Tapasztalatok

Faragó Tímea

Amikor szembenézel a halállal, és az életet választod Egy különösen érzékeny, mégis meghatározó tapasztalást osztok most meg. Ma már erőként hordozom magamban ezt a történetet, így talán másoknak is adhat kapaszkodót. Gyerekkoromhoz kapcsolódik egy mérhetetlenül mély és megrázó élmény, amikor is egy hajszálon múlt minden: az élet, a halál, a józanság és az őrület határai között. Egy olyan történet ez, amit részleteiben csak a hozzám nagyon közelálló embereknek meséltem el, mert rendkívül érzékeny háttere van, mégis az egész életemre kihatott. Olyan pillanat volt ez, amikor még gyerekként, valamiféle ösztönös erő és lélekjelenlét tört fel belőlem. A túlélés mozdult meg bennem. Hirtelen kellett döntenem a maradás mellett. Éreztem, hogy itt és most az életet kell választani. De azonnal. És ehhez beleállni felelős módon. Gyerekként. Szinte felnőni egy másodperc alatt. Ott, ahol másnak kellett volna megtartania engem… mégis nekem kellett megtartanom azt, aki addig engem tartott meg. Később értettem meg, hogy amit ott átéltem, az egy korai és mély beavatás volt az életbe, a lélek határaiba, a sötét és a világos közti keskeny mezsgyébe. Hosszú évekig tartó belső munkára, rétegről rétegre bontott gyógyulásra volt szükség, mire mindezt már nem teherként, nem súlyként, hanem erőforrásként tudtam hordozni magamban. Ma már úgy gondolom és érzem, ez az életemet alapjaiban meghatározó történet az egyik forrása annak, hogy mély empátiával és értő figyelemmel tudok másokat kísérni a saját félelmeiken, határélményeiken, lelki válságaikon, sötétségeiken keresztül, olykor pedig szemfelnyitó kérdéseimmel tartok tükröt. A megtartást biztosító jelenlétem mögött ez a tapasztalás is ott van. Sokszor csak csendben, figyelemmel, erővel és mélységes együttérzéssel. Ha megszólítottak a fentiek, egy személyes beszélgetés során többet is mesélhetek a történtekről.

Kinga Máté

Volt egy álmom, amire nagyon tisztán emlékszem. Nem szoktam emlékezni az álmaimra, de ez más volt. Meghaltam. Nem tudom, mi okozta ezt, nem tudtam, hogy meghaltam, csak lepergett előttem az életem, ahogy sokszor hallottam ezt másoktól. Nem úgy, ahogy elképzeltem, hogy ez történhet. Rég elfeledett helyzetek jöttek és érzések, más nézőpontok, mint amit akkor láttam és éreztem, amikor történt. Mintha visszamehettem volna, hogy megértsem mélyebben az életem bizonyos pontjain az eseményeket és betekintsek abba, hogy mit érzett a másik szereplő, akivel történt. Majd jött a pillanat, amikor rájöttem, hogy vége... nagyon erős volt az a gondolat, hogy mennyi mindent nem fejeztem be, hogy mi lesz így a különböző félbehagyott dolgaimmal? De már nem volt lehetőségem visszamenni, vége volt - az álmomban. Aztán felébredtem! Kaptam esélyt, hogy változtassak és ha egyszer eljön valóban ez a pillanat, akkor ne legyen bennem ekkora rémület, mint amit az álmomban megéltem. Sokat mutatott nekem arról, hogy hol tartok az életemben, hogy ott - akkor - az álmomban mik voltak a prioritások, mit akartam volna még elrendezni, befejezni.