Tapasztalatok

Dorottya Gazda

Kamaszkoromban rám talált a bábszínház, s innentől kezdve minden vágyam az volt, hogy ilyen közegben dolgozhassak majd. Az egyetemi jelentkezéskor egy nehéz felismerés volt az, hogy arról akkor már lecsúsztam, és nem voltam kellően bátor sem, hogy művész legyek, vagy valamilyen formában alkotó tevékenységben adhassak egy színházi közösség munkájához. Végül tanárként végeztem, és közben megismertem a drámapedagógiai módszerét, ami tökéletesen ötvözi mindazt, amit szeretek és fontosnak tartok pedagógusként. Hatalmas vívódások közepette, de bízva az isteni vezetésben, hittem abban, hogy az egyetem után a színház lesz az első munkahelyem. Így is lett! Felvettek! El sem hittem, hogy a fotóm fent van a társulati falon, hogy én ezen a helyen dolgozom. Csodásan éreztem magam, végre nem voltam kakukktojás. Tudtam, hogy végre megérkeztem, jó helyen vagyok, csak éppen nem abba a feladatkörbe vettek fel, ahová én való vagyok. És ezt azért állítom ilyen bátran, mert a szeretett kollégákkal való beszélgetés, a saját megéléseim és az azóta történt események is ezt erősítik meg. A volt főnökeim olykor igen kegyetlen viselkedése, naivitásom és pályakezdő lelkesedésem, és a "mindent kibírok csak hadd lehessek itt" munkakedvem elég volt nekik ahhoz, hogy minden áttoljanak rajtam, ami csak a csövön kifér, én pedig bírom, mert muszáj, mert "jónak kell lennem", meg kell nekik felelnem. Tudtam, hogy én ezt csak muszájból teszem, mert itt ezt végig kell lépkedni, akkor is, ha tudom, hogy "nem erre vagyok kitalálva". Nagyon rövid időn belül középvezetői pozícióba kerültem, majd több ember munkáját egyszerre kellett végeznem, és azt éreztem, olyannyira egyedül hagytak, hogy mindjárt összezuhanok a rám nehezedő súly alatt. Az álom hely, ahová a szívem húzott, ahová már sok éve egy nagyon erőst hívást éreztem, elkezdett egészen mást jelenteni. Gyomorgörcs, folyamatos váll-, hát- és derékfájdalom, a bőröm és hajam állapotának romlása, étvagytalanság, alvásproblémák. A testem szólt, a lelkem nem bírta és egyre tobb databra hullott és végül a sok-sok átsírt éjszaka után felmondtam. Az első full-time munkahelyem megtanított arra, hogy milyen fontos felismerni, majd kijelölni a saját határaimat. Megtanított bátornak lenni, kiállni magamért és rávilágított arra, mennyire fontos az, hogy milyen a főnököd hozzáállása bizonyos dolgokhoz. Rengeteget tanultam magamról, a sebezhetőségemről, a főnök-beosztott viszonyokról, a munkahelyi környezetről, a hivatástudatról, a fontossági sorrendekről, a lelki erőről és támaszpontokról...és úgy éreztem, na igen, most jött el az a pillanat, hogy azt mondhatom, felnőttem.

Fanni Németh

Jelenleg éppen azon igyekszek, hogy egy régóta dédelgetett álmomat megvalósítsam,s ezzel még inkább olyan életet élhessek, ami elégedetté tesz. Kis naivként azt gondoltam, a nagyja rendben van a fejemben. Most pedig szembesülnöm kell vele, hogy csak fordítottak rajtam egy kicsit. Hogy más szögből nézhessem magamat, a világot. Rettentő káoszt teremt ez bennem, újabb kihívásokat, valahogy pedig mégis ugyanazok. A lényem más árnyékos oldalai kerültek elő, de talán egy dolog reményt ad: visszanézve más sötét élethelyzetekre, az erőm most is valahol ott van belül. Csak meg kell találjam ebben az új helyzetben.