Pallér Zsuzsanna

5 éves lehettem, amikor fára mászásban versenyeztünk bátyámmal. Úgy hiszem, én másztam magasabbra, egészen a csúcsáig, ami érthetően letört a súlyomtól. A fa magassága igencsak az eresz fölött volt és ahogy zuhantam le, lelassult az idő és olyan érzésem volt, mintha valaki az ölében vitt volna le és tett volna le a földre. Ahogy balra néztem, a vállam mellett a homokozó vastag fa gerendáját, ahogy jobbra néztem, egy fém kapa villáját láttam közvetlen a fejem mellett. Még vonalzóval sem igen lehet párhuzamosabbat húzni. Ekkor éreztem meg, hogy van Gondviselés és Védelem. A szüleim kirohantak, orvost hívtak és érthetetlen volt számukra, hogy semmi bajom. Se törés, se zúzódás, se agyrázkódás. A szomszédunkban egy idős baptista házaspár lakott. Imaházat építettek és be-bemehettem, amikor a néni a virágokat öntözte. Tőle hallottam, amit Jézus mondott a tanítványinak: "Bizony, bizony mondom néktek: A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál;" Ez a mondat minden zsigeremben igazságként visszhangzott. 6 éves lehettem, amikor kiderült, hogy nem kereszteltek meg. Így történt, hogy elindultam megkeresni önmagamban Istent. Sokáig kíváncsian ismerkedem a vallásokkal, tanokkal, hogy melyik az igaz, hol keresztelkedhetek meg. Sorra ellentmondásokba ütköztem. Azóta rengeteg beavató tapasztalattal ajándékozott meg az élet az Egységről, a Mindenségről, a Teremtésről. Sokáig nem tudtam, hogyan illeszkedjek be, majd rájöttem, hogy egyszerűbb, ha a én fogadom be/el a világot. A Belső tanítások, tapasztalatok felülmúlták a hitbéli kérdéseket.

A gyász és veszteségfeldolgozás kulcsszerepet játszott a covid utáni időszakban. Szinte egyszerre veszítettem el az édesapámat, a páromat, az egészségemet, a munkámat és jövőképemet, kisvártatva pedig a megtakarításaimat. Korábban támasza voltam azoknak, akik krízisben vagy változó élethelyzetben voltak és akkor amikor nekem lett volna szükségem támaszra, bárhova nyúltam levegőbe markoltam. Ez a helyzet Isten felé fordított és meghallotta a kérésem, mert egy az ország másik végén élő gyászspecialista hölgy videójára lettem figyelmes. A pénz is megérkezett hozzá és részt tudtam venni a folyamatban. Nagyon kemény időszak volt. 11 kapcsolatom érzelmi megéléseit dolgoztam fel a program segítségével, amitől emberileg és szakmailag is rengeteget kaptam. Ezt követően egy tiszta lapot nyithattam. A halálhoz, a veszteségekhez sokkal természetesebben állok és az empátiám, az érzelmi teherbíró képességem fokozódott. Megértettem, hogy, amíg nem dolgozzuk fel a múltban szerzett érzelmi sebeinket, nincs helye az örömnek, az együttérzésnek és a jövőbeli kapcsolataink látják kárát. Megtanultam jelen lenni nehéz érzelmekkel is szenvedés nélkül, és kísérni és azokat is, akik veszteségeik miatt nehézben vannak.

Voltam barátnő, menyasszony, feleség, élettárs és voltam nem felvállalt kapcsolatban. Felismerésem az, hogy szabad, önmagához elkötelezett emberként nem létezik a hűtlenség fogalma. Azonban, ha nem teszem azt, amit a szívem, értékrendem diktál, akkor magamat csalom meg. Hiszek abban, hogy nincsnek véletlen találkozások. Amikor két ember már nem 100 %-ban elkötelezett érzelmileg egymás iránt, akkor meglátásom szerint meg tud és meg fog jelenni az, amire tudat alatt vágynak. Amikor házas voltam és egy kolléga elkezdett beférkőzni a gondolataimba, és egyre kellemesebb érzéssel gondoltam rá, feltettem magamnak egy kérdést: Ő az, akihez vonzódom, vagy ahhoz, amit ő általa megélek. És az utóbbi volt a válasz. Azt a figyelmet és megértést, együttérzést, amit adott, azt valójában a férjemtől szerettem volna megkapni, de ő nem tudta ezt. 2 dolog tűnt lehetségesnek: vagy rá tudom vezetni, hogy miként tud tudatosan figyelni, vagy be kell látnom, hogy ő erre soha nem lesz képes. Együtt tudok-e ezzel élni vagy belebetegszem. Megbetegített. Igyekeztem magamnak megadni azt, amire a páromtól vágytam, de az egy önbecspás volt. A kollégával való kapcsolat kipukkadt miután átláttam a lényegét. Ma már tudom, hogy van ilyen, hogy mikromegcsalás. Amikor nőként teret adunk annak, hogy egy férfi mélyebbre lásson bennünk, amikor engedjük, hogy kedves és adakozó legyen, azzal már befogadunk tőle és köteléket hozunk létre. És, ahol a mag el van vetve, ott könnyen szárba szökken más is. Mert a Nő természeténél fogva mindent megnöveszt. A bimbózó érzelmeket is. Ma már megfelelő határokat tartok, és fontos, hogy tisztázzam a kapcsolati kereteket. Figyelek arra, hogy ki miért érkezett az életembe, mit mutat rólam, miben lehetek hozzájárulás. Őszinteség önmagammal és a másikal. Mindig. Nem csak utólag. Akkor már késő. Amikor fordított helyzet állt elő, éreztem, hogy hátrébb kell lépnem és hagynom, hogy a párom önmagától jöjjön rá, hogy amit talált az csak egy szelete annak az egésznek, ami lehetséges. Piszkosul fájt, de bíztam benne, hogy az a lufi is kipukkad. Úgy lett. És volt olyan, hogy nem pukkadt ki, vagy ki tudja, de aki mással találta meg a boldogságot, azt főképp magam miatt érdemes volt elengedni.

