Barbara FollyAz első csapda amibe tudatlanul, de végtelenül boldogan belesétáltam, az a naivitásomból indult és romantikus irodalmi élményeken alapult. "A szerelem magától él, vagy van, vagy nincs. ". És: "a szerelem elegendő egy boldog élethez. Ha igazi, akkor örökké tart." képlet. Fiatal lánykaként megismertem egy építőtáborban azt a fiút, akit minden lány akart a gimiben. Kezdetben nem is értettem miért én. Aztán a nagykönyvben megírt hatalmas szerelem lett. Királylánynak éreztem magamat. De az elvarázsolt elmeállapot elmúlt és én akkor még nem is sejtettem, hogy ez ellen tenni is lehet. Szépen lassan csak azt vettem észre mindig én vagyok az ügyeletes bolond, akin mindig lehet nevetni, aki mindig butácska, akit lehet felsőbbrendű mosollyal ignorálni. Sokáig sértetten azt gondoltam, ez az ő hibája. Szépen lassan tanultam/értettem meg, hogy ezt bizony én okoztam. Hiszen kezdetben örömmel sétáltam bele ebbe a kis buta szerepbe. Örültem, hogy nevet, de nem éreztem a különbséget, rajtam vagy velem. Boldogan voltam az, akihez mindig szól, akit mindig irányít, akinek mindig el kell mondani mit és miért és hogyan. Saját magam építettem ezt az alárendelt kapcsolatot, természetesen jó érzékkel találtam meg ehhez nyilván nem véletlenül azt, aki ebben partner lehet. Amikor először éltem át, hogy hűtlen, akiben feltétlenül megbíztam, aki a mindent jelentette érzelmileg akkor még igencsak instabil kis világomban, magamat hibáztattam. Klasszikus. Nem vagyok szép, nem vagyok jó, nem vagyok elég. Nem vagyok elég irányítható. Még egy ideig együtt maradtunk, de azt hiszem csak azért, mert betegesen ragaszkodtam a családképemhez. Hiába jöttek sorra a piros zászlók. Lobogtak, később hangosan csattogtak, de az én szemeim és füleim zárva voltak erre. A legjobb barátainkat a családtagjainkat is becsapta, sokszor az én közvetítésemmel. Mert, ha őt szeretem, segítek. Mekkora nagy tévedés... Én nem akartam elválni mint anyukámék. Teljesen kizártnak tartottam és mindent, mindent jobban, ügyesebben okosabban akartam csinálni mint az akkorra már harmadik férje mellett élő anyukám. Nem volt hozzá elég tapasztalatom és tudásom. Az akarat pedig kevés volt ehhez. A férjem a válásunk után még sokszor becsapott, később a gyerekeinktől is képes volt elcsenni, vagy 'kiénekelni' értékes dolgokat (ballagásra kapott új laptop ami akkoriban nagyon komoly értéket képviselt, vagy az ifjúsági betét összege...) És a gyerekek szintén önként sétáltak bele a csapdákba. Együtt tanultuk meg, hogy az emberek, még ha a szívünkhöz nagyon is közel állnak, nem mindig tesznek jót. Az édesapjuk azóta megtalálta azt, akivel hosszútávon is együtt tudnak működni, de a gyerekeink mára már csak mosolyognak. Sokkal bölcsebb életszakaszba lépve, szeretettel tudják azt mondani, apa mindig is csak apa marad. Tudjuk milyen, tudjuk hogyan működik, nem várunk mást. Az én mércémmel mérve nem lett az életünk mintapélda, de most már -ezzel együtt-, hatalmas elégedettség. A gyerekek felnőttek, rettentően összetartóak, önzetlenül képesek szeretni egymást, és a családtagok mindegyikével jó a kapcsolatuk. Azt gondolom, mégiscsak sikerült értéket teremteni. Ők mindig számíthatnak egymásra, akkor is, ha én nem leszek már a háttérben. Hatalmas megnyugvás ez. Régebben nem találtam sok eredményt, amire büszke lehetek, de már képes vagyok látni ezeket.
