Inczédy EditSzia Zita ! Nagyon együtt érzek veled. Ami legerősebben feljött bennem mikor olvastalak, az az, hogy szerintem nincs olyan, hogy valamit nem jól csináltál. Bennem is sokszor felmerültek hasonló gondolatok, a kapcsolatunk elején. Most már nem. Az én dinamikám is folyton változott. Az első szakaszban élveztem, szárnyaltam ebben a kapcsolódásban. Azután “szegényt” elkezdtem “ütni”, hogy haladjon. Haladjunk. Türelmetlen voltam, s ez a türelmetlenség többnyire akkor, amikor fizikailag nem voltunk együtt…mindig kikívánkozott. Sokszor jutott az eszembe az, hogyha nem hallom István videóiban azt, hogy a valódi Férfi üggyel “terhes”, akkor is ezt csináltam-e volna ? Igen, ez itt mind rólam szólt. Most már tudom. Így utólag. Nekem az a tapasztalatom, hogy mindennek is ki kell jönni, ami bennünk van. Nem azzal foglalkozni, hogy ez most jó volt, nem volt jó,…Mi lett volna akkor, ha türelmesebb, megértőbb vagyok…stb. Nem kell jól csinálni…sokkal inkább valódinak, igaznak, igazinak lenni érdemes, nem visszafogni semmit. Az a megélésem, te is írod,..hogy van egy “magasabb rendező”, ami egyben tart mindent. Pár napja írtam ide, hogy nagyon oda mondtam “Zsoltinak”. De most, vagy akkor tudod mit éreztem ? Hogy ez már nem az a kimondottan rólam szól oda mondás volt. Mert változott bennem valami. Az pedig az, hogy bár oda mondtam, akkor megint nehéznek éreztem, mostanra meg már nem. Megjelent bennem a megengedés. Megengedni, hogy most ez van, nem ellenállni. És tovább szeretni őt. Békével felismerni, hogyha lendülne az jó, ha nem lendül, akkor az is rendben van. Én ennyit tudok, ennyit tudtam hozzá adni. És valóban nem lehet előre tudni, hogy kivel fogunk tovább haladni. Én még nem haltam bele, mert foglalkoztat. Helyetted nyilván nem tudom, de az utolsó mondataidból azt érzem, nem haltál bele még totálisan. Köszönöm, hogy olvastalak.
3
Joós IstvánA "jót érdemlem"... sokak élménye ez. Az enyém nem. Az én megélésem, hogy bár vágyom a jót, de érdemelni pontosan azt érdemlem, amit kapok, ami történik velem. Felszabadító és motiváló számomra, hogy így élem meg. Játéknak tapasztalom az életet, ahol minden pillanat új kíhívás-pálya, amit akkor teljesítek jól, ha a békességes derűt tartom, ha derűbe érkezem – és bukom, ha magamba zuhanok. Ami szintén nem baj. Mert a bukást elfogadva derűben vagyok újra. Szeretem, ahogy lerövidültek a ciklusok. Húsz éve még hónapokra tudtam búskomor sértett depresszív hisztiben eltűnni. Aztán ebből hetek lettek, később napok már csak, mostanában az egy órát nagyon ritkán éri el a sötét hullám (a múlt héten épp sikerült, egy tenisz meccs kapcsán 🙂), hanem tízpercek a jellemző. Ami az engem érő hatások függvényében akár percek is lehet. Csodálatos edzőteremnek tapasztalom az életet, ahol az egyensúly megőrzése, a lelki béke, az ebből következő nemgondolkodó cselekvés, a tudatosan-tudatlan részvétel a játék.
