Tapasztalatok

Bajkó Gábor

Klasszikus párkapcsolatnak és házasságnak indult a miénk is. Bosszúhadjárat lett belőle. Talpraesett nő, élettel teli férfi. Pezsgő párkapcsolat, közös lakás, házasság, 3 gyerek. A gyerekek miatt is és egy családi haláleset miatt is egyre nőtt a távolság, a gyerekek anyuka általi altatása este 8-tól 11-ig tartott (menekülés a párkapcsolati szerepekből), mivel teljes mellőzöttséget éltem meg, a munkámba temetkeztem. Onnan jöttek a sikerek, pozitív megerősítések, a távolság csak tovább nőtt. Aztán ott élt egymás mellett két lakótárs, akik már beszélgetni sem tudtak, beállt az intimitást és kommunikációt teljes mértékben mellőző haldoklás. Eleinte nekem kényelmes volt a távolság, az #Önértékelés és #Szülőkapcsolat témáknál leírt elhagyatottság-sémám miatt. De aztán jött a kérdés, hogy mi lett velünk? Felmerült a nyitott házasság is, de úgy meg minek, ha mindent (testi és lelki részeket is) kihelyezünk a kapcsolatból? A párkapcsolati tanácsadónál pedig megkaptam, hogy az a megoldás, ha én elköltözök. De ezzel még nem lett vége, csúnya válás, nekem közben alakult egy új kapcsolatom a munkahelyemen, de végül nehogy már én boldog legyek, rágalomhadjárat indult ellenem / ellenünk a cég irányába. Névtelen levelekkel, hívásokkal, e-mailekkel. Hiába van igazságügyi szakértői papírom, hogy a „realitásérzékelése az optimálistól elmaradó szintű”, a cég egy idő után gondolom, megunta és az új párommal együtt mindkettőnket kirúgtak. Persze ez az új kapcsolat is ráment. Hosszú időbe és energiába telt feldolgozni, megtalálni a saját hibáimat, sémáimat és a gyerekek miatt nagyjából normalizálni a minimálisan szükséges kapcsolatot azzal az emberrel, akivel ennél szebb és jobb terveim voltak anno.

Pallér Zsuzsanna

Miután megházasodtunk, úgy tűnt, minden a helyén van. Elkezdtünk építkezni, és minden olyan szépen, gördülékenyen ment. Jó csapat voltunk. Rengeteget dolgoztunk, és amikor végre eljött az a pillanat, hogy az első éjszakánkat tölthettük az új otthonunkban, azt gondoltam, most kezdődik igazán az életünk. De valami megváltozott. Ahogy a biztonság megérkezett, mintha eltűnt volna az izgalom. Az a "bármit megtehetünk" érzés, ami addig éltetett bennünket, már nem volt ott. Egyre ritkábban közeledtünk egymáshoz, és bár logikus lépésnek tűnt, hogy gyermeket vállaljunk, ez a döntés még több kérdést és kihívást hozott magával. A baba érkezése – és a kapcsolat átalakulása Valamennyi sikertelen próbálkozás után lemondtunk a gyermekáldásról, amikor megtörtént a csoda: megérkezett az első babánk. Ez az időszak tele volt szépséggel és misztikummal. Minden új volt, izgalmas és különleges. Apás szülés volt, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy semmi sem lehet szebb vagy mélyebb. De akkor még nem sejtettem, hogy ez a változás mély sebeket hagy majd a kapcsolatunkon. Az addig ismert intimitás és figyelem megváltozott. Már nem úgy nézett rám. A mindennapokban egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Olyan elhanyagoltnak éreztem magam, hogy néha megfordult a fejemben a válás gondolata is. Mielőtt dönteni tudtam volna, újra állapotos lettem. Egy újabb baba, egy újabb apás szülés – és ezzel együtt egy még meredekebb lejtő. Próbálkozások és kudarcok Amikor a kisebbik gyermekünk tíz hónapos volt, segítséget kértünk. Párterápiára jártunk, és elmentünk egy kineziológushoz is. Ezek a lépések sokat javítottak a helyzetünkön, de egy ponton a férjem megállt. Nem akart továbbmenni az önismeret és a változás útján, pedig az életünk egyre több változást hozott, ahogy a gyerekek nőttek. Én viszont nem tudtam és nem is akartam megállni. Folytattam az önismereti munkát, mert azt éreztem, hogy ha nem teszem, teljesen elveszítem önmagamat. Mégis, a kapcsolatunk egyre mélyebbre süllyedt. A kommunikációnk kudarcba fulladt, az intimitás már csak emlék volt, és közben egyre betegebb lettem. A migrénes rohamok, az elhanyagoltság érzése és a meg nem értettség megbénítottak a mindennapokban. Önazonosság és bátorság Végül elérkeztem ahhoz a felismeréshez, hogy meg kell találnom, milyen az önazonos kapcsolat. Tudnom kellett, mit jelent számomra az, ami igaz, és ami valóban nekem való. Ez a felismerés félelmetes volt, mert azt jelentette, hogy el kell indulnom az úton – egyedül. Elengedni a közös életet, az álmokat, és belépni az ismeretlenbe, félelmet keltett, de közben felszabadított. A férjemtől függetlenül kellett rátalálnom arra, hogy ki vagyok én, és mire van igazán szükségem ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Ez az út nem volt könnyű, de megtanított arra, hogy a legfontosabb kapcsolat az, amelyet önmagammal ápolok. Azóta tudom, hogy bármennyire is fájdalmas az elengedés, néha ez az egyetlen út ahhoz, hogy valódi harmóniát és boldogságot találjqk az életben. Ha hasonló helyzetben vagy, ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!

