Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.

Az életemben rengeteg nehézség volt és már megtért emberként értek el ezek. Azonban amikor két éve elkezdtünk csoportot vezetni, ismertem fel, hogy a legtöbb ember nem érti hogyan működik az ima, hogy nem egy bevásárlólista szisztematikus ismételgetéséről szól, hogy Isten is válaszol, csak elég jól és jó helyen kell lenni ezt meghallani (pl csöndben, Bibliát olvasva, elég gyógyultan lelkileg, néha erőszakosan keresni Őt pl böjtben, stb.) és ezért nem is tudja kiaknázni - persze ez nyilván még mélyebbről ered, hiszen az Isten-képzeteink is száz sebből véreznek. Aztán amikor meglátnak dolgokat, gyümölcsöket az életemben, amik tetszenek nekik, kérdeznek. Ilyenkor mesélek arról, hogy tanultam meg "felfelé figyelni" és csöndben lenni háromnegyed éven át fizikai csönd révén egy olyan időszakban, amikor ordítani lett volna kedvem minden percben, és amikor kb álomba zokogtam magam minden este. Vagy amikor látják, hogy Isten mennyire látványosan meghallgatja az imáim, mi mindent veszek észre más embereken, és előjön az az időszak, amikor a napi szenvedés volt az iskolám, ahol az alázatot, a fizikai fájdalom és rosszullét ellenére szükséges hálaadást a legnagyobb dózisban tanultam. Nem igazán népszerű az az alapigazság sem, amikor megosztom, hogy Isten országában az életünkbe jövő áldások árát előre fizetjük, nem úgy, mint bevásárláskor a boltban. Sajnos az egy gyakori megélésem, hogy Szentháromság-hívő emberekként akarjuk a jó dolgokat, az áldásokat, de a velük járó áldozatot, plusz feladatot, felelősséget, az átvételükhöz szükséges munkát már nem. Ez probléma, mert Isten nem egy kólaautomatával keresztezett aranyhal, és nem Ő a mi szolgánk, hanem mi vállalkozunk Őt követni - elvileg. Ezekről az összefüggésekről is sokat mesélek azoknak, akik kérdeznek.

A pályám a regionális 2009-2013-ig tartó gazdasági válságban kezdtem. Nem volt más választásom, minthogy kiműveljem magam az álláskeresés művészetéből. 8 év alatt 7 különböző munkahelyem volt, legtöbbet a közszférában húztam le főleg a közigazgatási specializációm miatt - nyilván, mert amikor a tanulmányaim e téren elkezdtem, komolyan gondoltam a köz szolgálatát, csak aztán ezt megváltoztatták a tapasztalataim sajnos. Végig bennem volt, mit akarnék igazán, ami egy ilyen nagy és furcsa elegy volt, amiben volt nemzetközi jog - ezen belül is EU-jog, szoftverjog, szellemi alkotások joga, nyelvhasználat, mediáció, kreatív munka pl szabályozások kitalálása, tárgyalás, és hasonlók, de nem tudtam megtalálni a helyem. Utóvégre egy HVG-állásbörzén egy íráselemzésen szembesítettek vele, hogy tudom-e, hogy ugyanannyira fejlett a műszaki része az agyamnak, mint a humán. Miután dobtam egy hátast ettől, megértettem, hogy nem lesz könnyű utam, mert túl speciális a tudásom. Sok hasonló emberrel találkoztam azóta. Long story short miután Isten kezébe tettem az egészet, és beletörődtem, hogy a közszférában fogom lehúzni most már nyugdíjig, beindultak a dolgok: megkerestek több a szívemnek kedves projekttel és az egyik projekt vezetője támogatásával az adatvédelem területét mind jobban elsajátítva elkezdtem felépíteni a vállalkozásom vele társulva. Aztán jött a Covid és éreztem, hogy el kell mélyítenem az információbiztonsági tudásom. Ez ment kb öt hónapig, utána pedig megkerestek a mostani munkahelyemről, hogy nekik műszakilag kompetens adatvédelmi szakjogász kell. De az út friss diplomás koromtól eddig a pontig 11 évig tartott. Nem máról holnapra ment, ahogy sokan gondolják, hogy ez működik, vagy működnie kéne. Ahogy pedig a régiek mondják, minden alkalmat meg kell ragadni, mert nem tudhatod, milyen munkahelyi tapasztalatod, ott szerzett kapcsolat milyen későbbi lehetőség előtt nyit utat.