Egy nap elővettem egy papírt és egy tollat és egymás alá leírtam a testi tüneteimet. Amikor a 2 A/4-es papír megtelt elsírtam magam. 34 éves voltam és a nagymamámnak nem volt annyi panasza. Középvezetői beosztás, férj, 2 gyerek, kertes ház és az ehhez kapcsolódó feladatok mellett úgy tűnt elvesztettem önmagam és az erőforrást, ami ahhoz kell, hogy mindenhol helyt álljak. Akkor még nem tudtam, hogy minden az életenergiáról szól, csak azt, hogy ez így nem mehet tovább. Heti rendszerességgel voltak 15 órás migrénes rohamaim, amik a következő napra is rányomták a bélyegüket, és kb. ugyanilyen rendszerességgel becsípődtek idegek a hátamban, derekamban. A többit nem sorolom. Amikor mertem ránézni arra, miben vagyok és beláttam, hogy hiába járok orvostól orvosik, ők csak a tüneteket fogják kezelni és még a gyógyszerek mellékhatásaival is tetéződik minden, ami már alapból sok volt, akkor nyitottá váltam alternatív gyógymódokra. Kezembe került a pszichoszomatikus betegségek könyve és tünetről-tünetre tételesen elolvastam, mit üzen a testem. Az üzenetet átvettem. pár nap múlva döntést hoztam. Bármit is szerettem volna az életemben tartani, amit ideje elengednem, elengedem, mielőtt az életemmel kellene fizetnem a ragaszkodásomért. Az életemet meghatározó lépésre szántam el magam. A régi énem és életem feladtam. Ez az új útra lépés pár hét alatt meghozta azt, hogy az összes tünetem elmúlt. Azóta nagyon figyelek és kommunikálok a testemmel és számos stresszoldó módszert elsajátítottam, amik rengeteget segítenek.

Sokáig vívódtam, hogyan legyek munkájában fejlődő alkalmazott, gondoskodó anya, figyelmes, szerető társ, háztartást vezető, kertet gondozó Nő. 25 évesen mentem férjhez és rengeteg energiám volt mindenre, de amikor már a második gyermek is megérkezett, akkor már nem volt elég 24 óra és az az életenergia, amit újra és újra vissza kellet töltenem az egyre kevesebb alvással. Már egy váláson, egy kiégésen is túl voltam, már elindítottam a vállalkozásomat, ami mellett ismét a kimerülés és a szétszóródottság jeleit kezdtem felfedezni magamon, amikor édesapám elhunyt. Temetésén 3 bűcsúztató beszédet mondtak. Egyet a felesége, egyet a gyermekkori barátja, egyet az ügye kapcsán hozzá kapcsolódó kollégája, társa. 3 különböző emberről beszéltek. Ekkor világosodott meg számomra, hogy miért éreztem azt, hogy ha otthon vagyok, akkor nem haladnak a munkahelyi feladatok, ha amunkahelyen, a vállalkozásomban dolgoztam, akkor bántott, hogy a gyerekek hiányolnak, ha magammal, a baráti kapcsolataimmal foglalkozom, akkor bűntudat, hogy nem hasznos, fontos dolgokat teszek. Ezek széttagoztak és a szerepek az identitásommá váltak. Rohantam, mint a tányérpörgető bohóc. Le kellett vennem a szerepeket és önmagammá válnom, hogy egységes, önazonos szabad lehessek. Én vagyok, a bohóc, aki labdákkal zsonglőrködik. Stabilan áll és mindig azzal foglalkozik, ami időserű. Mindent kézben tart, pályára állít, és amikor szükséges, és időszerű, akkor foglalkozik valamivel. Megtanultam a leckét. Nem a dolgok, hanem én vagyok az életem középpontjában. Minden belőlem bontakozik ki.

