Megosztások

• 

  Inczédy Edit

  Igen, igaz. Te tisztábban fogalmazol. Valami ilyesmit akartam én is írni. És meglehet végül is minden cselekedet mögött hit van. Csak az a nem mindegy, hogy az miből fakad. Cselekedhetek úgy is, hogy bár félek, de a félelem ellenére cselekszem. Félek, cselekszem, de mégis összeköttetésben vagyok a nagyobbal. Arról írtam múltkor, hogy akartam cselekedni. Akaràs volt, ( van ) bennem. Mert csinálni kell valamit. De nem kell. Hanem megengedésben lenni áldásos, s akkor automatikusan jelenik meg minden. Nem kell erőltetni. Szerintem te már egy tiszta nyitott csatornakènt élsz köztünk. Megmaradva tökéletlennek. Köszönöm, a válaszod ! 😊

  #Keresztény világkép

  Tovább

  1
• 

  Szilvia Kovács

  Szia, remélem jó helyre irok...most léptem be, tanulom a Humániát. Szóval ha mindig ugyanazt vonzod be, akkor belül kell felismerned, magadban. A parkapcsolat a legnagyobb tükör es önismeret. Meg tudatosan is lehet figyelni, hogy merőben más egyéniségű, lelkivilagú nővel ismerkedj. Sokat számít, hogy a másik mit hoz ki belőlünk. Ha ugyanaz a negatív erő van mindkét félben, akkor felerősítik egymasban és egós ütközés dúlhat. Hogy látod?

  #Minták legyőzése

  Tovább

  0
• 

  Györkei Máté

  Elég sokat írok. Sokszor csak az íróasztal fiókjának, máskor pedig nyilvánosan is. És most azon kapom magam, hogy bizonyos témákról nem merek írni. Pontosabban nem merem őket ÚGY leírni, ahogyan tényleg érzem... Mert eleve ezek a témák megosztóak, ráadásul a velük kapcsolatos meglátásaim szörnyen radikálisak. Rögtön arra gondoltam, hogy gyáva vagyok. De mélyebben önmagamba nézve inkább csak szörnyen instabil, és bizonytalan. Nem az írás dolgában, hanem úgy általánosan a saját életemben. Szó szerint az ÖSSZES platformon, ami csak férfinak adatik, ott van a válság... És azt hiszem, hogy ezért nem írok mostanság "húzós témákról"... Pedig amúgy kellene. Legalábbis belül ezt érzem, hogy kellene. Hogy dolgom lenne velük. De mégsem teszem, mert nem érzem belül azt a valamit, ami megtartana. Olykor azt is érzem, hogy egyszerűen csak kimerültem, és nincs is erőm tollat ragadni. Igen. Azt hiszem, elfáradtam.

