Megosztások

Zsolt Horváth

Aki dönt az látszódik! Hosszú évek tapasztalatai alapján, mélységek és magasságokat megélve mondom mindezt .Sokáig cipeltem a " családi puttonyt " és benne minden felvett, fel nem dolgozott traumát, ami egy idő után rámnehezedett és meg kellett tapasztalnom a fájdalmat ,nem volt többet kifogás, szembe kellett néznem a tényekkel, hogy egyedül képtelen vagyok az életvezetésemre . Hosszú évek önismereti munkájával/ ami úgy hiszem életem végéig tart majd/ a folyamatok lassú áramlásában, figyelésében, tapasztalásában éreztem saját bőrömön a változást. Rengeteg történést tudnék most írni magamról, a mikrokörnyezetemről ,új kapcsolódásaimról ,de most inkább csendben megállok és kíváncsian figyelek minden új kapcsolódásra, észrevételre ,ami itt ebben az új közösségben várhat rám. Nyitott vagyok, lelkes kíváncsi és alázatos .

Emma Kelemen

Sziasztok! Elmesélem a saját tapasztalatom! Többszöri telefonos beszélgetések során, tökéletes egyetértés, közös nézőpontok, hasonló értékek találkoztak. Személyes találkozás kicsit nehézkesen, de összejött! Mindenki azt hozta amit az eddig beszélgetésünk tükrözött. 2 órás séta közben folyamatos vidám beszélgetést követően elváltunk. Én nőként (mint eddig is) megvártam a férfi jelentkezésését. Itt a reagálás a következő volt.... kedves, mosolygós, csinos vagyok ami tetszik, de úgy érzi anyagiakban nem egyezünk (valóban én egy nagyobb értékű autóval érkeztem). Előtte pont olyan értékekről beszélgettünk amit nem az anyagi dolgok határoznak meg. Válaszként megírtam, hogy ami számít nem vehető meg pénzzel és egy autó (ami ráadásul céges) ma van, holnap lehet már nincs. Erre nem kaptam semmilyen választ! A mai kapcsolódást - melyben mindenki elméletileg emiatt van fent a társkeresőn - akkor hogyan lehet kivitelezni? Ha elhanyagolt, ápolatlan, szegény.....akkor azért nem kell, ha ápolt, intelligens az sok....... Mi számít? Mi fontos? Mi az ami vonzó? Mitől lehet őszintén kapcsolódni? Én úgy érzem feladtam, belefáradtam! Köszönöm, hogy elolvastad! Emma

