- Ildikó Marton
Megtanultam, hogy a mélypontok, ha ki akarok belőle kerülni, a fejlődést rejtik magukban Átértékeltem a kapcsolódásaimat, mintáimat és tanulva a rossz döntéseimből, immáron már az értékalapú kapcsolatokban, és a kölcsönösségben hiszek.
2 
Pallér ZsuzsannaEgy nap, amikor már tíz éve dolgoztam a cégemnél, stresszkezelési és kiégés elleni tréninget szerveztek nekünk. Akkoriban vevőkapcsolatokkal, gyártásütemezéssel és beszerzéssel foglalkoztam back office munkatársként – mindennapjaimat határidők, e-mailek és folytonos problémamegoldás töltötte ki. A tréning alatt azonban valami megérintett. **Rájöttem, hogy milyen érzés lehet igazán értelmes munkát végezni.** A válás és az értékrend átrendeződése Addigra túl voltam a válásomon, amely gyökeresen megváltoztatta az értékrendemet. Fiatalon diplomásként azt hittem, a boldogsághoz az anyagi biztonság vezet: munka, ház, család – és természetesen minden, ami ehhez tartozik. De a válásom után mást kezdtem keresni: **belső békét, jó kommunikációt és kooperatív kapcsolatokat. A tréningen megfogalmazódott bennem a vágy, hogy olyan munkát végezzek, amely nem mások anyagi céljait szolgálja, hanem a lelki és mentális fejlődésüket támogatja. Ez az irány magával ragadott. Az első lépések az új úton Elkezdtem keresni a lehetőségeket, milyen képzések segíthetnének ezen az úton. Hétvégenként – egyedülállóként – 400 kilométert utaztam Budapestre, hogy coachnak és mediátornak tanulhassak. Ez az időszak nemcsak új tudást adott, hanem belülről is átalakított. Az önismereti munka során egyre tisztábban láttam, hogy változásra van szükség az életemben. A tanulmányaim elhozták magukkal a munkahelyváltás igényét is. Hasonló munkakörben helyezkedtem el, de egy új közegben. Eleinte felemelő volt az új munka, az új kihívások, a friss környezet. A belső konfliktus jelei Az idő múlásával azonban újra megjelentek a figyelmeztető jelek: migrénes rohamok, amelyek egyértelművé tették számomra, hogy belső konfliktusban vagyok. Miközben látszólag elégedett lehettem volna, valójában tudtam, hogy az új munkahely sem az én utam. Ekkor döntöttem el, hogy ugrok. Amikor a cég leépítési hullámot jelentett be, éreztem, hogy az élet támogat ebben a döntésemben. Amint lehetőség nyílt rá, boldogan váltottam a vállalkozói létre. Az élet megtartott A váltás óta azzal foglalkozom, amit igazán szeretek. **Nemcsak a tudásomra, hanem a saját belső utamra is támaszkodva segíthetek másoknak fejlődni, változni, megtalálni önmagukat.** Az élet megtartott, és nap mint nap emlékeztet arra, hogy ha követjük a szívünket és hajlandók vagyunk ugrani, akkor a világ is támogat minket. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
Kardos ZoltánÉn úgy érzem, hogy ez egyre nehezebb. Jó lenne megfejteni, megoldást találni, és úgy élni tovább, hogy ez a rész gördülékenyebben, örömtelibben megy :) Azt gondolom van egy tábor, férfiak, nők vegyesen, ahova én is tartozom. Itt vannak akik tapasztaltak, tudják milyen a házasság, ami valamiért véget ért. Sokat tanultak belőle, főleg magukról, sőt megismerték önmagukat, és nem akarnak már hazudni, főleg saját maguknak nem. De még fiatalok, és jó lenne nem egyedül megöregedni. Annyi minden van még az életben, és főleg most kezdenek értelmet nyerni az apróbb, egyszerűbb dolgok. Mondjuk egy jó beszélgetés. Vagy a lelassulás, és a részletek megfigyelése. Az