Ildiko BarcsaiAngliaban elek, igy ekezet nelkul irok magyarul. Nem tudom hol kell atalakitani ezt az "izet"🙃. Valahogy nem is erdekel, nem szeretem ezt a gepi vilagot. Idegen szamomra. A narciszok, tulipanok es a ragyogo napsutesben azonban mindent megtalalok. Egy fanak a lombkoronajaban megtalalom az egesz vilagegyetemet. Tudom, hogy a fahoz tartozom, a fa hozzam. Szeretem ezt az isteni tokeletesseget! Sokat dolgoztam magamon az elmult evekben. Mely es hosszantarto fajdalommal birkoztam meg... de most mar szabab vagyok. Szabad es egesz! Mar nem faj, hogy egyedul vagyok. Tisztelettel es szeretettel tekintek magamra... es ez annyira jo! Szoval, parasztlany keresi parasztpasijat paraszthaz jeligere.🙃🙂🙃🙂 Ez vicces!!😁😁 Egy kis paraszthazat szeretnek kover, kacago viragokkal, lepkekkel, mehecskekkel.... es ez az egyszeruseg kozos ut legyen. 56 eves vagyok, egyedulallo anyuka. Vagyom haza! 🏡
0
OlivérEgyszer nagyon fiatalon, éppen a 18. születésnapom előtt pár héttel közel voltam hozzá hogy megfagyjak negyedmagammal a Grossglockner-en, Ausztria legmagasabb hegyén. Erről az élményről színesen tudnék írni, de nem az a lényeg benne, hogy pontosan hogy történt. Elég annyi, hogy egy roppant felelőtlen vállalkozás volt, amibe vak hittel belementem apámat követve. A fontos az az, ahogyan ez az élmény megváltoztatott. Nem rögtön, ahogy a filmekben, de szépen lassan, hiszen ez a megélés azóta is itt van velem, és itt is fog maradni örökké. Először is rádöbbentett, hogy az alibi az élethez kevés. Az, hogy a felelősséget átadom másnak és csak követem, morálisan talán felmenthet, de a következményeket ugyanúgy én viselem. Én is megfagyok. Ez megtanított felelősséget vállalni önmagamért, a döntéseimért. Másodszor megmutatta, hogy a várható élettartam egészséges fiatalként is pár óra leforgása alatt lezuhanhat minimum 60 évről maximum 6 órára... Apránként, évek alatt kiforrott bennem egy olyan elgondolás, hogy úgy kell élnem, ha másnap meghalok, akkor is azt mondhassam, jól töltöttem ki a rendelkezésre álló időt. Ez nem azt jelenti, hogy napi 16 órában csakis szuper fontos és hasznos dolgokat teszek, de azt igen, hogy rendszerint minden nappal hozzáteszek valamit magamhoz, a céljaimhoz, a családom jövőjéhez, és ezek a céltudatos napok hosszú távom újra és újra eredményeket hoznak. Harmadszor megerősített abban, hogy bármilyen kiszámíthatatlan fordulatot is tud venni az élet, bármennyire is negatívnak tűnik az aktuális helyzet, akkor is a jót kell keresni, mert másnak egyszerűen nincs értelme, a rossz általában adott. Ahogy fent a hegyen elment felőlünk végre a hóvihar, csodálatosan kitisztult az ég. Ettől persze még hidegebb lett, és a csurig átázott hálózsákban egész testtemmel borzalmasan remegtem. Mind az oldalunkon feküdtünk egy néhány négyzetméteres viszonylag egyenes kőpárkányon, szorosan egymáshoz bújva. Én ott nagyon sokat gondolkodtam, hisz aludni úgyse mertünk. Valószínűleg gondolatban beszéltem Istenhez és alkudoztam vele, megígérve mindenféle jót arra az esetre, ha megkímélne. Erre már nem emlékszem igazán, de arra igen, hogy órákon keresztül csak néztem a vihar után kitisztult csillagos eget, és életemben ennyi csillagot én még soha nem láttam se előtte, se azóta. Beleégett a lelkemben az a fagyott pompa amiről úgy képzeltem, hogy életem szép lezáró képe lesz. Gyönyörű volt és megnyugtó. Elszámoltam magammal, és levontam a mérleget: Ha rövid volt is, legalább tetszett, nincs semmi nagy, amit úgy igazán bánnék. Ez a harmadik dolog ebben a felsorolásban, amit a halál közelségétől kaptam: Bármilyen gond nyomasszon, bármilyen kilátástalan legyen az aktuális pillanat, a csillagok akkor is ott vannak a fejem felett, és nekem ragyognak.
