DóriTöbbször feltettem már ezt a kérdést ismerőseimnek, lelkész barátaimnak és különböző válaszokat kaptam, de még mindig van bennem kérdőjel "'Van e határ és különbség az ítélkezés és vélemény nyilvánítás között?" Te, hogy látod?
0
GyőzőKöszönöm, számomra fontos momentum volt, hogy titokban tartottad a terved. Amellett, hogy a családom jelentős része +barátnőim, ismerőseim, ruhaiparit végeztek. (2-generációs szabó család sarja.) Én ezt szeretném tovább gondolni, mármint mentálhigéné, pszichés szabóságba átforditani, és akár lehet az ügyem. :)
0
Brádi Magdi5 éve ismerkedtem meg István vidóival és azzal a lendülettel jelentkeztem az akkor induló EGO-jóga képzésre is. A képzés után, meg persze 5 éves önismereti és spiri utam után, már felvértezve éreztem magam, hogyénaztánmostmárnagyonis előre járok az önismeretben, már belevághatok újra egy párkapcsolatba. Akkor már 2 éve nem volt kapcsolatom, semmilyen szinten, és megismertem "Zsoltit". Zsolti magas, intelligens, kedves, komoly értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkező férfi, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot. Két hét ismerettség után, két hétre össze költöztünk, ahol úgy tűnt minden rendben lesz itt. Hiszen az értékrendünk megegyezett, a tisztelet kölcsönös, a vonzalom is megvan, mi baj lehet? Hát elindultunk a közös úton. Majd egy év ismerettség után, munkahelyemet 27 év után elhagyva összeköltözünk, az ő házába, az ő vállalkozásába, én alkalmazottként, ahol ő lett a főnököm is, egy számomra idegen városba, családba. Keményvonalasoknak is nehezített pálya ez, én 3 évig bírtam. Azt gondoltam Zsolti mellett megtaláltam amire vágyom, élveztem az új kihívásokat. Úgy gondoltam sikerült jó tőkesúlyként egyensúlyoznom munka és magánélet között. Bár az első együtt töltött év után már mennem kellett volna, maradtam, szerettem a munkám és úgy éreztem megteszek mindent hogy működjön a kapcsolatunk. De rá kellett jöjjek, én magam teljesen elvesztem ebben az egészben. Miután összeszedtem megmaradt darabkáimat, eldöntöttem hogy én magamnak fontosabb vagyok, mi több, az életem is fontosabb mások céljainál ahol nincs helyem, és ismét ugrottam. Sokakat meglepett, "már kezdtünk megszokni", és nem értették, mert kívülről semmi nem látszott csak a harmónia ami kettőnk közt van. Zsoltit is meglepte, sőt el sem hitte odáig míg papíron be nem nyújtottam a felmondásom. Megint egy idegen város, albérlet, ismerősök, munkahely, és megtakarítás nélkül, egy öreg beteg kutyával. Szokták mondani innen szép nyerni akkor majd 50 évesen...Egy év alatt több segítőnél is jártam, képzem magam, lett munkahelyem, új emberek léptek be az életembe, sőt barátaim is lettek. Sikerült eladnom a másik városban lévő lakásom, és itt új otthonra lelnem. De tudom hogy többre vagyok képes. Még érzem magamban a lelkesedést új dolgokat tanulni, és nem egy munkahelyet szeretnék, hanem egy egy hivatást amiért érdemes minden reggel felkelni, sőt nem érezni az idő múlását. Meg van HIT-em, magam is. Ebben vagyok.
Gabriella KorpásSzia Edit! Amikor veszem a bátorságot,hogy megmutatkozzak,persze nem a reflektor fényében,az nekem túlságosan vakító... őszintén,tisztán beleállok és vállalom magam.Mélységében is. Köszi,hogy írtál!Jó látni,hogy van mozgás ezen a felületen. 🙂
0
ZoltánSzia Krisztina! A kölcsönösség iránti igény bennem is megvan, minthogy egyoldalú kapcsolódásaim voltak a múltban. Viszont emellett az egymás megértése, és azonos intellektuális szint is nagyon fontossá vált, mivel a megértéshez erre is szükség van szerintem. Te hogy látod?
