete annak, ami köztünk lehetséges. Piszkosul fájt, de hagytam, hogy a folyamat a maga útján haladjon. Végül az a lufi is kipukkadt. Persze volt olyan is, hogy nem pukkadt ki. Ilyenkor megértettem, hogy ha valaki mással találta meg a boldogságot, akkor magam miatt kell őt elengednem. Mert az, aki már nem engem választ, azt én sem választhatom önmagam kárára. A legfontosabb tanulság, amit ezekből a helyzetekből levontam, hogy az önmagamhoz való hűség minden kapcsolat alapja. Csak így teremthetünk olyan kötelékeket, amelyek valóban építenek – és nem rombolnak. 🌿

Egy nap elővettem egy papírt és egy tollat. Úgy döntöttem, leírom a testi tüneteimet, hogy végre szembenézzek velük. Ahogy a sorok csak gyűltek és gyűltek, a két A/4-es papír szinte megtelt, és én sírva fakadtam. 34 éves voltam, és úgy éreztem, több panaszom van, mint a nagymamámnak valaha volt. Látszólag mindenem megvolt: középvezetői állás, férj, két gyerek, kertes ház, és az ezekhez kapcsolódó végtelen feladatok. De valahol útközben elveszítettem önmagamat – és az erőforrást, ami ahhoz kell, hogy mindenhol helytálljak. Heti rendszerességgel gyötörtek 15 órás migrénes rohamok, amelyek még az azt követő napjaimat is tönkretették. Ugyanilyen gyakorisággal becsípődtek idegek a hátamban és a derekamban. És ez csak a jéghegy csúcsa volt. Akkor még nem értettem, hogy minden az életenergiáról szól. Csak azt tudtam: ez így nem mehet tovább. A változás első lépése Ekkor már rá mertem nézni a helyzetemre. Be kellett látnom, hogy az orvosok csak a tüneteimet tudják kezelni. Eközben a gyógyszerek mellékhatásai újabb terheket róttak rám. Egyértelművé vált, hogy a probléma mélyebben gyökerezik. Ekkor kezdtem el nyitni az alternatív gyógymódok felé. A kezembe került egy könyv a pszichoszomatikus betegségekről, és minden tünetemhez elolvastam, mit üzen a testem. Az üzenetek rávilágítottak arra, hogy a testem folyamatosan próbál beszélni hozzám – én viszont eddig nem figyeltem rá. Döntés a változásért Pár nap elteltével meghoztam életem egyik legnagyobb döntését: elengedtem mindent, amihez a ragaszkodásom végül az életembe kerülhetett volna. Beláttam, hogy már ami már nem szolgál. Fájdalmas, mégis felszabadító lépés volt. Úgy éreztem, feladom a régi életemet – de valójában egy teljesebb, igazibb önmagamra találtam rá. Az eredmények nem várattak magukra. Pár hét alatt az összes testi tünetem megszűnt. Azóta megtanultam, hogy a testem mindig üzen, és én figyelek rá. Kommunikálok vele, és gondoskodom róla. Stresszoldó módszereket sajátítottam el, amelyek az életem részévé váltak. A tanulság Ma már tudom, hogy a testünk tünetei nem ellenségek – hanem útmutatók. Segítenek rávilágítani arra, mi az, amin változtatnunk kell, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal. Amikor hajlandóak vagyunk figyelni és lépni, a változás mindig elhozza a gyógyulást – nemcsak a testnek, hanem a léleknek is. Ez a történet azóta is meghatározza az életemet, és segít abban, hogy másokat is támogassak az úton, amely elvezet a belső egyensúly és a valódi életöröm felé. 🌟

Sokáig vívódtam, hogyan legyek egyszerre fejlődő alkalmazott, gondoskodó anya, figyelmes társ, háztartást vezető és kertet gondozó nő. 25 évesen mentem férjhez, tele energiával, és úgy éreztem, mindenre képes vagyok. De amikor a második gyermekem is megszületett, már nem volt elég a 24 óra és az az életenergia, amit újra és újra vissza kellett töltenem – egyre kevesebb alvással. Egy váláson és egy kiégésen is túl voltam már, amikor elindítottam a vállalkozásomat. Újra a saját utamat jártam, mégis éreztem, hogy ismét kimerülök, szétszóródok. Ekkor édesapám elvesztése ráébresztett valamire, amit addig nem vettem észre. A temetésén három különböző beszéd hangzott el: egyet a felesége mondott, egyet a gyermekkori barátja, és egyet az egyik kollégája. Három különböző emberről meséltek, mintha nem is ugyanarról az életről beszélnének. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért éreztem magam annyira szétszakadva. Ha otthon voltam, bántott, hogy a munkahelyi feladatok állnak. Ha dolgoztam, fájt, hogy a gyerekeim hiányolnak. Ha magammal vagy a barátaimmal foglalkoztam, bűntudat gyötört, mert nem tűnt „hasznosnak”. A szerepeim széttagoztak, és azok váltak az identitásommá. Úgy éreztem magam, mint a tányérpörgető bohóc, aki egyszerre próbál mindent mozgásban tartani. De ez nem volt fenntartható. Le kellett vennem a szerepeket, és önmagammá kellett válnom. Megértettem, hogy nem a dolgok vannak az életem középpontjában – én vagyok az. Minden belőlem indul ki, és belőlem bontakozik ki. Ma már tudom, hogyan álljak stabilan, és mindig azzal foglalkozzak, ami éppen időszerű. Nem rohanok, nem zsonglőrködöm kétségbeesetten – helyette szabad vagyok és önazonos. Ez az, amit az élet megtanított nekem: ha magamat helyezem a középpontba, minden más a helyére kerül. 🌿