- Joós István
Örömmel jenéltem, hogy az előző ide kiírt dilemmát megoldottam – értve ez alatt, hogy azt láttam meg, hogy teljesen hibás a kérdés, egészen mást kell csinálni. Ha bővebben érdekel, hogy mi változott bennem, itt olvashatsz róla: https://envagyok.info/humania-beszamolo-002 - Aktuális dilemmám, hogy kell mellém a Humania Inc. cégbe egy olyan társ, aki vérbeli vállalkozó, mert én nem vagyok az. Érzem, hogy érkezőben van az a személy, aki nem egyszerűen csak COO, hanem olyan co-founder / CEO, aki sikerre akarja és tudja vinni a Humania projektet üzletileg, mert 1. érti az Ügyet, és hisz benne, 2. csinált már ilyet, volt üzletileg sikeres, tudja min múlik, 3. jelentős üzletrészt szerez, és így a siker által sok pénzt kereshet. Mondd kérlek, ha tudod a nevét / ismersz erre jelöltet! 🙏🙂
ZitaKedves Edit! Nagyon jól estek a gondolataid, hálás vagyok érte, hogy leírtad őket. Talán valóban nem haltam még bele úgy, hogy már ne foglalkoztasson, ne törődjek vele, ne próbáljak még mindig azon gondolkozni, hogyan segíthetnék neki. Ezek bennem zajló folyamatok, kívül meg az van, hogy nem kommunikálunk lassan két hete egyáltalán, nem tudunk egymásról és nekem ez jó így. A hiány is sokat enyhült. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy újra együtt legyünk. Nem tudok már hinni ebben a kapcsolatban. Most igyekszem egyszerűen csak megengedni magamnak az érzéseket, amik jönnek, legyen az harag, szomorúság, csalódottság, megkönnyebbülés, öröm, vagy bármi és megfigyelni őket. Nem küzdök ellenük. Amikor tudok csak a jelenben lenni, az nagyon jó, az sokat segít. A nehéz érzések ellenére tényleg van bennem egyfajta béke és bizalom azzal kapcsolatban, hogy nem kell most tudnom, mi lesz holnap, egy hét vagy egy hónap múlva. Nem nekem kell tudnom. Biztonságban és megtartva érzem magam, életemben először vagyok ezzel így egy szakítás után...rengeteget változtam az elmúlt években, és ebből biztosan sokat köszönhetek ennek a kapcsolatnak is. Hála van bennem és könnyebbség...hát valahogy így vagyok. Veled érzek!
- Joós István
Érdekes számomra ez a radikalizmus téma. Mert a sajátom. "Az igazi Férfi megszállott" – sokat mondogattam ezt, sőt jelszavam volt a mellett a másik mondat mellett, hogy: "A világban Rend Van". Nehéz számomra, hogy aki igazán vagyok – az Igazság, amit érzek-hordozok-látok – nagyon kevesekhez szól és egyfajta profetikus könyörtelen-türelmetlen természete van, miközben meghatározó belső élményem, hogy közérthető kell legyek, mert sokak felé van szolgálatom, sokaknak szól a Dolgom. Másképp: az igazság radikális, a szeretet elfogadó. Hmm... Az Emberfia integrálta ezt számomra folyamatos, állandó, maximális fókuszt, tehát teljes önfeledtséget megkövetelő táncba. Az Igazság Van. Semmi más nincs, csak az Igazság Van, és mégis: a meztelen kétélű lángpallos helye az Éden bejáratánál, a kerub kezében, és nem nálam, mert az én dolgom nem hamisságot kaszabolni, hanem lábakat mosni. Egyrészt. Másrészt "kardot hozott", tehát kardnak is kell lenni, nálam is, mégis, Fénynek a sötétség tengerében – a Férfi a boldogsághoz kard is kell legyen. Aktuális megélésem, hogy a kifelé és a befelé a vízválasztó. Kifelé (akik velem szemben állnak, mert jószándékú tévelygőként magukat-egymást, a sötétséget imádják) kardot hordok, és kardot mutatok, és karddal vágok, pl. nyilvános videókban. Befelé, akik rám támaszkodnak, bennem bíznak, akikkel az Egy-irányába nézünk: lábakat mosok.
- Zita
Kedves Edit! Abszolút nem veszem magamra, sőt, hasznosnak érzem a reakciódat. És igaz is volt szerintem egészen mostanáig. Azonban a mai napon történt egy olyan "áttörés", ami egyértelműen nem csupán az utolsó csepp volt, de túl is csordult a pohár. Végső döfések a szívembe és egy egyértelmű NEM a részemről. Vége van. Nagyon egyértelműen és élesen kellett meghúznom a határaimat és nincs rossz érzésem emiatt. Megkönnyebbültem....