A divatos elképzelésekkel szemben dolgozó éveim első nyolc évében 7 különböző munkahelyem volt és az első határozatlan időre szóló munkahelyemen bőven a minimálbér alatt kerestem.

Az önismereti válság a szüleim válásakor (1997-ben) kezdődött. Bár rengeteg munkát beletettem ennek orvoslásába, de a helyemmel kapcsolatos végső felismerést, illetve annak meglátását, hogy mindezek a traumák csak figyelemelterelésként szolgáltak, hogy ne álljak bele a feladatomba, hogy a családunkban mintaváltó legyek, illetve, hogy másoknak is ebben segítsek, a Covid-időszak kristályosította ki számomra. A mintaváltás lényegét, a helyem, a küldetésem úgy foglalnám össze, hogy mindenben mindig és egyre jobban meglátni Isten szeretetét, gondoskodását és tökéletes tervét: nem hagyni magam lekapcsolni a tökéletes szeretetről. A polgári állásom valójában ehhez az egészhez csak egy díszlet. Szeretem a munkám, és állítólag jó is vagyok benne, de az életem telitalálatának a szolgálatom, az életem, élményeim más emberekkel való megosztását érzem. Épp ma mondta egy kedves barátom, hogy ahány emberrel való beszélgetésemről mesélek neki, mindig azt mondom, hogy micsoda párhuzamok voltak-vannak az életeink között. Elgondolkodtató volt, de rájöttem, hogy a válasz is egyszerű. Ha valaki sok embernek akar segíteni, Isten feltehetőleg és szükségszerűen sok nehéz, kemény dolgon fogja átvinni, hogy valódi közösséget tudjon vállalni sokféle bajban, szenvedésben lévő társával. Így vált, válik valóra az a prófécia, amit 2016 táján kaptam: "Ne vegyél minden annyira magadra! Vedd észre, hogy csomó mindent másokra tekintettel kell átélned és megküzdened!"

Egy olyan valakinek mondtam igent, aki épp az ellentéte (volt) a mintámnak és a zsáneremnek - és nem bántam meg. Nagyon jellemző megélésem, hogy mi emberek a párkeresésben sem tudjuk, mi jó nekünk - ahogy Jakab fogalmaz, nincs nektek, mert nem kéritek, nincs, mert rosszul kéritek, önös célokra kéritek és így tovább. A hasonló a hasonlónak örül mintára egyetemista korom óta mindig a sebzett lelkűekkel kapcsolódtam. Ahogy ment előre az élet körülöttünk nagyjából mindenki megtalálta a párját, és mi maradtunk. Hála Istennek sokuk bizalmát mai napig élvezem, és ugyanarról számolnak, számoltak be, mint amit én megéltem: akit én akarok, annak nem kellek, akinek én kellenék, azt én nem akarom. Tapasztalati úton rájöttem ennek nyitjára is. Másfél éves bántalmazó kapcsolatból kijőve - az volt az első komoly kapcsolatom illetve most a házasságom meg a férjemmel ismerkedés négy éve - éreztem, hogy én nem jól választok. Pingpongoztunk egy darabig Istennel, hogy de hát szabad az akarat, válasszak, én meg megmondtam Neki, hogy abból többet köszönöm, nem kérek, mert látom, mennyire vagyok benne sikeres. (Ahogy a kedvenc amerikai pásztorom szokta mondani, végignézve a választásaid lajstromján, nem értem, hogy bízol meg, miért vagy olyan magabiztos a választásaidban - sajnos ez egy nagyon jellemző jelenség.) Amikor szépen elfogadtam, hogy egyedül leszek és nem leszek keserű, hanem megelégedetten élem majd az életem, akkor kopogtatott be a férjem. Nagyon szokatlan világ volt, hiszen épp ellentétes módon kapcsolódott hozzám, mint amilyen dinamikákat otthonról hoztam és megszoktam. És itt a kulcs! Emberek nem értik meg, hogy ha gázos családi háttérrel és szülői mintákkal érkeztek a felnőttségbe, akkor fogalmilag kizárt, hogy egy rendes ember közeledésétől egyből beinduljon a tüzijáték! Nem fog! Mi emberek ahhoz vonzódunk, ami ismerős! Ha egy nemtörődöm apád volt, akivel nem volt kapcsolatod, csak a rosszfiúk vagy a plátói szerelmek fognak benned szikrát generálni! Szóval a férjem jött és udvarolt én pedig elkezdtem kísérletezni. Vele, a személyiségével van a bajom vagy a kapcsolódásunk körülményeivel? Leállítottam, hogy napokig most ne keressen, mert ki akarok deríteni valamit. S lássatok csodát, miután napokig hanyagolt, elkezdtem ellenállhatatlan vágyat érezni utána! Miután sikerült a végére érnünk annak a dilemmának, hogy akkor tudnék hozzá jobban vonzódni, ha bunkó lenne, de ő mégiscsak megmaradna Isten fiának, akivé őt elhívta, lassan kezdtek formálódni a dolgok. Mindig mosolyognom kell, amikor emberekkel beszélgetek, akik arról számolnak be, hogy nem érkezett a szikra, nem jött meg a szerelem. "És, meddig próbálkoztál?" "3 hónapig." Aha. Nekem a férjem iránt a szerelem 7. hónapra jött az esküvőnk előtt egy hónappal... Amikor megkért, barátok voltunk, picit tetszett, de semmiképp sem voltak olyan erős érzéseim, amik miatt felelősen egy életet valakire építhetnék. Úgy voltam vele, hogy ha oda érkeztem, hogy az Isten iránti engedelmesség a legfontosabb aktuálisan az életemben, és Isten a szívem odaadta ennek a fiúnak - mert Hölgyeim, Isten mindig Ádámnak szól először, és az esetek 99.9%-ában a férfi tudja előbb, ki az ő felesége - és Ő úgy gondolja, hogy ez nekem jó lesz, akkor megadom a bizalmat neki. Akkor is, ha életem végégig soha nem jön el az iránta való szerelem. Ez, ha párhuzamot kéne vonni valamely bibliai történettel, az a rész lenne, ahol Józsué vezetése alatt a Jordánon átviszik a frigyládát száraz lábbal. Mi kellett hozzá? Az összes pap összes lába a vízben. Vagyis nem csak hit, hanem bizalom. És Isten nem okozott csalódást. Úgy beröffentette a szerelmet a férjem iránt, hogy még mindig csodálják, hogy sugárzunk, pedig már három éve vagyunk házasok, és három nagyon nem könnyű évet tudhatunk magunk mögött, amiben a legtöbb pár már elvált volna. Mert fogalmunk sincs, mire van szükségünk, bár lehet, végletekig ragaszkodunk ahhoz, amire vágyunk...