  #Kiégés
• 
• 

  Zita

  Nem igazán tudok visszaemlékezni olyan időkre az életemből, amikor ne foglalkoztatott volna valamilyen formában az önismeret, illetve ne lett volna meghatározó számomra annak az igénye, hogy a körülöttem lévő világ mélyebb össszefüggéseit megismerjem és megértsem. Gyerekkoromat végig kísérte az az érzés és megélés, hogy nem értenek meg, tizenéves koromban ezt már úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy kívülálló vagyok, mintha egyfajta üvegbúra alatt lenne a “normális világ”, amit én kívülről szemlélek. Vágytam a mély, intim kapcsolatokra – barátságra, szerelemre – ugyanakkor rettegtem is tőlük; a barátságok esetén leginkább az elvesztésüktől, attól, hogy ha meglátják, milyen vagyok valójában, akkor nem fognak elfogadni és szeretni. A szerelmek pedig 20-as éveim elejéig inkább csak plátóiak voltak, valahogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy testileg és lelkileg ennyire intim kapcsolatba kerüljek valakivel. Illetve amikor ez a gimis éveim vége felé fizikailag meg is történt, akkor óriási csalódással és önbizalomvesztéssel járt, mert míg én szerelmes voltam abba a fiúba, addig viszonylag hamar szembesültem vele, hogy neki csak “arra” kellettem. Ez a tapasztalat tovább sodort az érzelmi elszigetelődés irányába, miközben a felszínen, kívülről valószínűleg úgy tűnhetett, hogy rendben vagyok és mintaszerűen élem az életemet. Legidősebb lány gyermek vagyok, akinek érkezésére a szülei egy sokáig fel nem ismert egészségügyi probléma miatt éveket vártak – a születésem után 6 hónappal a húgom már spontán megfogant, így kevesebb, mint másfél év a korkülönbség köztünk. Kb. három éves koromban a szüleim – apukám döntésének következtében – különváltak, és bár innentől több, mint száz km választott minket el egymástól, apukám mindig is az életünk része maradt, amikor tudott, jött hozzánk, késöbb el is vitt magáhaz kéthetente hétvégén, és ahogy tőle telt, mindig támogatta anyukámat és minket is. Felnőtt fejjel visszanézve úgy, hogy ma már én is szülő vagyok, apukám nem hagyott el minket, mégis azt hiszem, gyermekként az “elhagyás” egy meghatározó élmény volt számomra. Azt már csak a legutóbbi időkben tártam fel és értettem meg, hogy nem csak az apám részéről, de más formában édesanyám részéről is folyamatosan megéltem az elhagyást egész pici koromtól kezdve. Ma már, sok év terápia, sok ezer oldalnyi pszichológiai, önismereti témájú könyv elolvasása, rengeteg interjú és podcast meghallgatása, megszámlálhatatlan órányi csendes önfeltáró elemzés és másokkal folytatott beszélgetés következtében nem csak megértettem, de el is fogadtam azt, hogy a két valóság együtt is lehet igaz és érvényes: 1) a szüleim nagyon szerettek, mindent megtettek értem, ami tőlük telt, amire a saját mintáik és gyermekkori, valamint transzgenerációs tapasztalataik révén képesek voltak, fizikai értelemben sosem szenvedtem hiányt semmiben; ugyanakkor 2) érzelmileg elhanyagoltak, nem tudtak érzelmi biztonságot teremteni, verbálisan, érzelmileg, nagyon ritkán és nem súlyos formában, de fizikailag is bántalmaztak, egyikőjük nagyon erősen nárcisztikus jegyekkel rendelkezett, másikójuk pedig érzelmileg labilis, depresszióra erősen hajlamos személyiséggel bírt. Ennek a két egyidejűleg érvényes valóságnak a felismerése segített abban, hogy ma már békében van a lelkem velük és egyre inkább békében érzem magam saját magammal kapcsolatban is. Azért ez utóbbi egyértelműen a nehezebb számomra, de azt hiszem, ez teljesen érthető a történetemből. Még tanulom, hogyan gyógyítsam a belső gyermekemet – a fiaim születése ebben rengeteget segített nekem -, még tanulom a határaim meghúzását, a “NEM”-et mondás képességét, a saját belső, ösztönös érzéseimnek, igényeimnek, szükségleteimnek és vágyaimnak a felismerését és azok tiszteletben tart(at)ását. Úton vagyok, hiszem, hogy jó úton, és ha csak a néhány évvel ezelőtti énemre és állapotomra tekintek vissza, akkor a fejlődés kézzel fogható és nagyon is valóságos. Erős vagyok, de már tudok gyenge is lenni, már nem félek kimondani, amit érzek, megmutatni, hogy “ez vagyok én”, elfogadtam, hogy nem szerethet mindenki és hogy elsősorban önmagamnak kell megfelelnem. A magam és mások felé támasztott túlzott elvárásaimból is sokat engedtem már, ezt példázandó most lezárom és kiteszem ezt az írást, ami az első ezen a felületen, elfogadva és megengedve magamnak, hogy kusza és befejezetlen, hogy számos irányba ágaztathattam volna még az egyes gondolati utakat, de ez most, a jelenben, ebben a pillanatban ÍGY JÓ: innen indul a Humania és az én történetem