Dóka Viktor

Miért is kellett különválnom a családomtól? Aki nem akar sokat olvasni, annak összefoglalom röviden az alábbiakat: Nem TUDOM. És akkor bővebben. Az elfogadásra képessé válás (nem miatt, hanem érdekében) Elfogadni, olyan dolgokat, eseményeket és folyamatokat magamban és egy másik emberben, amik a legnagyobb félelmeimet hozzák elő. Például újra eltávolodni a már megtalálni vélt Otthontól. Elveszteni a családomat! Megtanulni elfogadni bántalmazást, bántalmazottságot, hiányt, saját szükségleteimet, igényeimet és vágyaimat, és elfogadni, hogy ezt nem én döntöm el, hogy akit én társamnak gondolok elfogadja-e ezeket vagy sem. Megtanulni elfogadni, hogy kizárólag magamról dönthetek, és képessé válni arra, hogy döntsek is magamról, minden helyzetben. Döntsek arról, hogy mit tudok adni és mit nem (magamnak és másnak is). Nem én tudom, hogy ki az, aki végül úgy dönt, hogy az én társam kíván lenni. Itt most az jut eszembe, hogy pusztán „akaromból” nem lehet várat építeni. Az nem működik egy ponton túl, hogy én barkácsolom magamat, a "társ" is barkácsolja magát, és akkor ketten együtt pedig barkácsolunk egy kapcsolatot. Mindenesetre vissza a különválni a családomtól témához. Tanulom azt, hogy a családom valójában nem az enyém, hanem a miénk. Én vagyok csak a magamé, és annyit adok bele a közösbe, amennyit beleadok, mert van, mert képes vagyok. És mindenki a családból éppen így tesz. És ebből tud lenni egy közös. (Mint a halmazoknál, hogy egyes halmazok is kapcsolódnak valamekkora részben egymáshoz, és lehet egy olyan rész, amelyben mindenki benne van valamekkora részben..) Így a családom végül az egyes családtagokkal való kapcsolatom összessége. És az, hogy a gyermekeim anyja milyen kapcsolatban van velem, (mekkora a kettőnk halmaza) az nem döntő abból a szempontból, hogy nekem kik tartoznak a családomhoz, vagyis mindegy, hogy együtt élünk vagy külön, vagy párkapcsolatunk van vagy "csak" szülőtársak vagyunk, a család ettől még van. A szerkezete más. És akkor ezt itt lekerekítem most annyival, hogy végül ebből is a feltétel nélküli elfogadást van lehetőségem megtanulni, mások és magam irányába is.

Kőhegyi Móni

Vannak a hangos, "anyázós", tányér dobálós, egymást nem tisztelő, kapcsolati hanyatlások. És van az a csendes "haldoklás" egy csomó kimondatlan szóval és érzéssel, ami szinte láthatatlan. Az enyém az utóbbi volt. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem magamtól: – Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai? Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt. Egyetlen út maradt. Akkor, ott egyetlen dolgot adhattam, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre. Hogy történhetett-e volna másképpen? Ha már akkor értettem volna, hogy mi zajlik bennem, akkor biztosan.