Tapasztalatok

Timár Tibor

22 év házasság, nagy út és még hosszú út vár ránk. Az élet nagy kérdései merültek fel benne. Most már szép, de nem mindig volt ez így. Föltettem a kérdést sokszor magamnak, hogy vajon milyen ember az olyan, akinek a viselkedés mintája miatt a felesége sclerosis multiplex-es lesz. Vajon milyen ember az olyan, akinek a gyereke fél attól, hogy apa hogyan reagál a helyzetekre. A válaszom az lett: Egoista, gyáva, sérült. Hogy mi lett a megoldás? Elszégyeltem magam és addig mentem a belső vadonom legmélyére, egyedül és segítséggel, amíg annyira megváltoztam, hogy a feleségem kigyógyult a gyógyíthatatlan betegségből, a fiammal pedig egy nagyon szuper kapcsolatom van és ami még nagyon fontos, magammal is nagyon jó lett a kapcsolatom, most már büszke vagyok magamra, bele merek nézni a tükörbe.

Barbara Folly

Az első csapda amibe tudatlanul, de végtelenül boldogan belesétáltam, az a naivitásomból indult és romantikus irodalmi élményeken alapult. "A szerelem magától él, vagy van, vagy nincs. ". És: "a szerelem elegendő egy boldog élethez. Ha igazi, akkor örökké tart." képlet. Fiatal lánykaként megismertem egy építőtáborban azt a fiút, akit minden lány akart a gimiben. Kezdetben nem is értettem miért én. Aztán a nagykönyvben megírt hatalmas szerelem lett. Királylánynak éreztem magamat. De az elvarázsolt elmeállapot elmúlt és én akkor még nem is sejtettem, hogy ez ellen tenni is lehet. Szépen lassan csak azt vettem észre mindig én vagyok az ügyeletes bolond, akin mindig lehet nevetni, aki mindig butácska, akit lehet felsőbbrendű mosollyal ignorálni. Sokáig sértetten azt gondoltam, ez az ő hibája. Szépen lassan tanultam/értettem meg, hogy ezt bizony én okoztam. Hiszen kezdetben örömmel sétáltam bele ebbe a kis buta szerepbe. Örültem, hogy nevet, de nem éreztem a különbséget, rajtam vagy velem. Boldogan voltam az, akihez mindig szól, akit mindig irányít, akinek mindig el kell mondani mit és miért és hogyan. Saját magam építettem ezt az alárendelt kapcsolatot, természetesen jó érzékkel találtam meg ehhez nyilván nem véletlenül azt, aki ebben partner lehet. Amikor először éltem át, hogy hűtlen, akiben feltétlenül megbíztam, aki a mindent jelentette érzelmileg akkor még igencsak instabil kis világomban, magamat hibáztattam. Klasszikus. Nem vagyok szép, nem vagyok jó, nem vagyok elég. Nem vagyok elég irányítható. Még egy ideig együtt maradtunk, de azt hiszem csak azért, mert betegesen ragaszkodtam a családképemhez. Hiába jöttek sorra a piros zászlók. Lobogtak, később hangosan csattogtak, de az én szemeim és füleim zárva voltak erre. A legjobb barátainkat a családtagjainkat is becsapta, sokszor az én közvetítésemmel. Mert, ha őt szeretem, segítek. Mekkora nagy tévedés... Én nem akartam elválni mint anyukámék. Teljesen kizártnak tartottam és mindent, mindent jobban, ügyesebben okosabban akartam csinálni mint az akkorra már harmadik férje mellett élő anyukám. Nem volt hozzá elég tapasztalatom és tudásom. Az akarat pedig kevés volt ehhez. A férjem a válásunk után még sokszor becsapott, később a gyerekeinktől is képes volt elcsenni, vagy 'kiénekelni' értékes dolgokat (ballagásra kapott új laptop ami akkoriban nagyon komoly értéket képviselt, vagy az ifjúsági betét összege...) És a gyerekek szintén önként sétáltak bele a csapdákba. Együtt tanultuk meg, hogy az emberek, még ha a szívünkhöz nagyon is közel állnak, nem mindig tesznek jót. Az édesapjuk azóta megtalálta azt, akivel hosszútávon is együtt tudnak működni, de a gyerekeink mára már csak mosolyognak. Sokkal bölcsebb életszakaszba lépve, szeretettel tudják azt mondani, apa mindig is csak apa marad. Tudjuk milyen, tudjuk hogyan működik, nem várunk mást. Az én mércémmel mérve nem lett az életünk mintapélda, de most már -ezzel együtt-, hatalmas elégedettség. A gyerekek felnőttek, rettentően összetartóak, önzetlenül képesek szeretni egymást, és a családtagok mindegyikével jó a kapcsolatuk. Azt gondolom, mégiscsak sikerült értéket teremteni. Ők mindig számíthatnak egymásra, akkor is, ha én nem leszek már a háttérben. Hatalmas megnyugvás ez. Régebben nem találtam sok eredményt, amire büszke lehetek, de már képes vagyok látni ezeket.