én tapasztalatom, hogy mi, akik egy táborban vagyunk, nem találkozunk. Pedig kézenfekvő lenne. Én nem rohanok, nem tervezek hosszútávon, csak szeretném jól érezni magam valakivel olyan dolgokban, ami kettesben jobb, mint egyedül. Találni valakit akivel megvan a kölcsönös tisztelet, érdeklődés, őszinteség, szexuális vágy. Egy minőségi kapcsolat, ami nem görcsös, és alakul ahogy alakul, tart ameddig tart. De addig viszont jó! Simán benne van, hogy akkor is jó marad, amikor jönnek a nehézségek, de az is, hogy nem állja ki az első próbatételt. Mindenki tart valahol.... bírom amikor a társkeresők azonnal a feltételeiket írják (legyél kész, lezárt múlttal, legyél szőrös, legyen autód.... :)) Én elfogadom, ha valaki a gyerekét tanítja, vagy a barátnőivel elutazik, a szüleit meglátogatja, vagy dolgozik sokat, mert imádja amit csinál.......de ha mondjuk hetente meglátom, akkor ragyog, mert örül, hogy együtt lehetünk, és van sok témánk, jól feltöltjük egymást, nem unottan nyomkodja a telefonját mellettem. Vagy ilyen nincs? Ez álomvilág? Én tényleg azt tapasztalom, hogy az ismerkedéseim során totál másképp alakul. Eleve szinte csak online megy manapság. Ami nehezítő, hiszen szinte mindenki hazudik. 10-ből 7 nő a korát sem vállalja, és a képeit is "retusálja". (Sajnos az meg az én bénaságom, hogy ritkán megyek oda valakihez aki tetszik....) És milyen esetekkel találkoztam: vagy azonnal hozza a fogkeféjét, és betervezi az egész hetet velem, vagy egyszerűen csak unatkozik, és kell valaki aki elviszi ide-oda, de beszélgetni 2 szót sem lehet vele..... na mindegy, pont az ellenkezője annak amit font leírtam. Kiváncsi lennék mások tapasztalataira, véleményére! Köszönöm, hogy elolvastad :)
ZsókaAz embernek, érett korára kialakulnak tapasztalatai. Amire rá kellett jönnöm, hogy a szexuális alapú pártalálás helyett az érzelmi alapú a számomra a megfelelő, mert abból lehet építkezni, alakítani, elmélyíteni. Sajnos ilyet eddig nem találtam. Kár, hogy a tiszteleten, megbecsülésen alapuló stabil kapcsolatot keresőkkel még nem hozott össze a sors, és azokkal sem, akik józan életet élők, es akik megbecsülik azt aki vagyok. Sokat olvasok, utazni is szoktam.Érdekelnek a kártyajátékok, társasjátékok.
Anikó BertaAhhoz képest, hogy 50 pluszos vagyok, csak rövid ideje ismertem fel, szakítanom kell a szüleimtől tanult mintákkal, paradigmákkal. Anyukám 75 évesen is állandóan csinál valamit, ha felhívom, hogy van, sorolja, mennyi mindent megcsinált és milyen fáradt. Így nőttem fel. Mindig kitűnő tanuló, jó kislány, aztán nagy lány, szorgalmas, okos, sikeres, három gyerekes, majd elvált anyuka. Megtapasztaltam és megtanultam, teljesen OK, ha elfogadó vagyok magammal és néha kímélem magam. Sikerült lerázni magamról a maximalizmust és a sokaknak megfelelni akarást. Megtanultam semmit nem csinálni is. Dolce far niente. Mondjuk, rövid ideig megy. De már megy. 😁
- Fanni Koósz