• 

  Zita

  Megszólított az írásod, ugyanis ezt a diagnózist én is megkaptam jó néhány évvel ezelőtt. Kettős érzést okozott bennem: egyrészt borzasztóan megijesztett és szégyenérzetet keltett. Másrészt viszont meg is nyugtatott, mert számos korábban számomra nehezen értelmezhető és kezelhető, összefüggéstelen megélésemre, tapasztalatomra magyarázatot adott és kézzelfoghatóvá tette azokat a működéseimet, amiktől már régóta szenvedtem én és a környezetem egy része is. Felszabadító volt megélni, hogy nem vagyok egyedül azokkal a belső folyamatokkal, gondolatokkal, érzelmi világgal, amiről korábban úgy éreztem, börtönbe zár engem, az elmém börtönébe, ahol a cellám kulcsa nálam van. "Érzelmileg labilis személyiség"... elfogadtam és elkezdtem dolgozni ezzel. Az akkori terapeutámat többször is megmosolyogtatta, mikor úgy hivatkoztam magamra, mint egy "magasan funkcionáló borderline", ő mutatott rá arra, hogy önmagamat szükségszerűtlen módon egy skatulyába tettem, miközben egyrészt én egyszeri vagyok és megismételhetetlen, nem pedig valamiféle diagnosztikai protokoll által felsorolt tünetegyüttes - amiknek egy része egyébként nem is volt rám igaz -, másrészt pedig számos emberhez képest, akik sosem kaptak semmilyen diagnózist, de mégcsak közelébe sem jutottak önismeretnek vagy terápiának, jóval "normálisabban" fukcionálok az életben. Én ma már egyébként ezekre az ún. személyiségzavarokra inkább úgy tekintek, mint egy spektum, hasonlóan pl. az autizmushoz, és ez a spektrum nagyon széles és nagyon sokféle együttállást, működési-és megküzdési módot tartalmaz, van akinél bizonyos "tünetek" sokkal erőteljesebben vannak jelen, míg mások egyáltalán nem, bizonyos életterületeket erősen érint, míg másokra egyáltalán nincs hatással, stb. Én azt hiszem, hogy ezek a címkék valójában az ég világon semmit sem számítanak, és bár a megfelelő terápia megválasztásában sokat segíthetnek, abba a csapdába nem szabad beleesni, hogy az ember kizárólag ezek mentén értékelje önmagát vagy másokat. Azt hiszem, magánál a "borderline" diagnózisnál sokkal fontosabb, hogy mihez kezdünk ezekkel a kihívásokkal, elakadásokkal, amikkel Te vagy én vagy bármelyikünk küzd, hogy tanuljunk hatékony eszközöket ahhoz, hogy el tudjunk jutni egy olyan állapotba, mikor már nem reaktívan, a sémáink mentén reagálunk, amikor már a hitnek, mindfullnessnek, testtudatnak, sportnak, kognitív viselkedés- vagy sématerápiának, meditációnak, stb. - kinek mi vagy mely kombináció a leghatékonyabb - köszönhetően ki tudunk alakítani önmagunkban egy olyan egyensúlyi helyzetet, amelyből ha olykor, rövidebb időre ki is billenünk, viszonylag hamar vissza tudjunk találni a stabilitásunkhoz.