Egy nap trénerek jöttek a cégünkhöz, ahol már vagy 10 éve dolgoztam. Vevőkapcsolatos, gyártásütemezéssel, beszerzéssel is foglalkoztam back office munkatársként. Stresszkezelési, kiégés elleni tréningen vehettünk részt. Ott valami megérintett. Milyen az, amikor valóban értelmes munkát végez az ember. Túl voltam már a válásomon, ami nagyban átírta az értékrendemet. Míg diplomásként munkát, házat, családot szerettem volna, azaz anyagiakat, addig a válásom után belső békét, jó kommunikációt, kooperatív kapcsolatokat szerettem volna. Nagyon vonzóvá vált, hogy ne mások anyagi vágyait (pl. úja autó), hanem a lelki, mentális fejlődésüket támogassam. Meg is kerestem, milyen képzések vannak. Hétvégenként egyedülállóként oda-vissza 400 km-eket utaztam Budapestre. Coachnak, mediátornak tanultam, rengeteget változtam és ez elhozta a munkahelyváltás igényét is. Hasonló munkakörben, de még továbbra is termeléssel kapcsolatos munkát választottam. Egy ideig felemelő volt az új közeg, majd egyszer csak jöttek a migrénes rohamok, amik azt jelezték számomra, hogy belső konfliktusban vagyok. Ugranom kellett. Az élet is támogatott. A következő leépítési turnussal boldogan váltottam a vállalkozói létre, és az élet megtartott.

Miután megházasodtunk építkezni kezdtünk. Nagyon szépen és gördülékenyen mentek a dolgok. Jó csapat voltunk. Rengeteget dolgoztunk és amikor az első esténket töltöttük a házunkban, valami megváltozott. Egyre kevesebbet közeledtünk, mintha a "bármit megtehetünk", elvette volna azt az izgalmat, ami az egyik éltetője volt a kapcsolatunknak. Közben pedig időszerű és logikus is volt, hogy gyermeket vállaljunk. Persze nem ment könnyen. Le is mondtunk róla és akkor megérkezett a baba. Ez egy szép időszak volt. Minden új és misztikus. Apás szülés volt. Akkor nem gondoltuk, hogy ezzel megássuk a kapcsolatunk sírját. Utána már nem ÚGY nézett rám. És nem úgy működtek a dolgok, mint korábban. Végül olyan elhanyagoltnak éreztem magam, hogy váláson gondolkodtam, de újra állapotos lettem. Újabb apás szülés és még meredekebb lejtő. 10 hónapos volt a kicsi, amikor párterápiára és kineziológushoz mentünk. Sokat lendített a kapcsolatunkon, de egy ponton a férjem megállt. Én tovább jártam az önismereti utat és újra lejtmenetbe kerültünk. A kommunikáció, az intimitás sorra kudarcélményekbe vitt és egyre betegebb lettem. Rengeteg migrénes rohamot produkáltam az elhanyagoltságérzés, a meg nem értettség miatt. Meg kellett találjam milyen az önazonos, a nekem igaz kapcsolat és bármennyire is félelmetes elindulni az oda vezető, immár a társamtól független úton.

13 éves koromban ismertem meg, 17 éves koromban kezdtünk járni és 25 évesen hozzá mentem. Ha valakit megszeretek marad. Örökre. Akit egyszer megszelídítettünk, azért felelősek vagyunk. Lehet, hogy az útjaink szétválnak, de a lelkünk nem felejt. Sajnos a testem felmondta a szolgálatot és tudatos döntést hoztam arról, hogy mindent elengedek, amihez ragaszkodom, amit félek elengedni. Így a házasságom, a felépített életem. Belehaltam, de tovább éltem. A szívem már nem volt a régi, felejteni akart, míg nem rájöttem, hogy senkit nem lehet kitörölni. A szívünkben végtelen hely van. Akkor érkezett meg rövid időn belül az új társ és bár nagyon rögös volt az utunk, 8 évig kísértük egymást. Rengeteget tanultam általa önmagamról és a kapcsolatról, arról, hogy mennyire mást tapasztalhat 2 ember, habár ugyanazt éljük át. Már ő is új tapasztalatok felé vette az irányt, és bár a szívemben hordozom, őket, akiket társamként szerettem, amíg csak élek, önmagamhoz is hűnek kell lennem. Leginkább önmagamhoz.