Harc. Ne úgy! - ugyebár... ám az ellenerő is vonzza. Spirituálisan megfogalmazva. DE. Van ennek egy gyönyörű és kicsit érthetőbb magyarázata. Miszerint evolúcióra törekszik a Lényed. Ez a lényeg. S a konfliktusok, melyben érzelmileg vagyunk érintettek, hoznak lehetőséget a vált-oz-ásra. A problémát megoldani nem lehet elkerüléssel, mert a sejtszinten tárolt információkat visszük magunkkal, s a kozmikus törvények alól senki nem kivétel, így bizonyos- azaz megjósolható - hogy mindenki kap lehetőséget a fel-ül-emelkedésre, azaz egy ÚJ érzelmi válaszreakció képes kioldani a beragadt energiát. Míg ellenállsz, igazából plusz belső harcot fojtatsz magaddal, hogy igyekezz visszatartani azt, amit nem lehet. A józan ész segítségünkre van, az érzelemtest azonban érzeleg és ezt is fontos oldani, támogatni s a fizikai testet érteni működésileg. Anyám életét élem, pedig hogy nem akartam! Beválasztottam apámat társnak, értem. Megfejeltem a családi titkokat, rajtam kijöttek, 'öröklött' betegségek... De tapasztalásaim ezen témákban nem csupán értelmi értést hoztak. Nem csupán mondták, hogy sémakémia, meg amit ilyenkor szoktak, bennem megélésre került az ítéleteim feldolgozása azáltal, hogy részese lettem az Ő életüknek, megannyi szerepben parádézva ráébredtem, hogy ítélet helyett leginkább szeretetteli válaszként ÚJ módon megélve oldom a helyzetet. Soká tartott. Mert kívülre néztem, hogy anyám-apám-társam-gyerekem-társadalom-azemberek. De a közös pont, ahol ez találkozott, én magam voltam. S mi van, ha nem azért, hogy maga alá gyűrjön, hanem mert elég erőm van ahhoz, hogy FELemeljen? S a feloldott kötések energetikailag visszafelé is hatnak, akkor is, ha az illető már nem a fizikai anyagban van jelen, hisz örök LÉTező. Van ez a szemszög is. Innen nézve minden minta - legyen jó vagy rossz! - felülírható, ha felülemelkedve a történeten lelátunk a mélybe.
Barbara FollyJön az Onedin'! De sokszor hallottam ezt a nagymamámtól. Ha elkezdődött a kedvenc sorozata, minden más ráért. Egyébként pontos, dolgos, erős asszony volt. Évtizedek óta egyedül, de hűségesen a nagypapámhoz, aki régen meghalt. Egyszer hangot adtam a "buta sorozatok" elleni ellenszenvemnek. Kinevettem a sorozaton élő embereket. Később egyenesen lenéztem őket. Gőgösen biztos voltam benne, hogy én sokkal jobb vagyok ennél. Felnőttem. Régóta élek egyedül. Nem hiányzott a közelség, nem éreztem már nőnek magam. Nemrég beleakadtam valami gyönyörű izmos pasi/gyönyörű okos nő végeláthatatlan, néha követhetetlen kusza filmes történetébe. Aztán azt vettem észre, hogy délután a sorozat következő részével töltött estére várok. Ostoba történet, tele az életben elő nem forduló, burleszk szerű félreértésekkel. És néztem. Tele volt felnagyított érzésekkel, szerelemmel, öleléssel, vágyakozással. És azt vettem észre, hogy szinte abban éltem. Na mert az életben bizony nincs ilyen, de milyen jó lenne, ha lenne! És így, a sorozat által átéltem. Ez volt az én kábítószerem. Fura álmaim lettek, Álmomban ismét szépnek, vonzónak éreztem magamat és mindig meghódítottam valakit. De reggel elhessegettem. Aztán csak jöttek a részek. És jött egy pár óra, amikor nem volt internet. Uhh, komolyan fájt! Nem tudtam magammal semmit kezdeni. Csoki, kávé, süti, és percenkénti ellenőrzés. Függő lettem. Már nem nevetem ki és nem is nézem le a függőket. Bármilyen szerény eszköz, vagy mérték is az, nehéz ellenállni, amikor már hiányzik a valami. A valami a mi segít, ami enyhíti valami igazinak a hiányát. Lehet az szeretet, feladat, értelem, tettek, gondolatok. Bármi, ami krónikusan hiányzik. És sokkal könnyebb leülni a laptopommal, mint szembenézni magammal, az életemmel, a gondolataimmal, az érzéseimmel. Szeretlek nagymama. Kár, hogy akkor még nem értettem mennyire hiányoztak neki az emberi érzések, kapcsolódások. Jó lett volna többet beszélgetni...