Pasiák Andrea

Hányszor hallottam: te szerencsés vagy, hisz neked ott vannak a gyerekek, mind a hárman. Így nem tudod, milyen a magány, milyen az egyedüllét. Pedig hogy is van ez? Persze, ott vannak/ ott voltak. De kivel tudtam megbeszélni a gondokat? Az anyagi nehézségeket? Az egészségügyi helyzetet? A munkahelyi kihívásokat? Egyedüli családfenntartóként folyamatosan megoldásokon gondolkoztam. Ott voltak, de valójában egyedül kellett ugyanúgy talpon maradni, erősnek maradni, stabilnak maradni, nevelni, irányt mutatni, jelen lenni, figyelmet adni mindegyiknek, rohanni a szülőikre, megtalálni a helyesnek vélt pályát mindegyiknek. Nem beszélve a kamaszkori, kis felnőttkori támogatást, miközben megéled: már nem te, mint anya vagy a legfontosabb az életükben. És sorolhatnám. Sokat gondolkoztam ezen: ez szerencse lenne? Könnyű nekem? Vagy épp baromi nehéz? Szerintem nincs jó válasz. Nekem ez az út jutott, mert ezt választottam. Semmi pénzért nem változtatnék rajta. Igen, szerencsés vagyok. Mert döntöttem.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Harcosbol -> Nagy-Anyaba A harcos mukodes alapjat a „nagy a baj, meg kell oldanom”-életérzés, és az ezt megerősítő „akiben bíztam, csalódást okozott”- élménye adta. Ezekkel a megélésekkel egészen fiatalon találkoztam, és minthogy minden gyermek szükségszerűen nárcisztikus világfelfogású, ezért mindkét tapasztalás tudattalanul abba az irányba mozdított, hogy én lehetek a kulcsa a megoldásnak és velem lehet a baj, hogy ezek és így esnek meg velem. Történhetett pedig ez azért, mert fogantatásomkor Édesanyám és Édesapám szerelmi, szerető kapcsolata sajnos végleg megromlott, utóbbi családunkon is egyre inkább kívül került érzelmileg, és megítélésem szerint tőlem személyesen is elhidegült. Születésemtől kezdve pedig egy nem jól működő rendszer részese lettem, amelynek tagjai fájdalma engem ért el a leginkább, egyszersmind én lettem a rendszer diszfunkcionális működésének indexjelensége is. Nem vagyok idős, és biológiailag sem tartott annak eddig egyik orvos sem, aki látott, ráadásul elég későn mentem is férjhez. De a negyedik ikszet elhagyva, a gyermekáldásra évek óta sikertelenül várva és az örökbefogadó szülővé válás lépcsőfokait bejárva arra éreztem, éreztünk a férjemmel vezetést, hogy a végére járjunk, mi is történik kettőnk közt. Három hónapig vizsgáltak minket, amelynek a végén az derült ki, hogy az immunrendszerem három szinten is tiltakozik a férjem bármilyen sejtje, és a kettőnkből létrejöhető új élet ellen. A nőgyógyásszal való beszélgetés után majd egy napig csak néztem magam elé lélekben. Isten viszont olyan kegyelmes volt, hogy szép fokozatosan, tavasztól kezdve készített álmokon, víziókon keresztül meglátnom a valóságot. Ezért is az első dolgom az volt, hogy felhívtam a lelki gondozóm, hogy mi most a teendő. Ebben a beszélgetésben pedig megerősítést nyert az a két tételmondat, amivel az önfeltáró írást kezdtem, és aminek gyerekkorom a lenyomatát alacsony önbizalom, fokozott elutasítottság-érzés és szuicid gondolatok, esetenként önbántalmazás formájában őrizte. Valahol mindig is tudatában voltam, de a lelki gondozó szerető értékelése szerint 2013-as együttműködésünk óta most, hogy hajlandó lettem meghalni önmagamnak a szülővé válás érdekében, jött el az ideje, hogy megküzdjek vele. Tavaly oktoberben elveszitettuk az otodik magatunk, akirol akkor meg nem tudtuk, hogy az otodik volt, es akinek meg igy is a leghosszabb ido jutott foldi palyafutasaban. Ez kapcsolati problemakra is ravilagitott, de arrol masik tapasztalatkartyaban meselek. Minden esetre ez adta meg az arcetipus-valtas zaro akkordjat, amikor a hirtelen ot rank szakado gyermekvesztes terhe alatt, es hozza adodott egyeb gyaszok es vesztesegek miatt nem tudtam visszafordithatatlan valtozasok nelkul folytatni azt, aki vagyok.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Korhaszto diszfunkciok (...) Megtudtuk, hogy nem egy gyermekünk ment el, hanem már az ötödik volt a sorban – erre a meg nem élt gyászra jellemző érzelmi szabályozási nehézségeinkből és kognitív, érzelmi leterheltségünkből jöttük rá, es visszaemlekezesenkbol az orvos altal mondottakra. Ez már rendszerszinten jelezte, hogy valami nincs rendben: velünk, bennünk, köztünk. Ekkorra már nemcsak az öt fiókánkat gyászoltuk, hanem a házasságunk öt évét is— úgy, ahogyan mi ismertük, (a közös múltunkat) — és a jövőnk egy részét is. Közben kirúgták a férjemet — igazságtalanul egy másfél éves zaklatás záróakkordjaként (az utolsó munkabérére azóta is végrehajtást vezetünk). Nekem pedig az ő jogi beadványai megírásában való közreműködés után egy minden szempontból professzionális, támadhatatlan előadást kellett megtartanom két körben egy, illetőleg két héttel a trauma után. (...) Utovegre feny derult a parentifikalodasomra a ferjem iranyaba, a magam elott is eltitkolt, iránta érzett haragomra es az o szimbiotikus kotodesere hozzam az altala megelt traumak, kotodesi sebek es tanult tehetetlenseg folytan. A ferjem iránt érzett harag feloldódása után bűntudat jelent meg: 2022–2025 között a férjem felelőtlenségének viselkedésbeli megnyilvánulásainál többször, 2025. október 24-én pedig még egyszer kimondtam, hogy „ilyen emberrel minek gyereket vállalni?” A túljutásban sokat segített, hogy a férjem azonosult a korábbi szavaimmal, következetesen felelősséget vállalt, és a változás iránti elkötelezettsége a szavakon túl tettekben is megnyilvánult. A fejlemenyek ferjemmel torteno megosztasa folytan az o gyerek es fiatalkori vesztesegei is fellangoltak, igy elobb az o multjanak a kriziset, kesobb az ez altal elerheto gyaszat voltam kenytelen cipelni a csalad es az otthon erzelmi barometerekent... (...) Az adventben arra torekedtem, hogy valahogy ki tudjunk urulni sajat magunktol, hogy helyt kaphasson vegre Az is, Akirol az Unnep szol. Felig-meddig sok-sok beszelgetessel, onismereti kartyajatekkal sikerult is, de a ferfilelektol cseppet sem szokatlan modon a férjem Szenteste es Szilveszter delutan vitát provokált, így ekkor ket bevallottan boldogtalan, a hazassagabol kiabrandult es a jovobeni kozos utban is megrendult ember uveges tekintettel beszelte meg/at tovabbi eletuk perspektíváit... (...) Ahogy szep lassan elkezdett valtozni es tettek szintjen biztonsagba helyezni engem sajat megbizhatosagat illetoen, ugy tert vissza belem a bizalom, a hit, a remeny. Miota ez megtortent, tanultam az erzelmi fokuszu terapiarol parok szamara, es tobben ajangattak, hogy induljak el par/csaladterapias iranyba. De ez nem igy mukodik. Mi azert eltuk tul a tulelhetetlent, mert egyfelol teljesen szilard kijelentesunk volt rola, hogy mi vagyunk "az" egymas szamara, masreszt pedig, mert ugy kuzdottunk a hazassagunkert, ahogy csak onmaguk szamara meghalt emberek szoktak/tudnak. Mert - ahogy Istvan is mindig mondja - beletettuk a munkat.

Krisztián Klis

Kapcsolataimból sokat tanultam, és ma már tudom: nem csak az számít, mit keresünk, hanem az is, mit nem. Hiszek abban, hogy a párválasztás nem egyszerű döntés, hanem egy folyamat, ahol az önismeret legalább olyan fontos, mint a másik megismerése. Számomra az őszinteség és a kommunikáció alap. Azt gondolom, ezek nélkül nincs valódi kapcsolat, ezekkel viszont a nehezebb helyzetek is kezelhetők. Mert olyan nincs, hogy ne lennének hullámvölgyek – a kérdés az, hogy két ember hogyan áll hozzá, és képesek-e együtt túljutni rajtuk, fejlődni belőlük. Nyitott vagyok komoly kapcsolatra, ahol a párommal együtt tudunk fejlődni.