András LovasAmikor megérzem a lelkem mélyén a teljességet, megjelenik benne az űr. Valamiféle vákum ez. Egy olyan hely ami kizárólag a társam befogadására jött létre. És lám itt vagyok és Te is itt vagy! Hamarosan találkozunk! :)
2
Velkei OttóAz első komoly szakításom óta folyamatosan van valami betegségem/fóbiám és nem tudom hogyan érezhetném újra jól magam a bőrömben. Már 5 éve tart ez és azt érzem csak egyre rosszabb. Pont covidkor szakítottunk, így teljesen egyedül maradtam és bulizni sem lehetett, ezért a féktelen otthoni, egyedül füvezés lett a megoldásom, amitől hamar napi szintű pánikrohamaim lettek és agorafóbiám is, azaz hetekig nem mertem kimenni a lakásból, rettegtem a külvilágtól. Eközben sikerült elrepesztenem a bordám egy külföldi úton pont a szívem mellett, amitől hetekig totál kivoltam és rengeteg fájdalomcsillapítót szedtem. Ekkor találkoztam először a halállal, nagymamám elhunyt és rájöttem, hogy eddig egyáltalán nem vettem tudomást arról, hogy egyszer meg fogok halni. Belül totál szét voltam csúszva, de épp úgy hozta az élet, hogy pár hónap alatt sikerült felhúznom egy sikeres marketingcéget, lett egy csomó pénzem, csapatom, stb. így kifelé azt mutattam, hogy minden happy. Volt egy pont, ahol egy nyaralásból visszatértem dolgozni és akkora stresszt éltem meg, hogy másnap félig lebénult arccal keltem. Amúgy is benne voltam egy gyász folyamatban és mit ad Isten, nagymamám halálos betegségének az egyik kísérő tünete volt a féloldali arcideg bénulás. Pont az, ami nekem is volt. Egy hónapig azt hittem meg fogok halni (a nyugati orvoslás nem tudott semmi megnyugtatót mondani), ami szépen lassan az őrületbe kergetett, így elkezdtek depresszióval gyógyszeresen kezelni, ami szintén maga a pokol. Szinte megbolondított amikor elkezdtem, majd hónapokon keresztül nem tudtam megélni érzelmeket, majd mikor elhagytam rendszeresen jelentkezett egy brainzap nevű elvonási tünet, ami lényegében olyan, mintha az agyadban megrázna az áram. Napi többször, éjjel is alvás közben, szörnyű. Meggyógyult az arcom és nagyjából ezzel párhuzamosan megjelent egy erős migrén, ami miatt a hétköznapi hangoktól rendszeresen kirázott a hideg és folyton fájt a fejem. Abbahagytam az antidepresszáns szedését, gondoltam attól van, de a tünetek megmaradtak. Azt mondták reflux (ne keresd a logikát) és elküldtek 25 évesen gyomortükrözésre, aminél kevés rosszabb földi élményt tudok elképzelni. Megmondták, hogy makk egészséges vagyok. Azóta 1,5 éve havi legalább 1 hetet betegen, influenza szerű tünetekkel ágyban fekszem és havonta csak pár olyan nap van, amikor nem fáj folyamatosan a fejem. Voltam mindenféle menedzserszűréseken, mindenhol azt mondták hogy kutya bajom. Egy orvos volt, aki azt mondta orrsövényferdülés, de azzal pont nem lehet mit kezdeni, mert a műtét után esélyes, hogy csak rosszabb lesz. Rengeteg stresszt és dühöt élek meg ezektől a tünetektől és valahogy úgy érzem, hogy pont az a sok stressz okozza. Ördögi körnek érzem és nem tudom hogyan léphetnék ki belőle. A cégemet már otthagytam, nagyon kevés stresszhatás ér, eleget alszom és eszem, sokat sportolok... Mindemellett folyamatosan keresem az élet értelmét és a logikát a világban, hogy útmutatásra leljek, de sorra ellentmondásokra jutok és ez nagyon feszít belülről. Mintha az egész világ úgy működne, hogy az ember annyit szenvedjen amennyit csak lehet és a cél, hogy valahogyan ezt kibírjuk/elfogadjuk/megmagyarázzuk magunknak. Azt érzem ha megtalálnám az utam és a világképem szebbek lennének a mindennapjaim és talán kevesebbet is lennék beteg. Elsősorban olyanokhoz szólna a kérdésem, akiknek már omlott össze a világképe és utána a helyére került: merre érdemes elindulni? honnan tudtátok, hogy na igen, én tényleg ez vagyok és ezt szeretném csinálni? egy kellemes helynek látjátok a világot, ahol harmónia van?