Az egyik legmegdöbbentőbb észlelésem az, mennyire nem képesek az emberek tanulni, tanítványságot vállalni annak érdekében, hogy az életben előre haladjanak. Jómagam aki nálam kicsit is jobban működött egy területen kérés vagy felhívás nélkül tanítómmá, mentorommá tettem az illetőt. Ez a jelenség a vallási közösségekben különösen is nagyon szemet szúr és jellemző. Pedig valaki tapasztalatai éveket, évtizedeket sprórolhatnak a mi számunkra és a kívánt eredményhez vihetnek, ha követjük őket az általuk megtapasztalt szenvedések szükségszerű átélése nélkül. Nekem is volt mentorom, akitől keményen megkaptam az őszinte visszajelzést időnként, vagy simán csak tolerálnom kellett, hogy feleség és anya és én a sokadik vagyok a sorban. Döbbenten állok a jelenség előtt, hogy most, hogy én vagyok soron, hogy visszaadhassak abból, amit kaptam, emberek mennyire kevés konfliktus vagy nehézség után feladják és inkább a saját jelenlegi egójukat választják a fejlődés helyett. Nem értem, hogy hiányozhat az alázat ennyire olyan emberekből, akik állítólag ezt is a zászlóikra tűzik - legalábbis papíron. Ahogy a kedvenc amerikai pásztorom szokta mondani, mielőtt Isten a következő szintre visz, előbb szembesít minket vele és megsértődhetünk vagy jegyzetelhetünk, a választás rajtunk múlik.

Nagyon gyakori megélésem, hogy az emberek kérdeznek. Mármint hogy élek, teszem a dolgom és megtisztelnek az élet nagy kérdéseivel, mert talán úgy látják, sok minden jól működik az életemben. Arra jöttem rá személyes élmények és csoportvezetés révén is, hogy a keresztény emberek túlnyomó többsége nem érti, mitől és hogyan tud jól működni az ember Istennel járása. Sokunk Istenképe is teljesen szürreális a minket ért traumák miatt. A napjaim nagy részében arról beszélek embereknek, honnan tudom, hogy Isten vezet, hogyan érdemes imádkozni, mi a titka egy előrefelé haladó keresztény életútnak és hasonlók. A legdöbbenetesebb az számomra, hogy mennyire nem vesszük komolyan a Biblia igazságait, és olyan alapvető törvényszerűségeket, amilyen a vetés és aratás, határok kijelölése és működtetése és hasonlók.