Egy nap, amikor már tíz éve dolgoztam a cégemnél, stresszkezelési és kiégés elleni tréninget szerveztek nekünk. Akkoriban vevőkapcsolatokkal, gyártásütemezéssel és beszerzéssel foglalkoztam back office munkatársként – mindennapjaimat határidők, e-mailek és folytonos problémamegoldás töltötte ki. A tréning alatt azonban valami megérintett. **Rájöttem, hogy milyen érzés lehet igazán értelmes munkát végezni.** A válás és az értékrend átrendeződése Addigra túl voltam a válásomon, amely gyökeresen megváltoztatta az értékrendemet. Fiatalon diplomásként azt hittem, a boldogsághoz az anyagi biztonság vezet: munka, ház, család – és természetesen minden, ami ehhez tartozik. De a válásom után mást kezdtem keresni: **belső békét, jó kommunikációt és kooperatív kapcsolatokat. A tréningen megfogalmazódott bennem a vágy, hogy olyan munkát végezzek, amely nem mások anyagi céljait szolgálja, hanem a lelki és mentális fejlődésüket támogatja. Ez az irány magával ragadott. Az első lépések az új úton Elkezdtem keresni a lehetőségeket, milyen képzések segíthetnének ezen az úton. Hétvégenként – egyedülállóként – 400 kilométert utaztam Budapestre, hogy coachnak és mediátornak tanulhassak. Ez az időszak nemcsak új tudást adott, hanem belülről is átalakított. Az önismereti munka során egyre tisztábban láttam, hogy változásra van szükség az életemben. A tanulmányaim elhozták magukkal a munkahelyváltás igényét is. Hasonló munkakörben helyezkedtem el, de egy új közegben. Eleinte felemelő volt az új munka, az új kihívások, a friss környezet. A belső konfliktus jelei Az idő múlásával azonban újra megjelentek a figyelmeztető jelek: migrénes rohamok, amelyek egyértelművé tették számomra, hogy belső konfliktusban vagyok. Miközben látszólag elégedett lehettem volna, valójában tudtam, hogy az új munkahely sem az én utam. Ekkor döntöttem el, hogy ugrok. Amikor a cég leépítési hullámot jelentett be, éreztem, hogy az élet támogat ebben a döntésemben. Amint lehetőség nyílt rá, boldogan váltottam a vállalkozói létre. Az élet megtartott A váltás óta azzal foglalkozom, amit igazán szeretek. **Nemcsak a tudásomra, hanem a saját belső utamra is támaszkodva segíthetek másoknak fejlődni, változni, megtalálni önmagukat.** Az élet megtartott, és nap mint nap emlékeztet arra, hogy ha követjük a szívünket és hajlandók vagyunk ugrani, akkor a világ is támogat minket. 🌟

