Tapasztalatok

Gergő Magyar

Teljesítménykényszer – amikor a kihívás uralja az életet Ismered azt az érzést, amikor bármit elérsz, mégsem érzed elégnek? Amikor a pihenés bűntudattal jár, mert mindig lehetne még többet tenni? Sokáig én is így éltem. A sémáim és mintáim újra és újra olyan helyzetekbe sodortak, ahol bizonyítani akartam – magamnak, másoknak, a világnak. Aztán a húszas éveim végén észrevettem, hogy a sport és a kihívások megszállottja lettem. Meg akartam találni a határaimat, kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. Egy idő után viszont már nem én irányítottam az edzéseimet, hanem az edzések irányították az életemet. Végigjártam ezt az utat. Ma már nem akarok senkinek bizonyítani – és ezzel sokkal szabadabb lettem. Ha te is benne vagy ebben a spirálban, vagy úgy érzed, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudd, hogy van kiút. Ha szeretnéd, megosztom Veled a tapasztalataimat.

Imre Orcsik

Kapcsoltfüggőség, pornófüggőség és egyéb hiánypótló cselekedetek jellemezték nagyon sokáig a mindennapjaimat. Vándoroltam kapcsolatról kapcsolatra, mert elköteleződni képtelen voltam viszont olyannyira vágytam a szeretetre, hogy mindent megtettem csak megkapjam. Kellett az elismerés, kellett a visszajelzés, hogy jó vagyok és szerethető. De, ha ennek a legkisebb jelet láttam már menekültem is. Ha egy kicsit is azt éreztem, hogy végre megkaphatom amire vágytam már menekültem is. Hogy miért ?! Mert volt egy olyan mély belső hitrendszerem, hogy szart sem érek. Miután ezt felismertem már nagyon odafigyeltem mibe mászok bele. Nagyon tudatosan éltem, de a parkapcsolataimban meg mindig nem tudtam megtapasztalni a boldogságot. Továbbra is csak a leértékelést kaptam és azt, hogy folyton bizonyítanom kell. Hiába dolgoztam már magamon annyira sokat, még belül egy hang mindig azt mondta: nem vagy elég jó ! Te ezt nem érdemled meg! Mindig is ez volt a hitrendszerem egész életemben. Aztán egy nap már nem akartam "elég jó" lenni.... csak simán önmagam lenni. S, csak remélni tudom, hogy ez az elég jó" mellé megérkezik majd egy másik "elég jó".

Csontos Tamás Péter

Vannak olyan pillanatok az életben amikor mindenki menedéket szeretne. Az én egyik titkos mentsváram a kendó eredményeim voltak. A kendo mesteri szerep. Teremtettem is serényen elfoglaltam magam a kendo klubbom fejlesztésével. A világban velem történt csalódások elől a kendó mesteri címemhez, a volt magyar vállogatottságomhoz, és a valós elért eredményeimhez menekültem. Ez egy gyönyörű önbecsapás. Miért? Annyira sikerült elkendőznöm magam elől az alázat hiányát, hogy le kellett sérüljön a térdem, hogy szembenézésre kényszerítsen. Véletlenül? Nem hiszek a véletlenekben. Egy következetes ok-okozati univerzumban élünk. Alázat szükséges ahhoz, hogy beismerjem magam előtt, hogy valaminek nem látom az okát. Mondanám, hogy ne várd meg az ilyesféle történéseket, de nem így működik az élet. A jó hír, mindez meghaladható. Rossz hír nincs, csak munka van. Amennyiben dolgoznál ezen és megtisztelnél azzal, hogy kísérőnek szeretnél tudod hol találsz.

Anzelm

Gyerekkorom óta tanultam, hogy nem vagyok elég fontos... Elvált szülők gyermekeként megtanultam láthatatlannak lenni. Anyám tanult, apám a saját sérüléseit hordozta, én pedig sodródtam testvéremmel együtt, folyton új helyeken, új iskolákban. Idővel már nem is akartam beilleszkedni - a számítógép lett a menedékem, ahol filmekben, játékokban, tudásban kerestem azt, amit a való életben nem kaptam meg: kapcsolódást, elismerést, figyelmet. A vendéglátásban találtam meg végül azt a tükröt, amiben értékesnek láthattam magam - minden vendég mosolya, minden köszönöm egy-egy kis darabot pótolt az önbecsülésemből. De ez csalóka tükör volt: csak akkor éreztem magam értékesnek, ha másoknak örömet szereztem. Ma már látom ezt a mintát és tisztában vagyok a kodependens fogalmával. A dicséretet még mindig nehezen fogadom be, vagy hallom meg, hasonló ez, mintha egy hatalmas kanapét próbálnék átpréselni egy szűk ajtón. De haladok: egy-egy szék, egy-egy asztal már átfér: Idővel én is megtanulom elfogadni, hogy önmagamért is lehetek értékes; nem csak azért, amit másoknak adok.