A Covid magánya hozta meg ezt is. A volt barátom nem sokkal a hivatalos karantén kihirdetése előtt szakított és egy bántalmazó kapcsolatból kijőve Isten kegyelméből minden ezzel kapcsolatos gyökérnek a mélyére menve megértettem, hogy ezeket a felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára. Aztán bejött a képbe a férjem és az első ismerkedő beszélgetések alkalmával kiderült, hogy lányokat mentorálok. Kiderült, hogy ő meg fiúkat. Kisvártatva akárhova mentünk már mint jegyes pár folyton azon találtuk magunkat, hogy kérdésekre válaszolunk a kapcsolatunkról, a történetünkről, és minden válaszunk újabb öt kérdést indukál. De az úgy nem így jött csak simán, hogy na akkor nekünk tanítanunk kell! Először kötetlen társasozós alkalmakat hirdettünk az egyedülálló ismerőseinknek, garantált cikimentes légkörben. Vagy 20 ember vegyesen összeeresztettünk, vállalható jó partíkat és nem lett belőle semmi, még beszélgetések, barátkozások sem. Ekkor ütött szöget a fejünkbe, hogy mennyire korlátozó elvárásokkal élhetnek itt emberek, és ezt a gyanúnk az ezt követő beszélgetéseink vissza is igazolták általában. Aztán elhívtak minket egy pár napos konferenciára megosztani a történetünk, de úgy tűnt, az összesen két óra, amit kaptunk, nem elég. Ekkor keresett meg egy főszerkesztőnő és jött a csoport-vezetés, csoport-indítás gondolata. Elég nagy az ellenszél, amiben mennünk kell, de akikkel foglalkozunk, állandóan azt jelzik vissza, hogy bárcsak többekkel megosztanánk, mi mindent tanultunk az elhívott, megelégedett életről. Ezért, értük csináljuk. Megfelelően korrigált perspektívájú emberek nagyobb eséllyel fedezik fel egymásban a hasonszőrűt és alakulhatnak barátságok, ki tudja, talán szerelmek is.

A Covid-időszak láttatta meg velem sok defektem, többek között ezt is. Ekkor olvastam el a szeretet választható című könyvet, ami újabb vakfoltjaimra világított rá és megértettem, hogy maga a társfüggés egy nagyon összetett valami, aminek mint oly sok minden másnak trauma a gyökere (esetemben főként az Apukám általi visszautasítás és a testvéreim általi hibáztatás, leuralás). Vagyis a trauma kezelésével ez a működés megszüntethető. Persze hiába volt meg ez fejben, ki kellett, át kellett képződni. Erre szolgált a Covid elszigeteltsége, illetve a kb 4 hónappal ez után a képbe került férjem. Aki az elején egyáltalán nem vonzott, de még a dinamika sem, ami köztünk volt. Amikor vele kapcsolódtam, abban semmi függés nem volt, semmi nagy halálos szerelem vagy tüzijáték, vagy hasonló a társfüggésből ismerős jelenségek. Egy állandó, számomra addig ismeretlen melegség volt a kapcsolatunkban, ami két hónapig távkapcsolat formájában tudott csak működni a Covid kihívásai miatt. Sokkal inkább volt barátság, mint szerelem hosszú hónapokig. A férjem volt az első az életemben, akihez nem azért kapcsolódtam, mert különben mi lesz velem egyedül, hanem azért mert megtetszett belül-kívül és azt éreztem, hogy hozzátesz az életemhez, hogy nekem jó vele magáért, hogy szabad vagyok viszontszeretni és őt választom, mert a legjobb barátom és mindig arról álmodtam, hogy a legjobb barátom lesz a férjem. Az az élményem, hogy nagyon sokan nem vesszük észre, hogy a kapcsolatok szintjén megélt függés csak egy tünet, aminek a gyökere feltárására teszünk kísérletet az egyedülállóknak szóló önismereti csoportjainkban. Ha megvan a trauma vagy az egyéb kiváltó ok, azzal már könnyebb egy terápiában vagy más hasonló keretek között megbirkózni.