• 

  Beáta Szabó

  Hú hát hol is kezdjem... Már régóta érlelődött bennem ez az írás, de most, hogy több helyről is meghallgattam nőtársaimat döntöttem úgy, hogy én is véleményt nyilvánítok a témában. Nem biztos, hogy sokakat érdekel majd, az is lehet, hogy senki nem olvassa, nem igazán zavar, valamiért kikívánkozik belőlem. Miért is vagyunk egyre többen mi nők egyedül? Itt főleg azokra a nőkre gondolok, akik már megdolgozták önmagukat, a traumáikat, nézőpontjaikat, ítéleteiket és sokat tapasztaltak már az életükben. Akik már nem játszmáznak, akik tudják, hogy kit és mit akarnak. Akik nem megfelelésből élnek, akik tisztában vannak női mivoltukkal és erőikkel. Véleményem szerint egyrészt azért vagyunk egyedül, mert a férfiak nem tudják hogy mit akarnak.... Nem tudják, hogy kik ők valójában, a legtöbbjük csak sodródik az árral, vagy ha tudják is, hogy kik és mit szeretnének, nem merik felvállalni. Nem állnak bele az erőikbe, gyávák és önzőek. Nem nőttek fel még, nem férfiak. Többen kérdezik tőlem mostanában, hogy miért vagyok egyedül, miközben tele vagyok életerővel, energiával, baromi jó a kisurgázásom és nagyon jó velem lenni. Kedves vagyok, szeretetteljes, gondoskodó és emellett erős. Erre én azt szoktam felelni, hogy pont ezért. Kevés férfi mer oda állni egy ilyen nő mellé, mert tudja hogy itt már nincsenek álarcok. Itt már nincs hazugság, itt jelenlét van. Sokan erre képtelenek. Nem fogom odaadni ezt a csodát, akivé váltam egy arra méltatlan embernek csak azért, hogy ne legyek egyedül. Nem fogom odaadni a szeretetemet, az erőmet, a bölcsességemet, a törődésemet és nem fogom felemelni sem. Nem fogom befogadni, gyógyítani, megtartani sem. Csak az arra méltót. Már nem. Többet nem. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy életem végig egyedül leszek és juj de jó egyedül lenni. Szeretem a férfiakat, nagyon is szeretem őket. De többet nem leszek senki megmentője, senki szexuális gyógyítója, csak azé, aki erre méltó. Ennyi. Aki jelen tud lenni maximálisan egy kapcsolatban, aki befogad, ad és elfogad. Akivel jó együtt teremteni és a legnagyobb hozzájárulások vagyunk egymás életének. Ahol kölcsönös a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés. Ahol két felnőtt van jelen tisztán, kendőzetlenül. Persze, tudom én, hogy ez kétoldalú történet. Biztos nagyon sok férfi is hasonlóan gondokodik mint ahogy én, és ők is az én cipőmben járnak.... Bízom benne, hogy egyre többen lépünk majd a tudatosság mezejére, és vállaljuk fel igaz önvalónkat és válunk felelősségteljes, érett emberré..... De addig is, mi lenne hogyha lerúgnánk azt a bizonyos cipőt és innentől kezdve mezítláb járnánk?

• 
• 

  Moldván Kati

  Minden kapcsolatom "maszatos" volt. Kicsit vagy nagyon. Nem voltam erre büszke. Mígnem a sokadik X után, életem filmjét szemlélve rájöttem (jó, most ne várj eget rengető felismerét, lehet, hogy ez számodra evidevi): minden embernek van egy nyomógombja. Ahogy a KungFu pandát a gombócok, engem a pasik löktek olyan szuperpozícióba, ahol még olyan képességeket is kifejlesztettem magamban, amelyekről fogalmam sem volt. Olyan tudást, és olyan képességeket hoztam elő magamból hatásukra, hogy észre se vettem. Vannak akiket a gyereknevelés húz be az önfejlesztés labirintusába, vannak, akiket a karrier... vannak, akiket a pénz/péztelenség, hát engem, a pasik. Na, jó, kicsit kegyesebb leszek magammal... A párkapcsolatok (és... egyébként... minden egyes emberi kapcsolat párkapcsolat, de ennek megérvelésébe most nem megyek bele) Amikor ide eljutottam pl., sokat segített abban, hogy megértéssel forduljak magam felé. Mert mit lehet az ellen tenni, ha valakit belülről nem a szentség indít el a Jóisten felé (jelentsen ez, mármint a Jóisten bárkinek bármit), hanem a pasik :D. Van bennünk egy GPS... ami vezet. Az én GPS-eim a pasik, illetve a velük való kapcsolat volt. A gond nem ott van, hogy mit súg a GPS... a gond az, amikor nem hallgatunk rá. Én voltam annyira, elvarászolt, hogy mindennek ellent tudtam állni, kivéve a kísértést... ezért mentem a GPS-em után eleinte... Úgy, mint Aladdin majma, elfelejtettem a nevét... Abu? , amikor meglátta a smaragdot. De, most mennem kell.. Folytatom. talán ma, talán holnap... Addig is viszlát, és kösz a halakat :D