Sándor Attila

25+ év. Ebből vajon mennyi a szerelem? Mennyi a szeretet és mennyi a szobatársi viszony? Érdekes ez. Teli vagyok kérdésekkel, ami jó. Van még bennem élet, ami élni, tapasztalni akar. Egy adott életszakasznak, egy adott kapcsolatnak mik a releváns halmazai? Mindkét félben elérhetőek ezek a halmazok? Lefedik egymást? Ki kinek a halmazába fér bele? Kinek melyik halmaz a fontos? Ezek a kapcsolódások az időben előrehaladva milyen dinamikát mutatnak? Mindig azok a halmazok a fontosak? Egyáltalán, mi fontos az életben? Az egyén lelki fejlődése? A társas kapcsolat szeretet alapú fejlődése? A mindenhez történő kapcsolódás megélése? Mit kell az egyénnek meghaladnia? Kell-e valamit is meghaladnia, vagy csak felismernie, tapasztalnia? Nálam, a mérleg nyelve jelenleg - egy aranycsöppet-, a saját megélésem felé billen, azzal a feszüléssel, hogy szeretném ismét az életet szolgálni, szeretettel a nagy egész átölelésében. Úton vagyok, célt nem látok, támogatásom nincsen csak segítő ráhagyatottságom. Ez így nem visz előre. Ezt élem meg kapcsolati válságként.

Kisida Borbála

A hivatástudatom megvolt, erre kaptam otthonról készségeket. A párkapcsolat működtetése viszont teljesen új tanulàst igényelt. Lassan bukdàcsoltam benne, amíg eljutottam - azt hittem - a megoldáshoz. Mert meg akartam oldani. Hogyha elég sokat beleteszek, ha még többet leadok magamból, ha felvàllalom - önkéntesen - a kapcsolat megmentését, ha eleget küzdök, akkor majd megjavul, és boldog kapcsolatunk lesz. Nem így lett. Innen nézve egyértelmű a negatív szenàrió. De addig mentem, amíg betegségekkel, pánik rohamokkal ébresztett rá a testem, hogy ez nem működik. Így nem működik. Így kerültem a ráció halála gödrének az aljàra. Ez a válsàg vitt a szembesüléshez: adósságom van. Sàrkànnyà kell vàlnom, amihez le kell porlasztanom a magamra növesztett maszkot, mindazt, ami igazából nem vagyok. Hogy az erőmet a nem-jeim felvállalása által visszavegyem, és megjelenhessen az, ami valójában vagyok. Az Igaz.

Orsolya Demeter

A válság lassan jön. Először észre sem veszed, csak bekúszik minden vitával, minden ajtócsapkodással közétek. Azt hiszed, természetes, hogy ott a másik. Észre sem veszed, hogy nélküle levegőt sem kapnál. Nem veszed észre, mert haragszol, ő meg ugyanezen oknál fogva szintén. Nem értékelitek egymást. És mikor vége, mikor már nincs több veszekedés, akkor jön a nagy felismerés, hogy sok minden érték volt, amit észre sem vettetek.... Kommunikáció... Nagyon fontos. Elmondani, meghallgatni és nézőpontot váltva átgondolni. Nem kell mindig igazam legyen. Nem kell veszekedni. Vita az legyen, de tisztelettel. Sok hibát elkövettem forró fejjel. Máshogy csinálnék már sok mindent. Talán ez a sok hibázáson alapuló tapasztalat jó lesz arra, hogy egy új kapcsolatban már ne kövessem el.

