Tas BaloghA válás sosem egy szép dolog nem olyan mint a filmekben, hogy könnyes szemmel elengedjük egymás kezét... Állatlában mind a két fél dühös a másikra, de a különbség annyiban lehet eltérő, hogy kinek mennyire jó az önbecsülése mert annyira emberségesen tud a másik személlyel bánni, mert lehet ócsárolni meg lejáratni, de azzal pont magunkat járatjuk le. Érdemes szépen csendben továbbállni és csak annyit mondani a dolgokról ami bántott és amit úgy éreztél, hogy te bántottál. Ez így korrekt ha mind a két oldalt bemutatod ha nagyon közölni szeretnéd a barátaiddal. Viszont a válás utáni időszak a nehezebb, mert a gyász munkát el kell végezni ami sírás és visszavágyódás közepette emészt, majd rájössz, hogy oké van élet ezen kívül is és jobb ha inkább sportolsz, elmerülsz olyan dolgokba ami a hobbid és a munkád, elmész segíteni önkénteskedni és próbálsz emberek közelében lenni, de ne kezdj el egyből ismerkedni. Sőt válás után a legroszabb ha egyből elkezdesz új párt keresni.
0
Andrea FrondeliusHogyan tudtátok elengedni? Naponta eszembe jut, hogy tényleg így kellett-e lennie vagy csak nem voltam elég erős és bátor, hogy kimondjam a gondolataimat? Naponta kérdezem magamtól, mikor jön vissza? Mit kell tennem, hogy visszajöjjön? És pár perc múlva már azt kérdezem, akarom-e hogy visszajöjjön? Csak a fejemben létezik az az ember, akire vágyom, aki hiányzik? Vagy tényleg ő az?
Balassa TeodóraLassan egy éve költözött el a volt férjem 6 év házasság után. Azóta élek magam egy házban, a gyermekünket fele-fele időben neveljük tovább. A döntés mire megszületett évek voltak… Rengeteget agyaltam, tépelődtem, jártam önismeretbe mindenhova, és az volt a célom, hogy én változzak meg, hogy jól működjön a házasságunk. Nem mertem, akartam bevallani, hogy ez nem működik, én nagyon szerettem volna megjavítani ezt, nagyon félelmetes volt számomra, hogy szétessen a család. Rengeteg mindenre odafigyeltem a gyermek születésétől kezdve a nevelésben hogy biztonságos kötődése legyen, és most tessék 5 évesen elválnak a szülei. Nagy kudarcnak éltem meg. Amikor megtörtént egy olyan konfliktus ahol a szüleim élete és az én gyerekkorom jutott eszembe döntöttem el hogy ezt így tovább nem! Rá pár napra elköltözött és én még fél éven keresztül nem tudtam eldönteni, hogy akkor ennek tényleg vége-e, vagy meg lehet még menteni. Egyszer újrapróbálkoztunk egy hétre, de gyorsan kiderült, hogy olyan sebek vannak már a kapcsolaton és nem változott a dinamika, hogy ennek nincs értelme. A falig kellett menjek. Akkor lezártuk mondhatni békésen mert addigra azt éreztük mind2-en, hogy megtettük ami tőlünk telt. Gyermekünk úgy látjuk egész jól van ebben a kettős megosztásban 2 nap itt 2 nap ottban. Én sok mindenre rájöttem milyen sémák, milyen minták irányítottak, irányítanak, azóta a fókuszom magamon, az egyensúlyomon van. Gyászolom az első évet, mindent megtapasztalni így külön.
MiaSoha nem hittem, hogy ez velem is megtörténhet… Kezdhetné így bárki más is, főként aki úgy élte meg a házasságát, mint egy Istentől megáldott, kivételes ajándékot. Ahol hosszú éveken át minden klappolt: a szeretet, a tisztelet, az inspiráció, a közös cél, a fejlődés, a csapatmunka jóban-rosszban, és az a fajta őszinteség és sebezhetőség egymás felé, amit talán még önmagunknak sem mertünk soha megvallani. De a tündérmese mindezek ellenére – 12 év járás és 8 év házasság után – véget ért. Csendben, békében és egymás iránti tiszteletben, végül elengedtük mindazt, amit addig érzelmileg és fizikailag együtt felépítettünk. A jelek szaporodtak, de a küzdelem magunkért, egymásért, a kapcsolatunkért erősebb volt. Mígnem közel egy év töretlen próbálkozása után, a kommunikáció és az újratervezés ellenére be kellett látnunk: elfejlődtünk egymás mellett, és már nincs egyetlen közös pont sem, amihez kapcsolódva visszatalálhatnánk egymáshoz. A korábbi szoros egységünk, a töretlen MI, különvált, és egyes harcosként dolgoztunk nap mint nap a saját céljainkért. Mire én elkezdtem felismerni, hogy többre vágyom az önmegvalósítás szintjén, számára elérkezett a családalapítás ideje. Magamnak sem mertem bevallani, hogy még várnék, hisz az idő telik, az élet halad, és a világ legklasszabb férjének az oldalán mitől is tarthatnék? Belevágtunk. Szerettem és hittem. Ideje volt legyűrni az ismeretlentől való félelmet és a megkésett gyermeki álmodozásokat. Már csak a családalapítás, mint egyetlen elérendő cél maradhatott a kosárban. Nem jött össze. A projekt úgy írta felül az életünket, ahogyan attól mindig is tartottam. Ha nincs közös terv – ami időben, korban és a társadalmilag elvárt formában helyeslendő –, akkor a kapcsolatunk sem ér tovább semmit. Már nem MI voltunk a fókuszban, és nem az, hogy milyen változtatásokkal léphetnénk tovább és kereshetnénk megoldást, hanem az az egyetemes cél, amely nélkül nincs értelme az életnek sem. A családalapítás számomra már nem csupán ismeretlen fogalommá vált, hanem feszítő kényszerré, a feltételes szeretet alapjává. Mit tanultam? Sok mindent. Miről? Az érzésekről, az emberekről, de legfőképpen önmagamról és a határaimról. Ez utóbbiak, korábban nem léteztek. Mi a cél? Önmagam bátor és önazonos változatának lenni. És a párkapcsolat ezután? Olyan társ, akivel az egységünk az első, és minden más arra épül. Egy férfi, akivel olyan szinten tudunk egységben működni, hogy egy gyermek esetleges érkezése számunkra áldás, a babának pedig óriási szerencse lesz.