Hajnalka MucsiNem érzem a férfit. Ma Belső gyermek programon voltam,apasebet oldottunk. Amikor a játék közben csak feküdtem, hogy átérezzem a nyugalmat, a vezetőnk kérdezte, hogy érzem-e a férfit, aki kapcsolódna hozzám, odafeküdne mellém. Nem éreztem. Pedig a játékban ült ott valaki, aki a férfit jelképezte, simogatva jelképesen a fejemet, de némi bizsergésen kívül nem éreztem semmit. Nem éreztem, hogy engedném magam mellé, hogy rábíznám magam. Pedig vágynék rá,.vágynék kapcsolódni, vágynék dőlni, talán agyban el is tudnám képzelni, hogy ott van mellettem. Vágynék az intimitásra is. De zsigerileg nem érzem, hogy beengedném, hogy oda merném bízni magam. Nehéz elhinnem,.hogy valaki csak önmagamért akar, szeret, és adni akar, valódi örömet szerezni és nemcsak magának "elvenni", hogy nemcsak addig és azért kedves, amíg a saját vágya kielégül, aztán megy tovább. Ami tanulság, értékelnem és szeretnem magam megtanulninl annyira,.hogy érezzem, és elhigyjem,.másnak is lehetek érték. Ez most a feladat. Nem kicsi. Köszönöm, ha elolvastad l.
- Olivér
Szervusz! Szerintem bizarr ez a játék, amit leírtál. Nem a te hibád, hogy nem "érezted", emberek vagyunk, nem állatok, vagy radarkészülékek, hogy minden ellenkező nemű forma felismerésétől azonnal izgalmat érezzünk. Fordított esetben én se hiszem hogy éreztem volna, és szerintem ez a normális. Pusztán ez alapján még nincs veled semmi baj. Az intimitásnak éppen az a lényege, hogy nem egy bárkivel tudjuk és akarjuk megélni. Azt fel kell építeni. Nem azért akarok valakivel intím viszonyba lépni, mert én méhecske vagyok, ő meg a legközelebbi virág, hanem mert megismertem, és ő is megismert engem, és mindkettőnknek annyira tetszik amit a másikból tapasztalunk, hogy szeretnénk még többet kapni belőle. Egy ponton túl ez eljuthat odáig, hogy tényleg fontos lesz nekem, és szeretnék neki valóban örömet szerezni. Jobb esetben azért, mert pontosan vele akarom megtapasztalni a testi-lelki egybeolvadás csodáját, szerényebb esetben, ha nem vagyok ilyen mély, akkor meg azért, hogy neki is jó legyen, és mellettem maradjon. Szóval szerintem nem a te készülékedben volt a hiba. Csak tartsd fejben, hogy minden ilyen új szituáció vagy élmény után 1-2 nappal határolódj el egy pillanatra az érzelmi töltettől, és amennyire csak tudod, objektíven gondold végig mi történt, és hogy miért azt érezted akkor, amit. Fontos, hogy mindig legyen egy ilyen visszaellenőrzésed, a nélkül ne fogadd el végleges eredménynek, amit akkor éreztél, vagy mások gondoltak rólad. A legtisztábban csakis te láthatod magadat, csak gyakorolni kell a nézést. Fel a fejjel.
- Hajnalka Mucsi
Köszönöm a válaszodat Olivér. Azt tudnod kell erről a játékról, hogy segítőként valós érzelmi és testi megéléseink vannak, éreztem fájdalmat, nyugalmat, sírtam, teljesen sponrán a szerepben amiben voltam, vagy mondunk ki dolgokat, ezt kívülről én sem gondoltam, amíg nem éltem át, hogy működik. Visszatérve a témához igen, ahogy írtad az intimitást fel kell építeni. Én csak azon gondolkodtam el a megélés folyamán, hogy meg tudnám-e nyitni a szívem, anélkül hogy félnem kellene attól, hogy visszaélnek vele, hogy csak elvenni, vagy "bántani" akarnak, akár érzelmileg is, és hogy a jelenlegi nyugodt kis életemet fel merjem-e kavarni egy ilyen érzelmi cunamival. Az ősbizalom veszett el valahol, amit helyreállítani készülnék, de mivel eddig elkerültek az ilyen pozitív végkifejlettel járó tapasztalások ( magyarul mindig megszívtam, amikor érzelmileg beleengedtem magam bármibe), felmerült bennem, hogy elképzelhető, hogy tudat alatt tartom távol magam a valódi kapcsolódástól és az azt megélni akaró férfiaktól, ergo fel sem ismerem őket, és ezért kerülhetnek a látókörömbe csupán felszínes férfiak, amik még tovább erősítik az eddigi tapasztalatot. Mivel igy meg már nem szeretnék kapcsolódni, marad egyenlőre a jól ismert nyugalom érzelmi viharok nélkül, és igyekszem magamat tölteni, és megtanulni kijönni a jól ismert kerékvágásból. Számomra ez most a feladat.