Pallér Zsuzsanna

Ha foglalkoztat, hogy van- e lélektárs, vele fog-e beteljesedni a nagy szerelem és meddig kell várj rá, visszajön- e még, akkor ezt csak saját felelősségre olvasd el! Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor ilyenben voltam, önámításban voltam és vakfoltjaim voltak. Jelzett az egeszségem, az életem, de nem láttam csak azt, amit látni akartam. Pontosabban, amit látni tudtam. A gázlángozás létezik. Amikor teljesen más narrációt kapsz, mint, ami valójában történik és te leszel a hibás, a nem elég ilyen- olyan, ami miatt nincs közeledés egy ponton túl. Elfáradtam, elfogytam, lebetegedtem. Eldöntöttem, hogy tisztelni fogom magam annyira, hogy teljes és tiszteletteljes kapcsolatot válasszak. Azaz, ezt, ilyet már ne válasszak. Bármennyire is fájt, szembenéztem azzal, hogy ez nem az, ő nem az! Nem várhatok valamire, ami lehet, hogy soha nem jön el. Bevallottam magamnak, hogy idealizáltam, hogy a hamis narrációt kaptam arról, amit a vak is látott csak én nem, és azzal, amit a kapcsolatra vetítettem. Még a szakítás után 2-3 évvel jöttek felismerések, ahogy egyre tisztábban láttam, milyen sebzett kötődés volt ez mindkettőnk részeről. Végül érdemes volt dolgoznom a Maladaptív sémákkal, kötődési mintákkal, anya és apa sebekkel, a nőiességemmel, a kommunikációmmal, és az őszinteséggel önmagamhoz. Óriási utat jártam be és mindamellett, hogy érzelmileg független, lelkileg erős lettem, - de nem merev - az új én nagyon hálás, hogy vége lett. Tanulság: - Nekem kellett kimondanom, hogy Elég! - Felelősséget kellett vállaljak minden szinten. - Ez az út pánikkal indult, de teljes belső békére leltem magammal, tehát megérte. Következtetés: Egyedül lehetetlen lett volna a régi, függő éntől eljutni a szabad új énig. Kellett az, hogy igazán fontossá és értékessé váljak magamnak ahhoz, hogy megfogjak kezeket, meg merjek nyílni, elengedjem a kontrollt, önmagam megmentéséhez való ragaszkodást és merni támaszkodni. Ha ilyen helyzetben vagy és kísérőt választanál, ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!

Viktor Gyollai

A barátnőmmel jó pár igen mély kapcsolati válságon vagyunk túl, és jobb a kapcsolatunk mint valaha. Úgy indultunk, hogy ő elég gyakran triggerelődött szinte bármi által, mivel borderline jellegű személyiségű. Nálam az érzelmek lekapcsolása volt nagyon gyakori, mivel meglehetősen érzékeny vagyok. Nagyjából egy évbe telt, míg ezeket a köröket tudtuk úgy átélni, hogy ne bántsuk meg egymást, és ne zuhanjunk bele a saját kis vermeinkbe. Olyan jó kis empatikus páros lettünk, így összeadva mindkettőnk személyiségét és élet tapasztalatát, hogy jó eséllyel tudunk irányt mutatni párkapcsolati válságban lévőknek. Írj bátran! Válaszolunk :-)

Krisztina dr. Teubel

Párkapcsolati válságunk válásba torkollott. 23 év, melyből 15 év házasság, 3 gyermek, 22 év harmónia. A kapcsolat javításába fektettünk energiát, ami egy idő után egyoldalú volt a részemről. Nem adtam fel, ő adta fel. A férjem elköltözése után még erősebben belfelé kezdtem figyelni. Ezzel kapcsolatos élményem, hogy bár a csendemben talált válaszaimnak nem örültem maradéktalanul, de a saját békém felé sokat haladtam. És hosszú távon így jártam, meggyőzödésem, hogy így járok jól: elhagyott egy magát őszintén nem vállaló ember, ami bár fájdalmas volt, de jó ez így. A saját részemet látom benne, szembe néztem vele, dolgoztam rajta és nyugalmam van vele. (A következőnél majd jobban csinálom!) Azóta rendeztem, rendezem az életem más területeit: a jelenlegi hivatásomban stabilizálódok, új célokat tűztem ki és részben értem is már el, a gyermekeimmel megerősödött a kapcsolatom, harmonikusabb az anyaságomhoz való viszonyom, letisztultak a baráti kapcsolódásaim, megerősödtek a nagycsaládiak. Helyrebillentettem a nőiességem. Készen állok és kíváncsian várom a továbbiakat. Szeretettel várom megkeresésed, ha párkapcsolati válságkezelésről, a válás megéléséről, süllyedésről és emelkedésről, női újjászületésről beszélgetnél.