• 

  Joós István

  Sokkal kevesebbet írok. Én is. Nálam nem kiégés – legalábbis eddig nem neveztem így –, inkább, hogy elmondtam. Régen a kapcsolati válságaimat (és a fantáziáimat) dolgoztam írás által fel, de most ritka már az új helyzet. Másrészt emberek olykor még megmozgatnak, hogy "basszus, emberek...", de már olyankor sem írok. Hanem videót csinálok. Pontosabban jegyzetet a telefonomba, hogy miről kellene videót csináljak. Aztán az indulat kimegy belőlem, és a videó már nem készül el. Helyette sok száz jegyzet vár, talán ezer is van már... (Hmm... ez most elmozdított valamit bennem – ezért érdemes írni!! –: fel kell egyenesedjek a lovon. ...) Másrészt a fókuszom, az érdeklődésem változott. Párkapcsolatok szintje után és helyett a közösségek és a nemzet érdekelnek. És ami ezek lényege: a világkép. És ami ennek lényege: a Nagyobbal való kapcsolat. Új témák. Amik nagyon keveseknek szólnak. Írok azért, amikor nekiülök hírlevél okán, akkor mindig jön valami. De hírlevelet sem küldtem már vagy két hete. Pedig talán vannak, akik várják. Segít, hogy vannak, akik várják. A kötelesség. Segít. Hogy Feladat, és Szükség van rá (vagy legalábbis, hogy én így hiszem) – segít. De ehhez meg el kellett kezdeni csinálni. Húsz éve. Hogy mára már tudjam, és motiváljon, hogy szükség van rá. Arra jutottam, hogy korszakváltásban vagyok, én is, és a most következő korszak, a most nyíló "pálya" nagyon másként működik, mint amit zárok. Mert már nem lelkesedés alapján működik, nem a lelkesedés TÜZE a legfőbb valuta, nem ez – az ÉN akartom – a legnagyobb öröm. Hanem a kötelesség. Valahogy tényleg megszűnik az ember saját maga. Részben mert már tudja, mert tapasztalta, hogy nem fontos, részben mert olyan erővel az ember már nem AKAR. És akkor az marad, hogy szükség hol van rám, avagy másképp: a Jóisten mit Akar, mások által, tőlem és rajtam keresztül. Avagy másképp: az emberben születni kezd az emberfia. Rendszer nagyon fontossá vált. Mint a szereseteseknek egykor: 1. Istennel kezdeni a napot, 2. cselekvő szolgálattal folytatni, 3. rendesen pihenni, 4. kötelességeket elvégezni, 5. mértékkel táplálkozni, 6. alkoholt nem fogyasztani, 7. családba bedugva lenni, 8. szövetségben harcolni, 9. lábakat folyamatosan mosni, 10. nyitottságot fenntartani, 11. viszonzást nem várni, 12. a Hála állapotában lenni ...

• 139
• 140
• 141

Szia ! A rövid válaszom az lenne, hogy “változz” ! Ha a spiri választ tudod, akkor valószínű azt tudod, hogy ha mindig mindent ugyanúgy csinálsz, ugyan az lesz az eredménye. Vagyis màsképp “kell” csinàlni. Aztán az is egy vàlasz, hogy gondolom tudod mélyen azt, hogy milyen kapcsolatot szeretnél, akkor előlegezd meg magadnak. De ez ugyanaz amit az előbb írtam,: válj olyanná ! Ennek a tömör lényege, hogy hogyan látsz. Mik a nézőpontjaid, hiedelmeid. Mert a valóságodat az teremti. Szóval nézheted màsképp is. Akkor “nézd” màshogy ! De ezek tőlem nem tanàcsok, inkább tapasztalat. Hogy mindig bele haltam egy fajta működésbe, hogy az új meg tudjon jelenni. Nem tudtam megúszni. A köröket addig róttam, most is, amíg totàlisan bele unok. 😊