Főleg a viszonylag kései életkorban jött, az érintettek által már nem remélt házasságom hozta el ennek szükségességét, illetve a férjem és a testvéreim közötti ellentétek folytán adódott pszichoszomatikus betegséget öltött szorongásaim. Ezeknek a hosszúra nyúlt kellemetlenségeknek és szenvedéseknek a végére érve láttam meg, hogy e felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.

Az eredendően negatív apakomplexus és a legkisebb gyerek-szerep és indigógyerek-lét miatt mindig is kihívás volt a normális önértékelés. A régebb óta megkezdett folyamatot a Covid-időszak tetőzte be: szisztematikusan elkezdtem vizsgálni, ki vagyok, milyen úton, miket átélve jöttem és merre felé tartok. Egyszerűen beleszerettem magamba és az életembe úgy ahogy volt, amely területeken pedig erre nem voltam képes, ott igyekeztem a legjobb verzióm megtalálni, ami már számomra is vonzó. Egyúttal rájöttem, hogy az ekkor megtalált felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.

Az eredendően negatív apakomplexus egyik hozadéka volt. Miután 18 évesen megtértem és komolyan is gondoltam, nálam az önkielégítésben kimerült. Főként abból táplálkozott, hogy a komplexusos világkép elhitetett velem ocsmány hazugságokat - például, hogy az önkielégítésen kívül nem fogok szexuális élményekhez jutni, mert senki nem fog engem annyira megszeretni, hogy egy élő emberrel való szerelmeskedés reális opció legyen. A szakításom után teljesen darabokra tört szívvel nem kívántam a szexet, aztán pedig tudatosan álltam ellen az önkielégítésnek mondván, hogy az ember, aki Krisztusban vagyok ezt nem igényli. Aztán jött a férjem és ez a probléma a legtermészetesebb módon megoldódott. Mint kiderült ez neki is kihívás és küzdelem volt sokáig. Aztán még a házasságkötésünk előtt megállapodtunk benne, hogy nem fogjuk egymást az önkielégítéssel megrabolni, mert mindkettőnk testét a másik uralja, hiszen a szex nem önmagunkról, hanem a másik szolgálatáról szól. Azóta több szexmentes időszak is volt a közös életünkben és elég jól sikerült túlélnünk őket.

A kis traumatizált lelkem nem maradhatott örökre így. Azonban ahogy egyre inkább gyógyulni kezdtem és egyre több szeretettel működni, úgy nőtt egyre inkább a távolság köztem és az azonos gyökerekből felnőtt testvéreim között. Házasságkötésünk után - a férjem és a testvéreim közötti ellentétek komoly kiéleződése láttatta meg velem, hogy az ebből a helyzetből eredő felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.

Két jogi diplomával kb 10 évi főleg közszférában való foglalkoztatás után a műszaki vonal felé mozdultam az információbiztonságba fektetett erőfeszítésekkel. Nem jött egyből a sok pénz, sokáig a főállásom mellett tanultam és vállaltam a kezdeti megbízásokat, vállalkozóként kellett saját kockázatomra csinálnom és mentoráltak üzletileg az első évben.