0 
IvettElég személyes történet, nehezen vettem rá magam, hogy leírjam ide, de szeretném megosztani, bízom benne, hogy talán tud hozzá kapcsolódni valaki valamilyen formában. A bemutatkozó témám a válás, az áldozati szerep felismerése, ami az elmúlt 4 évemet végigkísérte, és ha teljesen őszinte akarok lenni, rosszabb időszakaimban még a mai napig vissza-visszatér. A hivatalos válásom tavaly februárban zökkenőmentesen zajlott, papíron egy óra alatt megtörtént az egész. A procedúra végén az akkorra már volt férjem udvariasan felsegítette rám a kabátot és együtt távoztunk a helyiségből. Függöny leenged. Fél évvel a válást megelőzően, amikor a volt férjem kb. 2 évig tartó játszmázás és különélés után bejelentette, hogy mégiscsak válni akar, mert végre rátalált a nagy szerelem, úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt, minden végérvényesen széthullott. Ettől kezdve az érzelmi elhagyatottság elhatalmasodott rajtam, teljesen megrekedtem ebben az állapotban. Kerestem az okokat. Elmentem pszichológus szakemberhez. A szokásos mondat: Miért én? Hibáztattam magam éveken keresztül, mert voltak előjelek, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az emberrel, de félresöpörtem mindent, mert szerelmes voltam és elhitette velem, hogy ő engem akar és velem tervez családot alapítani. Tovább erősítette ezt az állapotot a folyamatos bűntudat, amit a kisfiam miatt éreztem, akinek csonka családban vagy egyszer mozaikcsaládban kell majd felnőnie; az én kis világomban ugyanis nem létezett olyan forgatókönyv változat, hogy válás lesz egy nagy szerelemből. Dühös voltam, mert a közös gyerekünket az apja játékszerként használta: amikor ideje engedte és unatkozott, leakasztotta a polcról, máskor hetekre mindenféle indokkal visszatette. Átlagosan azért kéthetente másfél napra megjelent az életében, csak hogy felkavarja az állóvizünket, aztán visszadobta nekem az érzelmileg kifacsart gyereket. Az évekig tartó áldozati szerepből egy olyan esemény tudott kirángatni, (ahogy írtam, ez nem tűnt el teljesen nyomtalanul) ami nagyrészt dühbe fordította át az érzéseimet. Leírom, mi történt, mert a terapeutám szerint többek között ez az egyik legjobb magyarázat arra, hogy milyen emberrel is kötöttem össze az életemet, ez azt segíti elő, hogy felébredjek az önsajnálatból és végre felismerjem, mi történt valójában. A kisfiamat a szokásos módon készítettem elő egy tavaszi hétvégén a kapcsolattartásra. Amikor vasárnap kora délután visszahozta és ketten maradtunk a kisfiammal, azzal kezdte az 5 éves gyerekünk a mesélést, hogy apa és a barátnője összeházasodtak. Aztán csak az esti altatásnál beszélt róla többet a kisfiam, hogy nagyon sokan voltak a templomban. Neki még ünneplő ruhája is volt, mert mama vett neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy a hátam mögött, kijátszva, az egész családja asszisztálásával, elvitte a gyerekünket az esküvőjére, amit az 5 éves, közös gyerekünktől kellett ily módon megtudnom. Amikor felfogtam, mi is történt, elmondtam a véleményemet, a családja összezárt jó család módjára, én lettem a pimasz, aki sértegeti őket, holott ugyebár, milyen sokat segítettek, amióta egyedül maradtunk, a keresztény nagypapa csak szöveges üzenetet küldött nekem a veszekedést követően, hogy mennyire megkönnyezte és milyen megható volt a templomi szertartás, különösen, amikor a gyerek bekísérte az apját az oltárhoz. Ezen a ponton éreztem azt, hogy megsemmisülök, az amúgy is nagyon érzékeny gyerekem parádéztatása miatt dühöngtem, a családja, akikre azt hittem, valamennyire támaszkodhatok, ugyanúgy hátba szúrtak. Tipikusan az az eset állt fenn, amikor egy ilyen aljas húzással előhívogatják az emberből a vadállatot, aztán néz rá mindenki, hogy miért tombol. Ezután felismertem, hogy nem leszek többé áldozat, és ami a legfontosabb, erősebb leszek és meghúzom a határaimat, nem adok lehetőséget arra, hogy bárki így bánjon velem és a kisfiammal. Fontosnak tartottam most leírni ezt a történetet, egyrészt terápiás céllal, mert kifejezetten jól esett leírni, másrészt pedig azért, mert azt hiszem, a terapeutámnak teljesen igaza volt, persze nem szó szerint idézem őt: olykor szükségünk van egy hatalmas rúgásra, még ha fájdalmas is ez a rúgás. Ha ez nem történik meg ilyen formában, talán még most is azon gondolkodnék folyamatosan, hogy én voltam mindenben a hibás és próbálnám felmenteni a gyerekem apját, mindenféle családi sérülésre hivatkozva.