3
Orsolya Uttry30+ év, nyilván volt szerelem, talán villanásnyira emlékszem is még, aztán szeretet, közös élet építés, gyerekek - idő sem volt azon gondolkodni, hogy van-e még szeretet. A gyerekek kirepültek és kiderült, hogy maradt a "jószomszédi viszony" (Te szobatársi viszonynak definiáltad). Az első kérdés az, hogy, megbecsülendő-e ez a "jószomszédi viszony", hiszen milyen jól tud indulni az ember napja csak attól, hogy miközben kiáll a kocsibeállón, jön az egyik kedves szomszéd "Jó reggelt, Hogy vagytok? Ma is szép őszi időnk időnk lesz, Jó munkát!" Persze közben ott van, hogy úgy tűnik én még telve vagyok energiával, fizikai, szellemi, érzelmi, szexuális energiával, a másikban meg mintha nem lenne. Én meg akarom élni! Tudom is, hogy hol és hogyan lehet. Az én nagy kérdésem az, hogy tisztességes-e a 30+ évet felrúgni, otthagyva a láthatóan idősödő partnert, vagy tisztességesebb tudomásul vennem, hogy vele most nem megy, de vele vagyok és támogatom abban ahol ő tart és egy párhuzamos létben megélem mással, aki hasonló kérdésekkel küzd és akivel ebben a párhuzamos létben tudjuk egymást támogatni.
GeorginaNem elég nagyon szeretni valakit és nem elég sok boldog évet eltölteni vele ha nem nyílunk meg teljesen a másik előtt.
2
Halmai ZoltánMi az amikor folyton csak azzal foglalkozol, hogy megérts megtaláld a megoldást? Mi van akkor ha már ez elveszett? Javítható? El kell engedni? Miképp jutsz oda ahol a vágyaid vannak? A vágyaid ott vannak ahol épp az érzelmeid cikáznak.... Szerelmesnek lenni egy érzés, melyben csak te vagy és a hited! A hited önmagadban, a hited a másikban a hited a Jó Istenben. AZ AZ mindenkiben mert "Bizony mondom néktek istenek vagytok..." Hát újra kérek és teszek! Minden nap, mert feladni olyan mint végleg eltörölni életed álmát!
Krisztina Sipos100èletút tapasztalati tőkèjèvel,kudarcok ,erőssègek realizàlàsa okàn,elfogadva a múltam kúzdók a jelenemmel.keresem a tàrsam.vàrtam a tàrsam.most keresem újfent.egy mintâzat közben làthatóvà vàlt....akinek èn tetszem,az nekem nem,aki nekem tetszik ,annak èn nem....gyanús....😊
2
Katica TothSokáig hittem, hogy ha valami majdnem jó, az is lehet elég. Hogy ha van benne melegség, nevetés, közelség, akkor majd egyszer csak „összeérünk”. De ma már tudom, hogy a majdnem is egy hiány. Egy csend, amit nem akartam meghallani. Ott volt a mosoly mögött, a kedvesség mögött, a jó pillanatok között is. Én is maradtam egy ilyen kapcsolatban két és fél évet. Azt hittem, idővel majd elmélyül. Hogy megszeret majd ugyanúgy, mint én őt. Hogy elég leszek neki. Hogy engem választ. Hogy egyszer majd minden összeér. És közben tudtam, hogy nem én vagyok az, akire igazán vágyik. Csak nem akartam tudni. Más életszakaszban jártunk, más életcéljaink voltak. Neki inkább vágya volt a saját család, a saját utód — én pedig már rég túl voltam azon. Hinni akartam, hogy ha eléggé szeretem, az majd elég lesz. Aztán egyszer egy ismerősünk kimondta helyettünk, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve. Ő pedig csak ült ott, és csendesen egyetértett. Én meg úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ezután elküldtem. Pár nap múlva sétálni hívott, és csak szorongatta a kezem, mondogatva, hogy nekünk együtt kell lennünk. Még nem voltam kész elengedni. Hinni akartam benne, bennünk. Aztán csak azt vettem észre, hogy én halkulok el benne. Hogy nem merek kimondani dolgokat, mert félek, hogy ezzel véget vetek annak, amibe annyira kapaszkodom. És akkor valami bennem végre megmozdult. Nem düh volt, hanem egy csendes felismerés, hogy nem az a baj, hogy szerettem, hogy hittem benne, hanem hogy közben elfelejtettem magamat. Ma már tudom, hogy a „majdnem jó” is visz el tőlünk valamit. Apránként, lassan, de biztosan. És bármennyire is fáj, néha a legnagyobb szeretet az, ha elengedjük, ami nem tud teljes lenni. Elengedtem végül. Elküldtem, mert így mindketten kapunk esélyt, hogy valaki majd jobban fog szeretni. Pont úgy, ahogy az jó.