Miután megházasodtunk, úgy tűnt, minden a helyén van. Elkezdtünk építkezni, és minden olyan szépen, gördülékenyen ment. Jó csapat voltunk. Rengeteget dolgoztunk, és amikor végre eljött az a pillanat, hogy az első éjszakánkat tölthettük az új otthonunkban, azt gondoltam, most kezdődik igazán az életünk. De valami megváltozott. Ahogy a biztonság megérkezett, mintha eltűnt volna az izgalom. Az a "bármit megtehetünk" érzés, ami addig éltetett bennünket, már nem volt ott. Egyre ritkábban közeledtünk egymáshoz, és bár logikus lépésnek tűnt, hogy gyermeket vállaljunk, ez a döntés még több kérdést és kihívást hozott magával. A baba érkezése – és a kapcsolat átalakulása Valamennyi sikertelen próbálkozás után lemondtunk a gyermekáldásról, amikor megtörtént a csoda: megérkezett az első babánk. Ez az időszak tele volt szépséggel és misztikummal. Minden új volt, izgalmas és különleges. Apás szülés volt, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy semmi sem lehet szebb vagy mélyebb. De akkor még nem sejtettem, hogy ez a változás mély sebeket hagy majd a kapcsolatunkon. Az addig ismert intimitás és figyelem megváltozott. Már nem úgy nézett rám. A mindennapokban egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Olyan elhanyagoltnak éreztem magam, hogy néha megfordult a fejemben a válás gondolata is. Mielőtt dönteni tudtam volna, újra állapotos lettem. Egy újabb baba, egy újabb apás szülés – és ezzel együtt egy még meredekebb lejtő. Próbálkozások és kudarcok Amikor a kisebbik gyermekünk tíz hónapos volt, segítséget kértünk. Párterápiára jártunk, és elmentünk egy kineziológushoz is. Ezek a lépések sokat javítottak a helyzetünkön, de egy ponton a férjem megállt. Nem akart továbbmenni az önismeret és a változás útján, pedig az életünk egyre több változást hozott, ahogy a gyerekek nőttek. Én viszont nem tudtam és nem is akartam megállni. Folytattam az önismereti munkát, mert azt éreztem, hogy ha nem teszem, teljesen elveszítem önmagamat. Mégis, a kapcsolatunk egyre mélyebbre süllyedt. A kommunikációnk kudarcba fulladt, az intimitás már csak emlék volt, és közben egyre betegebb lettem. A migrénes rohamok, az elhanyagoltság érzése és a meg nem értettség megbénították a mindennapjaimat. Önazonosság és bátorság Végül elérkeztem ahhoz a felismeréshez, hogy meg kell találnom, milyen az önazonos kapcsolat. Tudnom kellett, mit jelent számomra az, ami igaz, és ami valóban nekem való. Ez a felismerés félelmetes volt, mert azt jelentette, hogy el kell indulnom az úton – egyedül. Elengedni a közös életet, az álmokat, és belépni az ismeretlenbe, félelmet keltett, de közben felszabadított. A társamtól függetlenül kellett rátalálnom arra, hogy ki vagyok én, és mire van igazán szükségem ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Ez az út nem volt könnyű, de megtanított arra, hogy a legfontosabb kapcsolat az, amelyet önmagunkkal ápolunk. Azóta tudom, hogy bármennyire is fájdalmas az elengedés, néha ez az egyetlen út ahhoz, hogy valódi harmóniát és boldogságot találjunk az életben. 🌿

13 évesen találkoztam Vele először. 17 éves korunkban kezdtünk járni, és 25 évesen összeházasodtunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valakit megszeretek, ő örökre velem marad. Nem feltétlenül az életutunkon, de a szívemben mindenképpen. Hiszem, hogy "akit egyszer megszelídítünk, azért felelősek vagyunk." Amikor a testem jelezte, hogy valami nincs rendben, először nem értettem, mit akar mondani. De végül tudatos döntést hoztam: elengedek mindent, amit görcsösen próbálok megtartani – mindazt, amihez túlságosan ragaszkodom. Ez azt jelentette, hogy elengedtem a házasságomat és az addig gondosan felépített életünket is. Ez a döntés szó szerint a lelkem mélyéig hatolt. Olyan érzés volt, mintha meghalnék – mégis tovább éltem. A szívem próbált felejteni, próbálta elzárni magát a fájdalomtól, de idővel rájöttem: senkit nem lehet kitörölni a szívünkből. Ott hordozzuk őket, akiket valaha szerettünk, és ez így van jól. A szívünkben végtelen hely van. Új kezdet, új tanítások Hamarosan egy új társ érkezett az életembe. Az utunk nem volt könnyű – tele volt akadályokkal, amelyek próbára tették a türelmünket és az elköteleződésünket. Ennek ellenére nyolc évig kísértük egymást, és közben rengeteget tanultam: - Önmagamról, a határaimról és a valódi igényeimről. - A kapcsolatok dinamikájáról, arról, hogy két ember mennyire mást élhet meg ugyanabban a helyzetben. Ahogy az életünk új irányt vett, és az ő útja elindult a saját tapasztalatainak keresése felé, rájöttem: bár a közös utazás véget érhet, a szeretet sosem múlik el. Őt is, ahogy mindenkit, akit valaha szerettem, a szívemben hordozom. A legnagyobb tanulság számomra A szeretet és a kötődés mélyen bennünk gyökerezik, de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a legfontosabb hűség, amit vállalhatunk, az önmagunkhoz köt. Önmagunkhoz való hűség nélkül nincs valódi szeretet – sem mások, sem önmagunk felé. Az életem arra tanított, hogy a szeretet nem birtoklás, nem ragaszkodás, hanem egy olyan végtelen tér, ahol mindazoknak helye van, akiket valaha igazán szerettünk. És miközben megőrzöm őket a szívemben, én is új utakat járok, önmagam belső hangját követve. 🌿