Bajkó Gábor

Miért is tepertem, kapartam mindig az elismerésért, a párkapcsolati szeretetért. A szüleimtől megkaptam, hogy nekem mindig kitűnőtanulónak kell lennem, még az egyetemi diplomám is ötös lett (de minek), a munkában is mindig a sikerekre hajtottam, hogy begyűjthessem az elismerést, a szeretet morzsákat, hogy végre ismét külső megerősítések által értékesnek és szerethetőnek érezzem magam. A párkapcsolataimban is eleinte lestem a másik kívánságait, rezdüléseit, hogy onnan is a szerethetőségemet meg tudjam erősíteni. Aztán mivel az elhagyatottság-séma volt a komfortos, egy idő után távolodni kezdtem, mert nem tudtam nagy mennyiségben befogadni a szerethetőséget. Párkapcsolati és munkahelyi összeomlások után – több módszerrel, hónapokon keresztül - sikerült a végére járni összességében három olyan gyerekkori elhagyási traumának, amik a fentiekhez vezettek. Remélhetőleg a gyógyulás is megtörtént, így mondhatom, hogy – séma szinten mindenképpen – újjászülettem. Illetve már tudatosan van rá szemem, ha ismét a korábbi séma szerint kezdenék működni.

Poczik Hajnalka

Szerelem és méltóság Varsó, 1905. tél Varsó utcái fagyos csöndbe burkolóznak, a macskakövek felett vastag hóréteg csillog a kora esti félhomályban. A forradalom feszültsége tapintható: titkos találkozók és elfojtott suttogások árulkodnak a közelgő változásokról. Ebben a feszült légkörben Sophie Moreau, a fiatal francia-lengyel nő, az ablak előtt áll, kezében egy gondosan hajtogatott levéllel. Arcán fáradtság és eltökéltség tükröződik – a döntés, hogy kimondja az igazságot, fájdalmasan nehéznek bizonyult. A levél címzettje Alekszej Grigorijev, az orosz birodalom katonatisztje. Sophie gyűlölte Alekszej szerepét az elnyomó gépezetben, de a férfi tekintetében néha olyan sebezhetőséget látott, amely minden ellenállását elsöpörte. Sophie számára Alekszej egyaránt volt a vonzalom tárgya és egy érzelmi csapda. A férfi érinthetetlensége kihívásként vonzotta, ugyanakkor a folyamatos távolságtartása fokozta a nő fájdalmát. Sophie mélyen belül tudta, hogy ez a helyzet méltatlan hozzá, mégis képtelen volt hátat fordítani Alekszejnek – és talán önmagának. Az este hidege szinte elviselhetetlen. Sophie az íróasztalához ül, és remegő kézzel írni kezd. A szavak lassan törnek elő, mint egy jeges folyó, amelyet végre áttör a felszín. „Alekszej, Nem tudom, miért írok Önnek. Talán azért, mert nem tehetek mást. A szavak kiszakadnak belőlem, mintha nem tartozhatnának többé hozzám. Megengedtem magamnak, hogy bízzak Önben, hogy belépjen a lelkem legmélyére. Most mégis úgy érzem, Ön számomra olyan, mint egy távoli vihar: megérkezik, felforgat, majd eltűnik, mielőtt igazán közel kerülhetne. Tudom, hogy nem szabadna így éreznem. Tudom, hogy a helyzetünk reménytelen. Mégis minden reggel az első gondolatom Ön, és minden este, amikor a csend körülölel, az Ön neve zárja le a napomat. Miért történik ez? Miért nem tudom elengedni? Szeretném tudni, mit jelentek Önnek, ha egyáltalán jelentek valamit. Mert számomra Ön nem csak egy gondolat vagy érzés – Ön egy részemmé vált, amitől nem tudok szabadulni. És talán nem is akarok.” A levelet gondosan szatén szalaggal köti át, majd másnap hajnalban az inast kéri meg, hogy vigye el Alekszej laktanyájába. Nem tudja, mit remél ettől, de a szívében ott lobog a remény – és az a csendes felismerés, hogy talán végre meg kell szabadítania magát ettől a köteléktől. A laktanyában Alekszej hosszasan bámulja a borítékot, mielőtt kibontaná. Sophie kézírása azonnal megérinti – a nő szavai fájdalmasan őszinték és gyönyörűek. Alekszej számára Sophie mindig is rejtély volt. Vonzza a nő szenvedélye és tisztasága, de ugyanez a szenvedély rémíti is. Tudja, hogy Sophie sokkal többet fektetett ebbe a kapcsolatba, mint amit ő valaha vissza tudna adni. Alekszej, aki egész életét parancsok és kötelességek rideg világában töltötte, sosem tanulta meg, hogyan nyisson meg magát valaki előtt. A szerelem számára nem biztonságot jelentett, hanem fenyegető mélységet, zuhanást, ami bekebelezi. A levelet többször is elolvassa, majd zsebre teszi. Aznap este Alekszej elmegy Sophie házához. A hó csendes pelyhekben hullik körülötte, miközben a kapuban áll. A nő ablakából halvány fény szűrődik ki, és Alekszej szinte látni véli Sophie sziluettjét a függöny mögött. Keze megmozdul, hogy kopogjon, de végül visszahúzza. Hogyan mondhatna bármit egy olyan nőnek, aki többet látott benne, mint amit ő saját magáról tud? Alekszej érzi, hogy minden alkalommal, amikor Sophie közelébe engedi magát, egyre mélyebb kötést alakít ki – egy kötést, amitől retteg, mert tudja, hogy képtelen lenne megtartani azt, amit a nő elvárna. Így hát a félelem győz. Az érzelmek vihara közepette visszafordul. A jeges utcákon sétálva érzi, hogy valami értékeset hagyott maga mögött, de képtelen szembenézni vele. Másnap reggel Sophie válasz nélkül találja magát. Alekszej hiánya üres űrként tátong benne, de lassan felismeri: ez a huzavona méltatlan hozzá. Évekig próbált hinni abban, hogy Alekszej képes lesz szeretni őt, hogy képes lesz közel engedni magához. Most azonban megérti, hogy a férfi saját félelmei rabja, és amíg nem hajlandó szembenézni velük, sosem tud majd igazán szeretni. Sophie úgy dönt, elengedi Alekszejt. Már nem ír több levelet, nem vár több válaszra. A nő szívében csendesen megszületik az a felismerés, hogy saját méltósága és szabadsága fontosabb, mint egy olyan kapcsolat, amely csak fájdalmat és bizonytalanságot hoz számára. Ahogy kilép a hóval borított utcákra, szinte érzi, hogy minden lépéssel visszanyeri önmagát. 1) Téged hogyan érint Sophie és Alekszej története? Szívesen meghallgatnám a gondolataidat! 2) Neked volt már olyan kapcsolatod, ahol úgy érezted, nem tudsz határokat húzni? Meséld el, hogy érintett ez téged. 3) Ha írnál egy levelet valakinek, aki fontos számodra, de bonyolult a kapcsolatotok, mit írnál bele? Írd meg nekem, ha szeretnéd átgondolni. 4) Mi a legnehezebb dolog számodra egy kapcsolatban? Hogyan próbáltad ezt megoldani? Megosztod velem? 5) Ha írhatnál 3 mondatot a történethez, mit irnál?