Lassan 8 hónapja kaptunk odafontrol egy utat a már akkor se túl könnyű életünkbe, amiről akkor tudtam, hogy mindannyiunkat megváltoztat majd, lehet elvesz, de ad is majd, máskülönben egészen felfoghatatlan lenne a miertje. Ekkor derült ki, hogy az öt éves nagyfiunk leukemias. Meg benne vagyok a folyamatban bőven, de van már most is egy két felismeresem önmagammal kapcsolatban, azzal ahogy most tudok hozzaallni már dolgokhoz. Nekem akkor az első pár nap sokkja után a legfőbb kapaszkodom, amit egyben célul is tűztém ki, hogy a kisfiú újra megszületik. Jelképesen, mert a kezelés nagyon intenzív része pont 7-10 hónap kozott várható. Azoknak a gyerekeknek, akik ezt az első szakaszt végigcsináltak, szokták tartani egy kis ünnepséget, hol megkongatnak egy harangot és jelen vannak az orvosok, nővérek, sorstársak. Egy ilyet egyszer távolabbról megnéztem, épp a főorvos beszélt, és azt mondta, "Ennél nagyobb nehézséguk az életben nem lesz, és higgyék el meg fogja edzeni Onoket, lesz neki több miertje is". Ez volt a másik olyan mankó, ami engem azóta kísér. Folyamatosan kapom azóta közelebbi és távolabbi ismerősöktől is, hogy milyen erős vagyok, hogy tudok a kisfiúval haladni. És hát nincs mit szépíteni, van benne igazság, mert ebben a történetben nagyon könnyen meg lehet vagy lehetne hajolni. Jól esik, ha annak látnak, de nem szívesen mondanám magamra. Pedig itt a Humanian is állandó téma, "erős vagyok", "nem vagyok erős", "erős szeretnék lenni". (Bár az erős vagyokat sosem értem, mert aki itt van, az számomra ertelemszeru, hogy nincsen teljesen jól, különben már máshol lenne. Tisztelet a kivételnek, aki mondjuk segítő szándékú). Én máshogy látom és mást tanultam ebből. Tudom, hogy tudok erős lenni, mert rengeteg napon az voltam, de tudom, hogy van olyan, amikor nem tudok az lenni. A gyereket néhány hetente elaltatják kb 20 percre egy kezelés miatt. Mindig az ajtó előtt állok, magamat tartom, nem lehetne onnan elvonszolni se, akkor tudok a legerősebben Istennel kapcsolódni, egyszerűen csak "bemegyek" az ő terebe, ez mindig sikerül is. De volt már, hogy a gyereket csak a 27. perc körül hozták ki, és akkor már összedőltem, mint a kártyavár. Tudom, hogy már ez is lehetséges. A közelmúltban volt pár olyan nap, amikor ugyanazt a földcsuszamlást éreztem, mint 8 hónapja, ugyanúgy széthullott a testem és a szívem is. Régen, ha fájdalom vagy csalódás ért, beraktam magam "kicsibe". Biztos béna, nem jó, nem kedves, nem szép, ügyetlen stb voltam. Aztán jól felszivtam magam és következett az erős vagyok, tudom mit akarok, szép vagyok, kedves vagyok, stabil vagyok. Mindkettő igaz és egyik sem...Egyikhez sem lehet oszinten kapcsolódni. Az elsőhöz meg nem, a másodikhoz már nem. Nekem most az a megtapasztalasom, hogy ha megengedem az Eletben ezt a dualitast, hogy minden és bármi lehet kettos is, hogy az életben törvényszerűen benne van a halál is, akkor tudom csak élni és választani az életet. A kisfiam halálos betegségére a válasz az élet, mert megygogyul és élhet tovább. Én már tudom, hogy lesz helyzet, amikor erős leszek, hisz tapasztaltam, de lesz, amikor nem. Van olyan dolog, amiben kőbe vésve tudom, hogy mit akarok, de van, amiben még nem. Van olyan, aki sosem lat kedvesnek, de tudom hogy van akinek egy igazán kedves teremtés vagyok. Van, aki atnez rajtam, és van aki rámnez, de mindkettőt megengedem, merném kell megengedni, mert nem tudhatom előre. Meg gyakorlom persze mindezt. Nekem ez a felismeresem így ebben a bő fél éves "tanulási" folyamatban, hogy ha megengedem ezt a kettősséget, akkor jobban merek élni, jobban tudok haladni és jobban tudok választani is. Biztosan van tökéletesen megvilágosodott nő/ember is, bár ebben én nem tudok maradéktalanul hinni, mert ha valóban haladunk, márpedig az élet mindenképp halad, akkor idővel új és új élethelyzetek lesznek, amik újra és újra atertelmezhetik, hogy erős vagyok e, ki vagyok, mit akarok stb. Meglátjuk...én meg most itt tartok.