Lívia Solymos54 évesen radikálisan megváltozott az életem. A változtatás tudatos volt, de egy kialakult élethelyzetből adódott. 3 évvel ezelőtt meghalt a férjem, akivel 20 gyönyörű, boldog évet töltöttünk együtt. Mindig is vonzott az anyagi világon túli létezés, divatos szóval élve a spiritualitás, maga a LÉT állapota, amit egy 2014-ben megtanult meditációs technikának köszönhetően nap mint nap tapasztalhatok. Ezt a meditációs technikát most már tanítom, miután fél évet eltöltöttem egy thaiföldi elvonuláson. Elutazásom előtt felszámoltam az addigi életem, a 40 évnyi emléket a szüleim, a férjem és annak családja után, teljesítve minden kötelezettséget, amit még férjem hagyott rám a családjával szemben. Felszámoltam az addigi életteremet, többé-kevésbé a munkámat is befejeztem, felfüggesztettem. A szűkebb családomból egyedül a lányom maradt, aki már a felnőtt boldog életét éli Budapesten. Azt éreztem, hogy szabad vagyok, nem köt semmi. A múlt már nincs, a jövőt pedig nem látom. És akkor teljes fókuszomat arra tudtam helyezni, ami igazán érdekelt: az élet bölcsességének kutatására. Hazaérkezésem után minden megváltozott, most lassú építkezésben vagyok, alakítom ki az új életemet, munkámat, kapcsolatrendszeremet. Nem megy egyik napról a másikra, de határtalan boldogságot ad, hogy megtaláltam az életvezető hivatásomat. Most pedig csendes várakozás van bennem, hogy vajon találok-e olyan társat, aki ezt az utat képes lesz velem együtt járni, vagy akár csak megértő odafordulással elkísérni rajta.
Hajnalka HalászSziasztok! Évek óta gyermekvédelemben dolgozom, de már nagyon fáradok mások problémáiban, ráadásul felelőtlenségeikből fakadó problémáikban jelen lenni. Ettől magasabb, tudatosabb értéket nyújtó feladatra vágyom. A tiszta szívemből jövő szolgálatra vágyom ahol önmagamat adhatom a lelkemből, nem a szakmai nyelvű tudásomat kínálhatom. Masszírozni érintéssel, öszinte odafordulással és a lélektől lélekig kapcsolatban hiszek. Mert én a munkámban is legtöbbször így kapcsolódom a kliensekkel, aki ezt megérzi és be tudja fogadni. Keresem a helyem még ennyi évesen is....Ugy érzem, sosem késő! Ha van ilyesmi tapasztalatotok, örömmel veszem! Köszönöm!
Orsolya KádárGyerekkorom óta a néptánc az életem szerves része, hét évig voltam hivatásos táncos. A szakmámat egyre inkább megszerettem, de a mérgező környezet elkezdte megkárosítani a tánchoz való viszonyomat, ezért radikális környezetváltásra volt szükségem. Akkor úgy gondoltam, hogy el szeretnék távolodni a tánctól, hogy más területen is tapasztalatot szerezzek, ami a későbbiekben segíthet a karrierváltásban. Nem tudtam elképzelni, hogy az én szakmámmal el tudok-e határolódni teljes mértékben a korábbi környezettől de a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíj segítségével sikerült. Kezdetben nem igazán találtam a helyem, majd egyre inkább azt éreztem, hogy azt a kezdeti lelkesedést tapasztalom a helyi gyermekekben, amivel én jártam gyerekként a próbákra. A gyerekek, illetve a megbízóim visszaigazolása is azt mutatta, hogy jó, amit csinálok, habár sok kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban, egyre inkább azt éreztem, hogy az élet mégis errefele terelt. Most vagyok a második programszakasz végén és ismét döntenem kell. Azt érzem, hogy Ezzel a szakmával körbe-körbe futok, az életszínvonalam nem tud fejlődni, közben meg azon stresszelek, hogy merre tudnék elindulni egy ilyen speciális háttérrel. Igaz, hogy van egy Földrajz-Turizmus Mesterfokú diplomám, de sosem dolgoztam a szakmában. Mindezek mellett egy nagyon kreatív, problémamegoldó, logikus gondolkodású, tanulékony, jó kommunikációs készséggel rendelkező embernek tartom magam, de úgy érzem, hogy ez egy átlagos önéletrajz alapú álláskeresés esetében nem biztos, hogy kellőképpen meg tudom mutatni. Egy rossz szokásom pedig ebben az esetben nem segít: nem vagyok az a nyomulós, önmagát magabiztosan reklámozó fajta...