Szűcs Sándor

Sokszor éreztem magam kevésnek, emiatt mindig bizonyítani akartam. Kívülről nagyon magabiztosnak tűntem, de belül rettegtem attól, hogy mások is rájönnek, hogy kevésnek érzem magam. A belül maradosó "nem vagyok elég jó" érzést a teljesítményemmel kompenzáltam. Kirakat életet építettem magamnak, ami jól nézett ki kívülről, de nem volt igaz. Egy ponton minden összeomlott és kénytelen voltam szembenézni az önértékelési problémáimmal. Azóta megtanultam az igazság útját járni. Tökéletlen vagyok és békében vagyok ezzel. 2024-ben egy előadást is tartottam Sebezhetőség ereje címmel. Ha még jobban megakarod ismerni a valódi arcom, akkor a profilomban a linkek között megtalálod az előadás felvételét.

Mariann Nagy

Nagyon sokat segítettek az árnyékaim és korlátaim átlépésében a magammal folytatott belső párbeszédeim, az őszinteségem magammal. Akkor történtek nagy változások, amikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy honnan indultam, és éppen hol tartok. Hogy haladok a cél felé, és már így is nagy utat tettem meg. És magamban elkezdtem értékelni az eredményeimet, a kis sikereket is. Türelmesebb lettem magammal, tudatosítottam, hogy a változáshoz időre van szükség. A földbe vetett mag sem egy nap alatt szökken szárba... Megadom magamnak, a testemnek, a lelkemnek, amire szüksége van. Megtalálom a megfelelő módszert a lehetőségeimhez mérten. Figyelem a testem jelzéseit, és hallgatok rájuk. Ha pihenésre van szükség, pihenek, ha energiára, kikapcsolódásra, olvasok, festek, kapcsolódok a természettel, sétálok, jógázok, stb. Nekem ezek segítenek. Olyan emberekkel veszem körbe magam, olyan körülményeket, környezetet teremtek, amelyben ezt megtehetem. Ahol és akivel nem, azt igyekszem leépíteni, mert az engem rombol. Tudatos döntésekkel, tettekkel tudatosságot építek, és válok önmagammá.