Fanni Koósz

Nem voltam fiatal, amikor megkérték a kezem. Emlékszem, mennyire hüledeztem, hogy valaki tényleg, de tényleg, úgy értem igazán engem akar feleségül venni?! Ami azért jelzi, hogy is álltam az önértékeléssel. Mondhatni, hogy nagyon különböztünk, de pont ezért voltunk remek páros. Én vágytam valakire, aki megment - látom utólag - s ő arra, hogy valakinek megmentője lehessen. Hamar kiderült, hogy gyermekvállalásunk beteljesült. Jó apa volt és igazából jó férj. Nem panaszkodhattam, talán ezért is volt nehéz bevallanom, hogy egyszerűen nem tudok kiegyezni azzal, ahogy éltünk. Pedig volt lakás, autó, munka, szép és egészséges gyerek, hát mit kívánhat egy nő még?! Ja, és tényleg szeretett...csak nem úgy, ahogy vágytam rá...A körülöttem élők, családtagok bizonygatták, hogy majd elmúlik. hogy minden kapcsolat hullámzik, s egy darabig próbálkoztam, hiszen ott a gyönyörű lányunk, s jó apa volt tényleg! De nem ment. Nem tudtam lemondani magamról. Nem tudtam megelégedni azzal, ami normálisként volt aposztrofálva, így másfél év gyötrődés után közös megegyezéssel adtam be a válópert. S mikor a bíróság elválasztott minket, éreztem, mennyire szeretem a volt férjem, mint embert, s tart ez a mai napig. Lányunkat abszolút közösen neveljük, úgy, ahogy Neki jó, egyetértésben és egymás támogatásával. Ám itt még csak kezdődött a kapcsolati válság...vagyis, amit annak hittem, arról kiderült, egy szépen lezárt kapcsolat, részemről legalábbis, és nem sokkal ezután kezdődött a valódi válság valaki mással, akivel együtt sem és külön sem tudtunk meglenni... Nem mondanám szerelemnek, sokkal inkább felismerésnek. Egy pillanat alatt ismerte fel bennem valami, hogy Ő AZ...hogy ez az AZ mit is jelent, nem biztos hogy kell címkézni. Eltéphetetlen kötelék, amit a legnehezebb és legfájóbb tapasztalások sem ingattak meg. Ennek a kapcsolatnak a tüzében átforrósodtam, formált, elégetett, s leolvaszotta rólam mindazt, mit lehetett, de Ő maradt. Folyamatos hullámzás jellemezte. Fájó pofonok. (nem szó szerint)...Amennyire akartam Vele lenni, annyira nem, s ez pontosan ki is vetült a térbe. Aztán lett egy gyermekünk, s ez hozott egy látszólagos törést, egy véget. Ő arra, én erre...Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, amiért egyedül cipeltem a terhet. S közben azt akartam, tűnjön messzire, hogy ne lássam soha többé, annyira fájt a jelenléte, de a hiánya is. Tehetetlenül vergődtem, de mégis a hozzá fűződő múlhatatlan, téphetetlen és érthetetlen kötelék volt az, ami aztán minden fájdalmon keresztül magamhoz vezetett az önszeretet felé. Ráébredtem, tükröm Ő, mibe ha belenézek, magamat látom. S ahogy egyre több mindennel elfogadásba kerültem, úgy lépegetett Ő is hozzám közel...Nem mentett meg magamtól, de megmutatta, hogy épp mit árasztok kifelé, mert - észrevettem - pontosan arra reagál, ami bennem van, s nem arra, amit gondolok vagy akarok mutatni, kapni, adni...s ez a kapcsolat, ez a válság, mely életem mélysége volt, vezetett aztán magamhoz el...

Morgós Bence

Nárcisztikus, Borderline, parentifikált, kodependens → Borderline személyiséggel éltem már kapcsolatban, és más nárcisztikus jellegű karakterekkel is. Sokáig tartott megértenem, hogy én vagyok aki ezeket az embereket bevonzza az alapvetően parentifikált kodependens működésemmel. Sokat önismeret és önfejelsztés során megtanultam szeretni azt, aki vagyok. Most már tudok egészséges(ebb) kötődésű emberekhez is kapcsolódni. Szívesen segítek benne neked is.