- Barbara Folly
Osztály találkozó. Nem találkoztunk 20 éve, de ismerjük egymást. Mekkora önbecsapás! Mert őt ismerem. Tudom, hogy amikor fizikáról van szó leginkább az idő/tétlenség paradoxona jelentkezik, mert tanulni ciki. Kislabda-hajításkor ő a sztár. Nyolcadikos, de olyan izmos felső teste van, a csodás fehér atléta trikó alatt... Minden lány őt akarja. Na jó, most az a kis pocak.. biztosan a magány, a csalódottság miatt. De majd velem! Mellettem. És hogy régen nem tanult, kit érdekel, minden lány a néma, sejtelmes mosolyú fiúba volt szerelmes. Most mindketten a válásunk után keressük az igazit. Nem tart sehol. De majd együtt! Én majd megmentem! Ő biztonságos, hiszen ismerem. Nyolc évig minden tanítási napot együtt töltöttünk. Igaz egy szót sem beszéltünk. De majd most! Velem, mellettem! Igaz, a családjáról sok furcsaságot hallottunk, hűtlenség, szeretetlenség, hanyagolás. De majd most én! Velem, mellettem mindent pótolunk. Osztály találkozó. Biztonságos hely. Biztonságos emberek. Mekkora csapda. És én, mint az a nyolcadikos kislány, aki szeretetre vágyik és semmit sem tud még az életről. Pontosan olyan naivan sétáltam bele. És ő nem beszélt. És nem tudott szeretni. És nem tudta mi az, amikor szeretnek. És nem ismerte a bizalom fogalmát. A féltékenységet nem értettem. Sosem adtam rá okot. A házasság értékes dolog számomra ês őszinte vagyok mindig. Nem értettem a vádakat, az egész házasság, úgy ahogy volt érthetetlenné vált. Csak egy dolog vált egyre biztosabbá, nagyot hibáztam. Nem vagyok jótündér, annál is inkább, mert az csak a mesében van. Miért hittem azt, hogy majd megváltoztatom? Miért akartam valakit megváltoztatni, ráadni a saját parókámat, beleragasztani őt a saját mesekönyvembe? Majd beszélgetünk, majd bízik bennem. Nem tudtam ezeket megtanítani. Azóta sem beszéltünk meg egyetlen problémát sem. Egyszerűen elköltözött egy régi szerelméhez és sosem adott magyarázatot. A hűtlensége elviselhetetlen és értelmezhetetlen volt. Szavak nélkül, egyszerűen az eltűnést választva lépett ki a házasságunkból. Elvesztettem a talajt... A nyolcadikos kissrác nem változott, csak az évek múltak el. Én is ugyanaz a kislány voltam újra. Fellapoztam gyerekkorom romantikus regényeit a fejemben és át akartam élni. Nem sikerült. Akkor kezdődött el az én utam, ahhoz, aki most vagyok. Nagyon sokat tanultam. Először kerestem, gurut, papot, mestert, penészes pókhálót és rák lábnyomot... Lassan letisztult ez is. És még nagyon hosszúnak látom az út további szakaszát addig, amíg a tanulásra képes vagyok. Szép út. Érdekes. Most már stabilan, egyre határozottabb lépésekkel, kényelmesen haladok. Szeretem.
Gyovai-Farkas Edina20+ éves kapcsolat, több párterápiás folyamat, 2 gyerek (majdnem) felnevelése után, a férjemmel végül a tóba ugrottunk. Igazából ő ugrott engem pedig belelökött. (bár én is sejtettem, hogy ugranom kellene) Sikerült megértenem ennek szükségszerűségét, érzem már ennek jótékony hatásait. Hamarabb kellett volna megtenni... Nem tudom mit hoz a jövő a kapcsolatunk terén, de tudom, hogy irányítással nem megyek semmire. 1 hónapja külön élünk, ismerkedünk az új helyzettel és önmagunkkal, ki- ki a saját módján.