Urbánkó Regina

#nőiség megélése; önfelvállalás „Kislányom, csipkedd meg az arcodat, harapdáld meg a szádat, olyan fehér a bőröd, azt hiszik, vérszegény vagy! Állj vigyázzban, hadd nézzem a lábadat! Boka, térd összezár! Jól van, nem vagy görbelábú! Szegény kislányom, az a plötty hajad, nem áll sehogy! Nézz rám: szegénykém, azok a csúnya szeplőid ne lennének…” Szeretett az anyukám, ő nem úgy értette, csak… hát, mégis… Önbizalmam a béka feneke alatt volt, gondolhatjátok. Nagyon visszahúzódó kislány voltam. Gondoltam, hogy én aztán örülök, ha majd valaki rám néz. Hát, ha már szép nem, de okos még attól lehetek. Kompenzáltam: tanultam sokat, szorgalmasan, kitartóan. Mivel azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó és eleve hátránnyal indulok az életben, ezért mindig kő keményen dolgoztam, beleadtam anyait - apait bármiről legyen is szó. Tudtam, hogy nekem túl kell teljesítenem. Meg akartam felelni másoknak, cserében nem volt elvárásom másokkal szemben. Tökéletesen akartam csinálni, amibe belefogtam. Meg akartam mutatni, hogy én is itt vagyok a világon, én is érdemes vagyok arra, ami másoknak jár. Minden jó volt úgy, ahogy másoktól kaptam, miközben én meg erőn felül akartam viszonozni: munkában, barátságban, szerelemben egyaránt. Az első komolyabb férfihez gondolkodás nélkül feleségül mentem. Sokáig a tenyerén hordott, és megélhettem vele azt, hogy én jó vagyok, hogy én tudok pont elég lenni valakinek. Sokat segített elindulni a nővé válásom útján. Majd hirtelen vége lett a házasságunknak, és én cserben hagyva a földre kerültem. Egyszerre kellett emberként és nőként is újra felépítenem magam. Ismerkedni kezdtem, először bátortalanul, majd egyre jobban belejöttem. Felfedeztem a bennem rejlő NŐT. A NŐT, - akinek járása légiesen könnyed - aki beragyogja a teret - aki egy hegyet is félreállít az útból - akinek az átélt gyönyörtől kicsordul a könny a szeméből - akinek lesik minden kívánságát - aki a társaság középpontja tud lenni Sikerült eljutnom oda, hogy kéretlenül érkeztek a megerősítések férfiaktól, nőktől egyaránt. Találkoztam olyan gyermekkori titkos hódolómmal, aki elárulta sok év távlatában, hogy szerelmes volt abba a szeplős, szőke, selymes hajú kislányba. Senkinek nem merte elmondani, mert nem merte az érzéseit felvállalni. Jól tette, én is voltam olyan félénk, hogy visszautasítottam volna. Viszont a gyermeki énem egy része most meggyógyult általa. A nővé váláson lehet dolgozni, és megéri dolgozni rajta. Sok segítséget tudok ahhoz nyújtani, hogy ebben gyorsan tudj fejlődni. Viszont nekem is van még e téren teendőm: még mindig nem merek a valódi értékességemnek megfelelően választani, dönteni, cselekedni.

Márkus Gábor

Olyanok vesznek körül, akiknek adni is tudok. A helyszín egy férfikör. 9 olyan személy, aki valamit már megteremtett, elért az életében: anyagi biztonság, család, szakmai elismerés, spirituális célok, és látszólag rajtam kívül senkinek semmi baja az életben. Felmerül bennem a kérdés, hogy mit tudok én hozzátenni ehhez a csoporthoz? Ahogy egyre többet mondtak magukról, egyre inkább kezdett mindenki megnyílni, és megmutatták sebezhetőségüket. És ahogy beszéltek magukról, én pedig hallgattam őket, egy ponton túl már nem frusztráltak a történeteik, hanem egyre többjükhöz tudtam kapcsolódni múltbeli tapasztalataimmal. Aztán egyszer csak összeállt, hogy az amit meg tudok osztani magamból, abból épp mindegyikük tud meríteni és hazavinni. Ugyanez volt a problémám a Humania-hoz való csatlakozással: ha épp nyakig ülök a szarban, vajon azzal kinek fogok tudni segíteni, milyen alapon mondom azt, hogy képes vagyok rá, ha még a magamat sem tudom összerakni. De ha valaki megkeres, az bizonyosan olyan dolog lesz, amiben már van tapasztalatom, úgyhogy itt vagyok, látható vagyok még ha arccal és névvel még kicsit szokatlan számomra. És elég ha csak figyelek rá, a többi meg érkezik.