Alexandra KertiHa elválnak útjaink, korrekt módon történjen. A harcban csak vesztesek vannak. 27 együtt töltött év és 2gyermek sem tudott összetartani bennünket. Igen a minták szerinti élet válságot hozott. Éveken keresztül próbáltam kifejezni az igényeim a párkapcsolatunk irányába, mégis boldogtalanság lett a vége. Szinte forgatókönyv, hogy nem a megoldás keresése férj-feleség között, hanem egyik fél máshol próbálja megoldani a helyzetet. A többszörös hűtlenség oda vezetett, hogy egyszercsak elég lett. Fájdalom, becsapottság érzés, csalódás, "nem vagyok elég jó" érzéssel távoztam a házasságból.
Márk MárkusMagány, elkeseredettség.. Külföldön élek (mert hát ott kolbászból van a kerítés), válófélben vagyok, pedig rajta és a gyerekeimen kívül már senkim sincsen. Ennek ellenére nem bírjuk egymást elviselni. Ezt sajnos már a gyerekeink is érzik. Pedig gyerekkoromban megfogadtam, hogy az én gyerekeim nem fognak csonka családban felnőni. Tehát ennyit ér magamnak a szavam? Vagy csak egyszerűen felelőtlen vagyok? Vagy picsába az érzésekkel és engedjek el mindent magamból? Már nem tudom mi volna a helyes. De egy biztos..ez egy rögös, magányos út. Bízom benne minden amit teszek a gyerekeim érdekét szolgálja, hogy a lehető legkevésbé sérüljenek! Bízom benne, hogy az Ő tiszta szeretetük és csillogó szemeik átvisznek ezen az időszakon és hálásan tudok majd visszatekinteni. De egyelőre csak magány és elkeseredettség.
Géza KapovitsA válások majd mindegyike helyénvaló. Mert hiteles és szükségszerű. Bár sokszor más állapotban vannak a válótársak, legalább az egyik fél még nem érti, miért is jó, hogy vége lett. Az intuícióra, a belső megérzésre sokan nem hallgatnak, pedig mindig érdemes. Mert segítséget nyújt. Valójában mi nem működött? Folyamatos fejlődési szándékkal az elköteleződést erősíteni, vállalva őszinteségünk miatt a sebezhetőségünket. Mit nem akarunk felfogni, tudomásul venni? A lelkesedés csökkenését, a lassú, néma kapcsolati hanyatlást, a sokszor már megállíthatatlan széttartást. Mert nagyobb a hitünk, a reményünk, a bizalmunk, mint a nyers valóság. Halogatjuk, késleltetjük a tisztánlátást, majd csak megoldódik valahogy... A segítség persze mindig jól jön, de mindig magunknak kell beletenni a legtöbb energiát az újratervezéshez, ráadásul annak a félnek a nagyobb a felelőssége, aki előbbre tart élete korszakában. A biztos alapok és megerősítő kapcsolódások, az értelmes viták, a közös gondolkodások, a közös célok átbeszélése helyett nem vállalunk felelősséget tetteinkért, és másokra hárítjuk sorsunk alakulását. Pedig bár a válás miatti fájó érzés megmarad, mégis hasznos, ha kristálytisztán rájövünk, miért is nem működött a párkapcsolat, hibást nem keresve... Ha megértjük a miérteket, megnyugszunk, és harag, sértettség helyett örülünk, hogy önismeretben megerősödtünk, és nem folytattunk egy mérgezővé vált kapcsolatot, ami senkinek nem lehet érdeke. A "szeretve lenni érzés" valós támasz, ezt keressük és adjuk meg a másik felé mindig. Jót tenni jó, jól lenni hasznos "kötelességünk". Kölcsönösség, stabilitás, biztonság, bizalom, tisztelet, értékelés, elfogadás=szeretetközösség. Az irányítás legyen a férfinél, a végső hatalom mégis a nőé.
Sándor AttilaKedves Géza! Jó amit írsz, lelkesen olvastam is, el is fogadom. Kerestelek benne, hogy hol a Te megélésed, tapasztalatod a szép summa mögött. Nagyon érdekelne! Ha van még benne, akkor görgesd tovább, tedd láthatóvá, hogy a leírtakhoz képest Te hogyan élted meg? Köszönöm!
0