Tamás Jakab AA függőség a 21 század egyik népbetegségnek számít. Elmondom nálam, hogy történt mi is az én betegségem története: Gyerekkoromban egy elég szorongó fiú voltam, bár a mindig vicces/jópofa Tamás magában belső bizonytalansággal küzdött. Van az emberek többségeben egy közös vonás ami rám is igaz: jól akarok lenni. Már pedig a könnyebb ellenállás felé mozdultam el sok-sok éven keresztül mindig, legfőképpen azutan amikor megismertem tinédzser koromban az alkoholt. Nem is tudnám elfelejteni az első találkozást: úgy éreztem magam mint aki fél méterrel a föld felett jár. Innentől erről az érzésről szólt szinte minden hétvége néhány év után azon kaptam magam, hogy törzshelyeim vannak iskola után vagy esetleg iskola helyett kocsmazassal töltöm az időmet ahelyett, hogy mondjuk tanultam volna. Mindezek ellenére sikerült a felsőoktatásba kerüljek ahol találkoztam az igazán nagy szerelemmel: drogokkal. Az alkohol után amellyel a bizonytalanságom és félelmeimet oldottam a földtől elemelkedve megérkezett a hordozó rakéta ahol már gondolkodni sem kellett semmin. Se a felelősségeken se a jövőn se a múlton, ha nehéz érzések jöttek csak használni kellettem és minden gond elillant. Igen hamar eljutottam oda, hogy itt bizony lassan vége a bulinak: felnőttem és megy el mellettem az élet miközben drogfüggővé váltam és egy helyben járok. Menetközben megszületett a fiam később a lányom és haladtam egy karrier úton ami rajtam ragadt mint szamáron a fül. Megpróbáltam magam halálra dolgozni és egyetlen feltöltödésnek a kábítószert hagytam magamnak ami természetesen végletesen kimerítette az idegrendszeremet. A párkapcsolati meg nem értettségemre a munkahelyi feszültségekre használt tudatmódosítok benyújtották a számlát: autóbaleset, munkabaleset. Éreztem, hogy most már baj van. Itt nem én használok már hanem engem használ a szer. Segítségre van szükségem. A kocsiban ülve egy délelőtti Kossuth rádió műsorban hallottam először, hogy létezik felépülő függő aki abba tudta hagyni a használatot és megtanult szerek nélkül élni. Emlékszem azonnal elforditottam a kulcsot és oda autoztam a helyre ahol a riport készült. Ma már megmosolyogtatoan nagy egoval mentem be a szenvedély betegek nappali ellatojába, hogy szíveskednék ÉN leállni. Akkor felvilágosítottak, hogy ez nem egészen így működik, de ha úgy gondolom, hogy azonnal akarok beszélni valakivel akkor menjek el a narcotics anonymous egyik csoportjába. Ez az anonim alkoholistákhoz nagyon hasonló önsegítő csoport ahol a felépülni vágyó függők egyesszám első személyben magukról oszthatják meg érzéseiket anélkül, hogy bármilyen ítéletet vagy tanács követné azt. Elkezdtem járni ezekbe a csoportokba és abba hagytam a használatot. Nem volt egy séta galopp az eleje nem mondom, de a legnehezebb talán az volt amikor az érzéseket meg kellett éljem amit korábban rendre elnyomtam magamban. Ahogy kezdtem kitisztulni és egyre jobban lenni azt hittem minden oké. Akkor helyre jött az életem induljunk tovább, de a függőségnek ezer arca van hallottátok már a munkamániáról? Mivel nem változtam semmit és társaimra se hallgattam, hogy lassan siess Nagy sebességgel robogtam egy elég súlyos visszaesés felé. Amikor újra az alkoholhoz és a szerhez nyúltam azt hittem, hogy újra élhetem a kezdeti euforiát azt a szabadságot, de ki kell, hogy abranditsak mindenkit pont ugyanott folytattam ahol abbahagytam sőt minden csak rosszabb lett. Ismét túlterheltem magam a munkával semmi kontrollom nem maradt. Aminek köszönhetem, hogy végül megálltam az egy közúti ellenőrzés volt ahol a rendőrei találtak nálam ezt-azt és mindezek mellett bevonták a jogosítványom is. Ez alkalommal már tudtam hova kell menjek segítségért: a Narcotics anonymousba. Őszinteség nyitottság hajlandóság ennek a leállási körnek így indultam neki. A társaim mondták: Tamás ha nem megy magadtól akkor lehet jobb ha elmész egy rehabra és ott segítetenek. Így tettem, az egomat félre téve azt csináltam amit a szakemberek mondtak mint például: Tamás ön előszeretettel teremt maga köré olyan légkört ami táp talaj a drogozáshoz ezt meg kell változtatni: dolgozzon mást, töltse a szabadidejét olyan emberekkel akik nem használnak vagy legalábbis a szociális mértéken túl nem. Alakítson ki új szokásokat. Azóta megváltoztattam az életem: mást dolgozok, reális célokat tűzök ki, a szabadidőm építő közösségekben töltöm. Járok a csoportokba és segítek másoknak is tisztán maradni az úton. A legfontosabb amit ebből tanultam, hogy merjek segítséget kérni és azt elfogadni. Tamás vagyok függő nem kellett használjak 4,5éve