Három nagy megélésem van, amit itt megosztanék. 1. Az a hiány és szűkösség helye, amelyről sok ember ismerkedik. Úgy élik meg, hogy fal mellett mennek, hogy egyedülállók, egy nyűg nekik, mert miért nincs már meg az a valaki, az igazi és különben sem kezdődhet el az életük, amíg ez a személy nincs meg. De nem értem, miért nem tudnak lehetőségként tekinteni erre az állapotra! Amikor 2018-ban indíttatást éreztem online társkeresőre regisztrálni, egy darabig minden héten több randim volt. Egyfelől szeretek új embereket megismerni és a randizás egy tanulás, egy tükör, amiben mindenképp meg fogsz tudni valamit magadról, másfelől meg azt éltem meg, hogy itt ez a sok facér fiú és válogathatok! Mint a mesebeli királykisasszony a toronyban, aki kezéért hercegek, grófok, bárók és mindenféle válogatott cigánylegények versenyeznek! Amikor házasságban vagyunk, ez az életérzés már nem lesz elérhető, egy valaki van, véget ért a küzdelem, aztán vele boldoguljunk, jó napot! Minden fejben dől el és ez is. Ha elhiszed, hogy megtaláljátok egymást azzal a valakivel, akivel tudnátok együtt jól működni, úgy lesz. De ha nem hiszed is a hited szerint lesz. Node hol van az megírva, hogy közben tilos jól éreznünk magunkat? (Nyilván ésszerű határokon belül egymás szívére vigyázva.) Nem értem, lányoknak mióta lett ekkora teher, hogy a fiúk a kegyeiket keresik, randira hívják őket, fizetnek nekik ezt-azt, amikor a közös időtöltés közben fogyasztanak. Hogy hogy, miért lehet és kell erre szörnyű Isten-csapásként nézni... Egy férfi megérzi, ha az ember úgy áll hozzá, mint a mesebeli királylány és várja, mit bizonyít, megfelel-e egy vagy több kihívásnak vagy sem, és - azzal a mainstream-mel szemben, ahogy minket nőket nevelnek - imádják! Ami még ehhez kapcsolódik, az az, hogy persze ehhez úgy érdemes ismerkedni, hogy az ember egy kicsit szerelmes magába és az életébe. Az a megélésem, hogy egy férfias férfinak egy boldog nő a vonzó, akit ő még boldogabbá tehet. 2. Szintén az intenzív 2018-as randizásaim során ghostolt engem egy magát elváltnak beállított ember, akinek túlságosan kiadtam magam az elején. Kicsit nem tudtam mit kezdeni vele, az ember ilyenkor szégyelli ezt bárkivel megosztani. Aztán rájöttem egy azóta eléggé híressé vált amerikai pásztornak is köszönhetően, hogy aki eltűnik, annak magával van baja, leginkább azt látja meg, mennyire nem valódi. Ez a jelenség azóta a Covid-nak is köszönhetően még sokkal intenzívebb lett. Én 2021-ben férjhez mentem, de akikkel beszélgetek, foglalkozunk, sokat mesélnek hasonló sztorikról. 3. Friend-zone. Mintha szitokszó lenne. Megértem, nekem is az volt. Olyan apróságok nem érdekeltek, hogy a Biblia mellett a szakemberek is azt mondják, azok a kapcsolatok a legreziliensebbek, amelyeket barátságra építik. Nem, mert az ember nem szeretetet akar, ami csomó áldozattal jár, hanem ilyen kis bolyhos szirupízű vattapamacsokat, amik jól esnek és bizsergetnek. Mindenki. Én is. De a dolog már csak úgy van, hogy mi nők teljesen máshogy működünk, mint a férfiak. (Amúgy férfi példám is van erre a konkrét esetre, ha valakit érdekel, amikor a férfiban nem igazán mozdult meg a most már feleségére semmi, de miután Isten világosan megmondta neki, hogy márpedig őt választotta a feleségéül, és ő ezt elhitte és komolyan vette, egy kis kikupálás után beleszeretett, mai napig több, mint 25 éve boldogságban együtt vannak.) Nem csak a Biblia írja, hanem a népi hagyomány is úgy tartja, hogy egy nőnek udvarolni kell, hogy kedvet kapjon a szerelemhez. (A Bibliában úgy írják, fel kell ébreszteni a szerelmét). Azt meg lassanként lehet, apránként építkezve - például barátságon át. De ezt nem értjük, nem látjuk, mert annyiszor utasítottak már vissza - legelőször saját apáink, testvéreink - hogy mi csak ezt látjuk benne, illetve annyiszor bántottak már meg - főleg férfiak - hogy mi akarjuk a kontrollt a kezünkben tartani, mert akkor többször nem történik meg - mekkora tévedés. Ahogy én is. Már hetek óta mantráztam, sőt, kértem Istentől, hogy az legyen a jele, hogy a megfelelő ember közeledik, hogy nem durr, bele akar ugrani egy kapcsolatba, hanem barátkozni szeretne, megismerni. De amikor a férjem - hogy egyébként próbára tegyen - közölte, hogy barátkozni akar, megszakítottam a kapcsolatot vele! Az a Szentlélek szűnni nem akaró birizgálásának köszönhető, hogy elfogadtam végül a férjem döntését, és újra elkezdtem hozzá kapcsolódni. Nem kellett sok idő, hogy feltárja a lapjait, hogy csak próbára akart tenni és elmondja, mennyire tetszik neki, amit belőlem megismert. De férfi. Neki adatott a kapcsolatban a vezetés, tetszik ez nekünk nőknek vagy sem.